"Tata még tart egy előadást arról, hogy állásba kéne mennem (a szótól is hányingerem van, és mintha direkt hosszan ízlelgetné, akárcsak a tojás sárgáját), mert így nem lehet élni. Ilma, a házvezetőnő közelsége mindig félelemmel töltött el, olyan, mint egy rajzfilmfigura, akit lefagyasztottak, és aztán rosszul olvadt ki." Szőcs Petra novellája és képei.
Áradás
Az állomáson fogtam taxit. Nem érdekelt, hogy ott drágább, mert nemrég szedték le a gipszet, a kezem kicsi volt, zöld, és eszem ágában nem volt cipelni a törött csatú hátizsákot. A taxis elbüszkélkedett vele, hogy öt nyelven tud, mert Máramarosszigeten nőtt föl. Meg hogy ahány nyelv, annyi ember. Halkan megemlítettem, hogy beszélek hollandul, de csak megvonta a vállát. Ez rosszabbul esett, mint gondoltam volna. Szerencsére nem ment az autórádió. A taxis hatalmasat került, mindenféle zsákutcákra hivatkozva. Megálltunk a régi ház előtt. Szóltam a taxisnak, hogy várjon, mert nincs lejem, és kérnem kell a nagyapámtól. Kopogtattam az ablakon. Percekig vártam az esőben, az ablakon túlról Tata fémbotjának csattogása hallatszott. Idegesen hátranéztem, de a máramarosszigeti barátom intett, hogy nem siet sehová. Mégiscsak érzékeny férfi lehet. Miután kifizettem, elindultam a kerti úton a ház felé. A sötétben nem látszott azonnal, de a liliomok szinte teljesen benőtték a kerti utat, a ház sarkánál a térdemet súrolták.
.jpg)
Bent Tata már várt rám, leültem az ágya szélére, boldogan jegyeztem meg, hogy meghízott, de ő kikérte magának, mondván, hogy ő nem is eszik semmit. Jobban szemügyre véve tényleg csak a feje tűnt kövérebbnek a megszokottnál. Sokszor panaszkodik arra, hogy nem beszélgetünk eleget; hát most éjszaka háromig meséltem neki a Szovjetunióról, ezt nagyon szereti, de közben többször is elaludt, ilyenkor mindig felráztam.
Sokáig nem jött álom a szememre. A nagyszobában olvastam még órákig. Aztán egy fiókos szekrényben kotorásztam. Régi dossziékat lapoztam fel, köhögtem a portól. Útlevélkérelmek, diplomadolgozatok, óravázlatok. Nagyanyám noteszába csak és kizárólag praktikus dolgok vannak feljegyezve, találtam viszont egy függeléket szerencsés lottószámokkal, ezt nekünk hagyta hátra. „Nyerő számok unokáimnak” – ez áll szépen kalligrafált, dőlt betűkkel a lap tetején. Elérzékenyülve látom, hogy a saját születési évszámom több kombinációban is szerepel. Nemsokára találok valamit, aminek látványával nem tudok betelni: a dédapám lakásbiztosítási könyve, 1938-41-ből. Így akarja megmenteni a házat a világégéstől.
Végső soron nem volt szükség rá, de dédapám előrelátása megnyugtat, el tudok aludni végre. Mikor hajnaltájban kinézek az ablakon – még alig virrad –, látom, hogy a liliomok integetnek felém, hatalmas, bordás leveleikről esővíz pereg. Elszédülök egy pillanatra. Tatával reggelizek, jó étvággyal szürcsöli a tojást, megpedzegetem előtte a liliomokat, megáll a keze a levegőben. Már évek óta nem jár ki, csak a teraszra.
– A liliom az a fekete, ott a kapunál?
– Fehér lesz majd. Még nem nyílt ki. De ugyanarra gondolunk.
– Biztos a sok esőtől nőttek úgy meg.
– Nem érdekel, hogy mitől. Nem akarom őket ott látni.
– Hát szóljál Ilmának, nemrég vett kaszát.
Tata még tart egy előadást arról, hogy állásba kéne mennem (a szótól is hányingerem van, és mintha direkt hosszan ízlelgetné, akárcsak a tojás sárgáját), mert így nem lehet élni.Ilma, a házvezetőnő közelsége mindig félelemmel töltött el, olyan, mint egy rajzfilmfigura, akit lefagyasztottak, és aztán rosszul olvadt ki.
