„Minden dicsőségünk és minden nyomorúságunk a testünk” – állítja Pályi András, akinek prózájából tudjuk, hogy számára a test az írás és a gondolkodás forrása, témája és formája is. Darabos Enikő nemcsak szóra bírja az interjút ritkán adó szerzőt, nemcsak mélyre ás; ez a beszélgetés nem közönséges életútinterjú vagy műhelynapló az érzéki lét titkait megrendítő hitelességgel ábrázoló íróval. Az én határain „kész regény", Pályi újabb „megíratlan regénye”, amit mégis önálló könyvként kap kézhez az olvasó – az életet és az írás mesterségét belülről ismerő alkotó szenvedélyes és magával ragadó vallomásaként.
A kötet a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg a könyvhétre - egy részletet adunk közre a beszélgetésből.
(…)
Szépség, nőiség? Mi vonzza egy nőben?
Az arca. Mindig az arca.
Mi van egy szép női arcban maga szerint?
Egy szép nő? És ha nem szép? Egyáltalán nem tartom magam szépségszakértőnek, de annyit azért megkockáztatnék, hogy megesik, a legprofibb szépségversenyt sem feltétlenül a legszabályosabb szépség nyeri, inkább az, akiben van valami rendhagyó. És ami a leginkább rendhagyó az emberben, az ember arcában, az az expresszió. Ami kiül az arcra, az teljesen egyedi és nincs rá zsinórmérték, nem függ a csípőmérettől vagy a test arányaitól. Nincs izgalmasabb és szebb – igen, nehéz elképzelni annál szebbet –, mint amikor kinyílik egy arc. És mitől nyílik ki, milyen hangra, milyen gesztusra, milyen élethelyzetben. Nekem egy ilyen vonzó, beszédes, invenciózus arc egész életregényt tud mesélni, túl a szavakon, amelyekhez esetleg a kinyílás aktusa kapcsolódik. Látszólag általánosságokat mondok, valójában azonban Nóráról beszélek. Tudtam én jól, hogy van egy Németh Nóra a pécsi színházban, egyszer-kétszer írtam is róla, hisz akkoriban én vezettem a Pécsi színházi estéket a Jelenkorban, utólag persze kiderült, hogy a legfelszabadultabb színpadi figuráit elmulasztottam. Megjegyzem, A varázsfuvola Pamínája Győrben már megvolt nekem – ez ott prózai meseelőadásként ment, Jeles András rendezte, nem sokkal az után, hogy összejöttünk –, abban tényleg volt valami lélegzetelállító.
Amikor az előbb az arc kinyílásáról beszélt, azt hittem, arra gondol, amit általában az intimitáshoz sorolunk. Most viszont mégis színészetről kezdett el beszélni. Mitől lesz egy arc intim a színpadon?
Mi egyéb lenne a színészet titka, mint az intimitás? Hogy az a lány ott a rivaldafényben képes megmutatni magából olyasmit, ami az ő legbensőbb igazsága. Ezzel rántja oda a szememet. Muszáj néznem, mert ezt csak itt és most láthatom. Ilyen volt az a Pamína. A teljes elnémulás határán, szívszorító. Ki se néztem belőle. Pár éve végezte a főiskolát, Pécsre került, onnan Győrbe, egy magazinok címlapjára kívánkozó, tüneményes lény, sugárzóan szép és fiatal, készültek is vele sorban a címlapfotók. Engem eleinte feszélyezett kissé a szépsége, vagy nem a szépsége, inkább a saját előítéletem a női báj szabályos, arányos formái iránt.
Előítélete? Miért voltak előítéletei ezzel kapcsolatban? Ami mindenkinek tetszik, az gyanús?
