Aki ellátogat Csaba testvér erdélyi gyermekotthonaiba, és belenéz a kis lakók szemébe, csillogást, derűt, vidámságot, a boldog gyerekkort véli felfedezni. Miközben legtöbbjük annyi borzalmat élt át, ami egy egész életre is sok volna.
- Amikor gyermek születik, vele egy anya és egy édesapa is születik a világra. De én is apának érzem magam – mondja Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, mikor arra az 1800 gyerekre gondol, akik nélküle még mindig az utcákon, vagy valamelyik ablaktalan, romos panelházban – ahogy ők mondják fantomtelepeken – tengetnék az éhhalál küszöbén kilátástalan életüket. Nem hiába köszöntik Erdély egymástól távol eső pontjain ugyanazzal a kitörő lelkesedéssel az ő Csaba testvérüket. Boldogok, ha meglátogatja őket. Futnak, szaladnak hozzá, messziről integetnek, ölelgetik a „papbácsit”, érzik ők mindnyájan, hogy aki oltalmába került, az megmenekült.
- Olyan nekem, mint az édesapám – mondja a harmadik osztályos Denis, akivel a dévai általános iskola folyosóján találkozunk. Épp játszik valamivel.
- Varázsolok – mondja, és büszkén mutatja fekete varázspálcáját, meg a hozzá tartozó dobozkát. – Édesanyámtól kaptam a hétvégén – fűzi hozzá halkan, szinte seppegve, valami nagy-nagy szeretettel a hangjában.
Néha hazaviszik őket. Van, akit hétvégére, van, akit a nyári szünetre, és van, akiért senki sem jön. Ők nyáron is a nevelőjükkel maradnak, az itteni családjukban. Böjte Csaba házaiban így mondják. 8-10 fiút vagy lányt egy-egy nevelőnő vagy házaspár nevel, gyakran a sajátjaival együtt.
Nyomorból kinőtt szigetek
Denis első osztályos kisöccsével lakik Déván, és szemmel láthatóan igen jól érzik magukat. A tanítás szünetében egy ugrálókötél is előkerül, s egy-kettőre gyerekkacaj tölti be az udvart. Annak a kolostornak az udvarát, melyről 16 évvel ezelőtt Csaba testvér verte le a lakatot, hogy aztán egy igazi kis szigetet építsen itt a nyomorból érkezőknek. Ma már közel 50 házat igazgat szerte Erdélyben, bár maga sem tudja pontosan, mennyit. Mire végigszámolja és látogatja az összeset, már kezdheti is előröl az egészet. Csíksomlyón és Szovátán is építkezés folyik éppen, Kolozsváron pedig most készült el a második ház, melybe a tőlük kikerült egyetemisták költözhetnek.
Mert vannak azok is! Pedig hogy is lett volna esélye annak a kislánynak tanulni, akinek apja halálra itta magát, csak előtte még kiütötte lánya egyik szemét és megerőszakolta. Ha 6 évesen nem kerül a dévai gyermekotthonba, talán középiskolába se ment volna. Mint az a lány sem, akinek apja korán meghalt, anya meg összeállt egy pásztorral. Verésből ott is kijutott bőven, a lány csak az atya szárnyai alatt kapott menedéket. Ma Oxfordban doktorál pszichológiából.
- Itt minden gyereknek megvan a maga története. Volt, akiknek az apja külföldre ment dolgozni, csak elfelejtett haza pénzt küldeni. Az anya magára maradt hat gyerekével, felélték mindenüket, és az utcára kerültek. A gyerekeket a szomszédok találták meg egy pajtában a fagyos téli hidegben, ők szóltak nekem, vigyem el őket – meséli Csaba testvér. – Az első kislányt, akiről semmit sem tudtunk, Malvinának hívták. Egyetlen papírja sem volt. Egy néni hozta Aradról, az állomáson a kuka mellett talált rá. Malvina később sokszor emlegette, hogy bizony voltak olyan rendes emberek, akik kiflit adtak neki ajándékba. Ez volt a nagy nosztalgiázás. Gyimesben a kis Csabikát meg a helyi plébános találta meg. Ma már tiszta sztárgyerek. Olyan aranyos, hogy mindenki őt fotózza. Az anyja lezüllött, és két testvérével a plébánia mellett a fűrészporba bújtatta őket, hogy meg ne fagyjanak. Csabika volt a legkisebb, olyan 8 hónapos forma. Emlékszem, mocskosak, büdösek voltak szegények.
Életre szóló táborozás
A legtöbbjük így érkezik. Megfürdetik, hajukat levágják, körmüket rendbe teszik, tiszta ruhát adnak rájuk, na meg jól kialusszák magukat a melegben, jóllakottan.
- Ezáltal nem csak a gyerekek változnak meg, hanem az emberek hozzájuk való viszonyulása is – magyarázza az atya. – Sokan gyorsan rávágják, hogy „rossz anyagból van ez a gyerek”. Én hiszem, hogy Isten nem teremt selejtet. Annak is van szíve, mája, veséje, akit egy 16 éves cigánylány szül. Isten beleadott apait-anyait. Csak logikus, hogy ha egy káposztát leviszel a pincébe, az árnyékba, nagyon furcsán fog nőni. Annak kell fény, eső…ugyanígy van ez a gyerekkel is.