Különben levághatta volna már százszor, elvégre itt lakik, de úgy tetszik, kifejezetten örömét leli bennük. „Mennyivel másabb itt, a természet közelségében a blokkok után” – szokta mondani. Az Usában rengeteg macska hal meg liliommérgezésben, erről olvastam is egyszer egy cikket. Nincsen ugyan macskánk, de bármikor átjöhet egy a szomszéd kertekből. Nagyanyám pedig azt mondta, legenda, hogy nem szabad liliom mellett aludni; de azért a biztonság kedvéért mindig kivitte éjszakára a szobából.
Ezeket viszont lassan már nem lehet kivinni, mert beköltöznek a házba. Magam keresem meg hát a kaszát, és lenyesem liliomokat az útról. A száruk sűrű nyálkát ereszt. A hatalmas leveleket irtózva dobálom bele a kék nejlonzsákokba, és megtiltom magamnak, hogy érintésüket elemezzem. A becsomózott zsákokat kiviszem, és az utca végén behajítom a konténerbe. Visszafelé veszek magamnak egy sört.
Felét a hajamra öntöm, az állítólag jót tesz a fejbőrnek. Közben Ilma is előkerül (véget ért a kínai szappanopera aznapi két epizódja), és megfogadja, bár senki se kérte tőle, hogy ezentúl jobban vigyáz a hajkoronájára.
Mikor elmegyek – Tatának azt mondom, hogy csak egy órácskára, különben nekiállna kérdezősködni –, látom, hogy a megmaradt levelek között kibújtak a friss zöld hajtások.
Raduval a kis állomás mögött találkozom, az autójában vár. Radu autójának az a rendszáma, hogy RADU123. Letekeri az ablakot, és vékony, hosszú mutatóujjával az órájára mutat, de csak annyit mondok neki:
– Szard már le.
Radu cselló szakra jár a zeneakadémiára, és van kocsija. Eredetileg a húgom ismerőse volt, csak ő már megunta. Beülünk egy kiskocsmába, vöröses fény önti el a termet, a geometrikus, modern bútorok sem tudják ellensúlyozni Buena Vista Social Club ezerszer megunt számait. Radu előadja legutóbbi nagyváradi koncertturnéja részleteit, és megtudom tőle, milyen technikával kell Mendelssohnt játszani. Haza szeretnék menni, de nem merek. Nagyon messze még a reggel, és elég egy pillanatra felidéznem a kertet, máris elengedem a táskám, és hátradőlök a trapéz alakú székben. A beszámolóból kiderül továbbá, hogy bár nagyon sok lehetősége lenne rá, igazán megveti az egyéjszakás kalandokat, mert az a másik nem legkegyetlenebb megalázása.
Egy óra múlva már vetkőztetni próbál. Az autótemetőbe vitt, mert szerinte az romantikus hely. Kétségbeesetten figyelem az ablakból a koffernyire összegyűrt Daciákat és Arókat. Raduval végül már odáig jutunk, hogy letagadtatja életem legnagyobb szerelmét, és azt kell mondanom, hogy mindig is őt szerettem, és mindenki más csak tévedés volt, és hogy ezt első találkozásunk óta tudom, csak eddig nem mertem magamnak számot adni róla. Szerencsére a Brahms hegedűverseny második tétele közben megvirrad, úgyhogy magamhoz térek, és követelem, hogy vigyen haza. Sértődötten közli, hogy nem a központ felé menne, de végül is tehet arra egy kört, ha nagyon muszáj.
A kertben a liliomok már a házfalat verdesik. Minden, minden miattuk történt! Iszonyodva próbálok áthatolni rajtuk, de minden egyes letaposott levél helyére tíz másik borul. Ebben a pillanatban világosan érzem, hogy nem gyakran fordul elő ugyan az emberrel, de voltaképpen nagyon könnyű megőrülni, és hogy a minimálisra kellene csökkenteni a liliomok között töltött időt. Elcsúszok egy nedves levélen, és elesek, fejemet beverem a ház falába. Nem érzem magam alatt a talajt, mintha ott is liliomok volnának, egészen a feneketlen mélységig. Kiáltanék, de a számba kerül egy kocsányos szár.
A garázsba tartok. Tata már húsz éve eladta a Ladát, de a fal mellett még találok két szinte teljesen teli benzines kanisztert. Ilma nyitott ablakoknál hortyog, kicsap az udvarra az alkoholszag. Visszamegyek a növényekhez. Most már nem undorodok. Gondosan lelocsolom őket benzinnel, kéjesen lélegzem be az illatát. Nem akarok több félmegoldást, teszek róla, hogy még a legapróbb rügyre is jusson egy csepp. Aztán belobbantom az egész ágyást, és elégedetten hátralépek. A lángok magasra csapnak. A teraszon Tata jelenik meg, a botjával hadonászik, majdnem homlokon csap; lefogom a kezét, megölelem, és megígérem neki, hogy most már minden rendben lesz.