Gyanús, hogyne. Ha így kérdi, rögtön eszembe jut az a bölcs Mészöly-mondat Az atléta halálából: „ha túl sokan lelkesednek valamiért, az már épp elég ok, hogy az ember kételkedjék”. Hát persze, én kora ifjúságomtól gyanakodva szemléltem minden arányosságot, lekerekítettséget, harmóniát, azt gondoltam, csak az lehet érdekes, tartalmas, jó, amiért megküzd az ember. Ezt különben ma is így vélem. Csak azóta rá kellett jönnöm, hogy a „szép, de buta” is merő sztereotípia. Hogy egy hamisítatlan, szabályos szépség ugyanúgy elindulhat befelé magába, mint akinek előnytelenek az adottságai. Emlékszem, 1980 őszén megjöttem Amsterdamból, Párizsból, lementem Győrbe, Harag György már próbálta a Kisfaludy-játékot, Nádas Péter szervezett be erre a munkára, neki is volt akkor a színháznál valami szerződése, Harag akart egy író-dramaturgot maga mellé, aki a kiválasztott Kisfaludy-darabokból „összeírja” az elképzelt színházi estét; lementem tehát Győrbe, beültem a próbára, s megakadt a szemem egy megejtően természetes és impulzív, tréningruhás lányon. Eszembe se jutott, hogy ez az a Németh Nóra, inkább amatőrnek néztem, tehetséges amatőrök szoktak ilyen átütően expresszívek lenni. Nóra arcai, úristen, van egy olyan érzésem, hogy azt a közel három évtizedet, amit együtt töltöttünk, nem is lehet másképp elmondani, csak ha Nóra arcait mesélem. De hogyan?
Mesélje. Vannak olyan korszakok a szerelmükben, amelyekhez hozzá tud rendelni egy-egy arcot?
Leülünk a győri színészklubban, elkezdünk fecsegni, mit tudom én, miről, és egyszer csak kinyílik az arca. Ezt képtelenség másképp mondani. Nem az, hogy szép, mert persze, de az a felszabadító gesztus, hogy tessék, lépj be, lazán, semmi kötöttség, ez az én sorsom, ilyen vagyok, ez vagyok, ami azt is jelenti, lehet, ha csak közvetve, csak feltételesen is, de mégis, hogy elfogadlak. Hát még nem is ismerjük egymást! Jó, nyugodtan mondja azt, hogy minden valamire való szerelem így kezdődik, nyilván, de az az arc, az a nyílt tekintet, az nekem ott minden tárgyi konkrétumnál foghatóbb foghatóság, máris konkrét bizonyosság, ám közben kész misztika, varázsos titok, maga a feltáruló belső végtelen, elképesztő. Mauriac, akit sokat ostorozott a konzervatív kritika, hogy miért mászik bele annyira a bűnök írói ecsetelésébe, egyszer azt találta mondani, hogy „azoknak, akik a szívüket a tenyerükön hordják, nincs történetük”. Nóra mintha ennek a mondásnak az élő cáfolata lenne. Első perctől azt éreztem, hogy itt egy ember, aki a szívét a tenyerén hordja, mégis igazi beavatott lény. Merő ártatlanság és szűziesség, mégis süt belőle az érzéki tudás. És ez mind ott ég a tekintetében.