Majd a kezdetekről mesél, a kilencvenes évek legelejéről, mikor fiatal plébánosként Dévára helyezték. Önkéntes egyetemistákkal karöltve már korábban is szerveztek ifjúsági – és gyerektáborokat, felmerült hát, hogy csináljanak egy koldustábort. Beült a kocsiba, járta az utakat, és egyszerűen felszedte az utcán kóborló gyerekeket. Kiszólt az ablakon, van-e kedved jönni, azok meg nem ellenkeztek, első szóra bepattantak a hátsó ülésre. Valahogy így kezdődött. A nyári tábor aztán egy évesre bővült, úgysem volt hová hazavinni őket. – Hogy őszinte legyek, magam sem hittem akkor, hogy ez a réteg ennyire hajlítható, nevelhető. Tele vagyunk előítéletekkel. Lenézzük őket és arra gondolunk, ha anyja-apja részeges volt, a gyerek se lesz jobb. Még az orvosokat is megkérdeztem, igaz-e, hogy a gének mindent meghatároznak? Azt mondták, 20 %-ot. A többi már a neveltetés és a szabad akarat kérdése.
Nevelői sorsok
Az akkor kocsiba pattanó gyerekek közül azóta sokan családot alapítottak, diplomát szereztek, vagy visszatértek Dévára, és maguk is nevelők lettek. Mások önkéntesként érkeznek, mondván, csak egy évig maradnak. Aztán csak nem akaródzik elmenni. Pedig nem könnyű a feladat, amit vállalnak. Volt, aki már két hét múlva a visszautat fontolgatta, aztán aludt rá egyet, és hét év lett belőle. Nem ritka ez az alapítvány történetében, nem hiába járja náluk a mondás: „minden út Dévára vezet”.
- Egy bankban dolgoztam fiókvezetőként, és egy idő után úgy éreztem, bedarál ez a gépezet. Értelmes munkára vágytam, olyanra, amely által közelebb lehetek Istenhez – meséli Cecília, akivel már Dévától messze, a tusnádfürdői ház ebédlőjében találkozunk. Arca szelíd, tekintete nyugodt, pedig épp fel-alá rohangál vagy 30-40 gyerkőc között, akik reggelizni jöttek. Ő Magyarországról érkezett nevelőnőnek. – Csak egy évet terveztem, azt ígértem a szüleimnek, utána hazamegyek. Eléggé izgulnak, mert az egy év novemberben letelt.
Amikor megkérdezem, miért nem megy haza, nem válaszol. Csak néz a kis Levikére, aki 4 évesen majdnem magára és 11 hónapos húgára gyújtotta a házat, mert tüzet próbált rakni magukra hagyatva egy fagyosra hűlt házban.
Csaba testvér szerint, ha a világban van egy elesett gyerek, akkor van valahol egy nevelő is, aki segítene. Neki már csak az a feladata, hogy a darabokat, mint egy kirakót, összerakja.
A hableány tetoválás
Egy valami azonban nekik se megy. Az igazi családot, a vér szerinti szülőket feledtetni. De nem is ez a cél.
- Nincs olyan gyerek, aki ne szeretné az anyját, akár mit is tett az – mondja Kolozsvári Tibor, a tusnádfürdői ház vezetője. – Igyekszünk pótolni számukra, amit tudunk, egy valamit azonban nem lehet. Az érzést, amikor egy gyerek az anyja nyakába ugrik. Nem helyettesíthetjük a szüleiket, a családjukat, amit nyújtani tudunk, az csak egy protézis. Soha nem lesz tökéletes, sose fog úgy járni vele, de jobb, mintha ez se lenne. A legtöbben nem is szakadnak el teljesen az otthontól, hetente, de legalább a vakációra hazaviszik őket. Persze akit ritkábban visznek, annak fáj, hogy másokat meg többször. Ilyenkor elmagyarázzuk, hogy anya nem rossz, csak nehezebb neki, és ha majd megnősz, segítesz rajta.
De soha nem ítélkeznek a szülő felett, vagy szidják le a gyerek előtt, hiszen az úgyis szereti. Még akkor is, ha elmegy haza vakációzni, és két nap múlva visszavágyik. Mindig ott a kettősség.
- Ha egy koldusasszony állít be, hogy meg akarja nézni a gyerekét, az a kicsi akkor is örül neki. Hihetetlenül lehet ragaszkodni a vér szerintihez – mondja Csaba testvér. – Egyszer egy kislány, akit az apja sokszor durván megvert, megkérdezte tőlem, miért nincs hableány tetoválásom? Nem is tudtam, mit feleljek, megkérdeztem, miért kellene, hogy legyen? Erre a kislány azt felelte: „Mert akkor jobban hasonlítanál apukámra…”
Vidács Anett