Történet egyenlő érzéki tudás? Ne haragudjon, a szavaiból ez a képlet rajzolódott ki…
Persze ez is egy közhely. A bűnnek van története, az erénynek nincs, épp ezért a bűn hálás téma, megírható, az erény nem. Nem én mondom ezt, hanem François Mauriac, a harmincas évek francia neokatolikus írója, aki később a Nobelt is megkapta, tényleg igazi, erős író volt, szívós moralista, a kései művei egészen kristálytiszta opusok. Annak idején vagy tucatnyi regényét lefordították magyarra, fel is fedeztem magamnak a magam „neokatolikus” korszakában, minden lehetséges Mauriacot elolvastam, még azt is, amit csak lengyelül leltem meg, mesterien tudta alkalmazni azt a receptet, hogy a bűn történetében mutasd meg a kegyelem útját, mondjuk, a tékozló fiú bibliai sztorija nyomán. De ezt az egészet csupa idézőjel közt kellene előadnom, mert a magam részéről már akkor se gondoltam így, most meg homlokegyenest az ellenkezőjét tartom. Magyarán, az általam egyfolytában emlegetett érzéki felszabadulásnak épp az a lényege, hogy elvetem ezt az egész bűntudatgyártó vallásos mechanizmust, és merem megélni, kiteljesíteni magamat. Világos, hogy az érzéki tudás távolról sem rokonítható a bűnnel, az autentikus szerelmi gyönyör pillanata meg maga a ritka tökéletes lét, s ha valami, hát az elfojtás, az egyéniség degradálása, amit hagyományosan az erényes élet jelének szoktak tekinteni, sokkal inkább nevezhető alattomos, önpusztító véteknek. Ezzel kezdtük különben ezt a beszélgetést, maga emlegette a „legintenzívebb önmagunkat” elfojtó hagyományos európai emberképet, amely „a közelmúltban végbement filozófiai-antropológiai fordulat bekövetkeztéig” tartotta magát. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a „ne paráználkodj” parancsolatból gyártottunk egy „paráználkodni jó” parancsolatot, hanem ennél sokkal mélyebb átalakulásról. Gondoljunk csak a gyerekekre, akiket a régiek tökéletlen felnőttnek tartottak, s addig „faragták” őket, amíg meg nem ölték bennük az ösztönös jót és a természetes intuíciót. A mai pszichológia meg azt mondja, hogy sokszor e gyerekkori traumákban keresendő a felnőtt agresszió forrása; még az a szerencse, hogy az agressziót legalább agressziónak nevezzük, és nem keresztes hadjáratnak vagy épp hazaszeretetnek. De ha már az előbb Mészöly Miklóst idéztem, itt is ő jut eszembe, mert nagyon idevág, amit a Másuttról mondott, még amikor kéziratban olvasta, hogy tudniillik „minden, ami szent és tiszta, csak akkor igazi, ha eléri a bűn rangját”.
Mégis miért beszél bűnről és tisztaságról most Nóra kapcsán? Eddig csak a szépséget és az érzéki tudást említette vele kapcsolatban. Valamiért mégiscsak felidéződött magában ez a Mauriac-idézet. Miért? Mi lehetett „bűnös” Nóra érzéki tudásában, ami miatt megértette a szentség és a tisztaság lényegét? És most itt nem a filozófushoz fordulok, hanem a történetmondóhoz.
Jó, hogy ezt így mondja, igen. Nyilván megint én viszem bele a történetünkbe ezt a keresztény dichotómiát, ami iránt ő teljesen érzéketlennek mutatkozott, bár pro forma katolikus családból jött, de korántsem viselte meg úgy a dolog, mint engem. Ízig-vérig érzéki teremtés lévén természetes módon kívánta a jót, a „biztos jót”, ahogy mondta, amit a pillanat kínált, szemben a vallás által proponált, halovány „bizonytalan jóval”, és gátlástalanul ki tudott nyúlni a gyümölcsért, le is tudta szakítani, amit megkívánt. Egy tündökletes, varázsos szerető, aki az első csókjával rabul ejtett, többé nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami megfejthetetlen csoda esik meg velem, holott nem történt más, csak a világ legfesztelenebb módján a világ legegyszerűbb szerelmi egyszeregyét gyakorolta, te is kívánsz, én is kívánlak, szerelmeskedjünk, és lépjünk be a pillanat üdvösségébe. A szerelmeskedés az ő kedves szava, mind a mai napig, a pillanat üdvösségét viszont én mondom, most nagyon is tudatosan, mert így éltem meg a szeretkezéseinket. Hogy igenis létezik a zsigeri boldogságnak valami olyan éteri, akár misztikusnak is nevezhető birodalma, ami csak azok előtt nyílik meg, akik teljesen felszabadultan, tehát minden vallási-kulturális-társadalmi előítélet, bűntudat nélkül adják oda magukat, ténylegesen, önfeledten, maradéktalanul, minden rejtett rezerváció nélkül, azaz a másik gyönyöre nyitja meg az én gyönyöröm kútját, mondhatnám, valamiféle belső illumináció ez, fény, igen, fény, az én fényem, ami te vagy, vagy épp fordítva, ráadásul ez az egész maga az érzéki végtelen, noha másodpercekig tart. Vagy valószínűleg másodpercekig, mert az idő közben megszűnik, nincs. Mit mondjak? Szabadabb voltam már, mint valaha, de még mindig igen távol attól a könnyedségtől, ami belőle áradt. Még ma is összeszorul a torkom, ha visszagondolok az első együttléteinkre, pedig mi mindent megéltünk a későbbiek során!
Mi mindent?
Jó, abbahagyom ezt az eksztatikus szöveget. Csak hát… Szóval erre kellett nekem az Avilai Teréz-féle „égi szerelem” a Másuttban, ennek az érzelmi kalandnak a megragadására… nem, egyszerűen a megnevezésére. Hogy legalább nevet adjak annak, amire nincs fogalom, mégis lenyűgöző, mámorító evidencia, sajgó seb, égető veszteség. (…)
A történet, amit eddig elmondott magáról, nagy vonalakban modellezi az utat a tiltott test keresztény tabujától a pogány testimádaton át a kereszténység által is kedvelt érosz és agapé együttes működésének felismeréséig. Nagyon lila ez az állítás?
Lila, persze hogy lila, eszembe nem jutott visszakanyarodni a valláshoz. Emlékszem, milyen ideges lettem, amikor Balassa Péter a Tiéd a kert kötetem kapcsán „a keresztény jelképek pervertálódásáról” szólva, úgy fogalmazott, hogy „a leszámolás velük, de mélyebb szinten – megtisztításuk”. Meg se fordult a fejemben, hogy én a keresztény jelképek megtisztításán fáradozzam. Lejárt lemez, nem érdekel. Vagy mégis? Az az igazság, hogy ez idő tájt tele volt a hócipőm az anyám ájtatos mániáival, amibe nyilván belejátszott Erika mozgalmi zászlóbontása a „szent anyaság” intézménye ellen. Olyanokat találtam mondani, hogy megbocsáthatatlanul alattomos szülői eljárás egy vallásilag indifferens lényt, amilyen én vagyok, kisgyerekkorában megfertőzni ezzel a természetellenes szörnyűséggel. Hamisítatlan anyai önzés, hogy „ne veszítsen el”. Nóra elmosolyodott, eltűnődött. Megbocsáthatatlan? Szerinte ez megbocsátható. Mint aki azt mondja, ugyan már, közönséges emberi gyengeség. Vagy inkább, hogy létezik olyan érzelmi bölcsesség, amely képes ezt a megbocsáthatatlan önzést megbocsátani. Ő ugyanis az „égi szerelem”, a zsigeri nagylelkűség kivételes pozíciójából nézte az egészet. Lefegyverzően hatott rám, elkezdtem én is, akaratlanul is, a megbocsátás lehetőségét keresni. Így találtam rá Avilai Terézre, aki különben anyám kedves szentje volt. Akkor adták ki újra két elmélkedő művét. Beleolvastam, és földbe gyökeredzett a lábam, lenyűgözött az érzékisége. Igen, rájöttem, hogy ebből a szemszögből még a vallási bigottság is elnézhető: ha egyfajta képzelt érzéki kalandnak látom. Ettől meg hihetetlenül gazdagnak éreztem magam, mint aki képes a lehetetlenre: egyszerre lenni kívül és belül. Azaz egy pillanatra se táncoltam vissza, továbbra is egyértelmű volt bennem az anyám képviselte normák elutasítása, a leszámolás vele, közben mégis elfogadtam őt magát annak, ami. Nagyon nyitott lehettem. Ma már nem lennék képes ennyi jóindulatra. Talán Nóra se.
(…)
