"Itt hagytam abba, mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, kétségtelen viszont, hogy amit meg tudunk kérdezni, arra van válasz is. Tudom, hogy egy fiúnak apára van szüksége, akkor is, ha én a magam részéről nem igénylek sem apát, sem férjet, persze ezt a Fiam nem értheti. Apu, a Fiam Nagypapája megmondta, hogy nem vesznek fel az egyetemre. Felvettek. Apu megmondta, hogy nem sikerülnek a nyelvvizsgáim. Sikerültek. Apu azt mondta, ne tartsam meg a Fiamat, az ő egyetlen Unokáját. Megtartottam. Mindent Apunak köszönhetek, mert világéletemben azt a szisztémát követtem, hogy az ellenkezőjét teszem annak, amit tanácsol."
Morsányi Bernadett első regényének hőse fiatal, egyedülálló anyuka, bölcsész végzettséggel, a bölcsészlét összes problémájával. A mindennapi gondok mellett (vagy ráadásaképpen) azonban a nagyapa elrepül egy tréningalsóban, vagy unokájával felül a kéménybe. És még csak nem is mágikus realizmus ez, legalábbis nem az, amit a latin-amerikai irodalomból ismerünk, legfeljebb ennek kelet-európai változata, Hrabal, Menzel, meg annál is több (nekünk): a térben és időben leképezhető magyar valóság. Hozzá még gyerekkorunk kedves olvasmányának, A sehány éves kislánynak (van-e, ki e címet nem ismeri?) magyar parafrázisa. (Felvilágosító irodalom.) „Írtam egy regényt A sehány éves kisfiú címen”, írja magáról Morsányi Bernadett. Jó lenne, ha minél többen el tudnánk olvasni.
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy - a hagyományosnál - nyitottabb irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovat gondozója, válogatója Bódis Kriszta.
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú. (részlet)
Ha este olvasok a Fiamnak, megnyugszik, mindig boldog, ha együtt csinálunk valamit. Mesélem A sehány éves kislány című könyvet.
Volt egyszer egy fiatalember meg egy fiatal lány. Szerették egymást, és szerettek volna együtt élni; ezért aztán összeházasodtak… szerették volna, ha gyerekük is van.
Amikor ideérek az olvasással, a Fiam rám néz, fészkelődik és megkérdezi, hogy nálunk hogy volt. Én értetlenséget színlelve visszakérdezek, hogy érted ezt? A Fiamat nem lehet kicselezni, a könyvben az apuka (nyomatékkal mondja) és az anyuka összeházasodik, és aztán születik a kislány.
Na látod, felelem, így születik a kislány, te pedig kisfiú vagy.
A Fiam azt kérte hatodik születésnapjára, hogy írjak neki egy ilyen könyvet, és kérjem meg Zolit, hogy rajzoljon hozzá képeket. Nemet mondtam, próbáltam magyarázni, hogy Marika csak egy mesekönyv szereplője, és míg egy meseszereplő élete móka és kacagás, egy élő személyé közel sem az.
Végül elkezdtem írni a könyvet, a Fiam olyan ritkán kér tőlem valamit. A sehány éves kisfiú címet adtam neki, Zoli pedig illusztrálta.
Ez nem tündérmese, hanem igaz történet, de szebb minden tündérmesénél, mert egy igazi kisfiú igaz története. A nevem N. N., hatéves szerelemgyerek vagyok. Mielőtt megszülettem, szinte csak felnőttek voltak a családban és annyi, de annyi unokanővérem, nagynéném, nagybátyám, hogy be sem tudnám mutatni valamennyit.
Nos, amióta megszülettem, a rengeteg felnőtt közt én vagyok a család kishercege!
Hatodik születésnapomon megkértem az anyukámat, hogy írja meg születésem történetét. Az igazat megvallva, nem volt túl lelkes. Nagyon elfoglalt, rengeteg unalmas kéziratot kell kijavítania, ráadásul új cipőt is kell vennie nekem. A múltkor, mikor a keresztapámmal fociztunk, és azt játszottuk, hogy én vagyok Ronaldo, ő pedig Zidane, elszakadt a cipőm.
Anyukám persze talál más kifogást is. Azt is mondta, hogy a mi történetünk nem olyan egyszerű, és ha majd nagyobb leszek, könnyebben el tudja magyarázni. Mert nem arról van szó, hogy volt egyszer egy fiatalember meg egy fiatal lány. Szerették egymást, és szerettek volna együtt élni; ezért aztán összeházasodtak. Valójában volt egy negyvenes éveiben járó férfi, az apukám, meg egy fiatal lány, az anyukám. Szerettek volna együtt élni; de nem házasodtak össze, az apukámnak ugyanis volt már felesége. Az anyukám egy szép napon ráeszmélt, hogy jól elrejtve ott hordoz engem a hasikójában. Anyukám karácsonyra várt, amikor mások a Jézuskát. Az anyukám tudta, hogy szépen lassan nőni kezd a hasacskája és egyre nagyobb és nagyobb és még nagyobb lesz, de nem mondta meg az apukámnak. A nagymamám szerint az anyukám félt attól, hogy mindenki azzal gyanúsítja majd, hogy előre megfontolt szándékkal esett teherbe az apukámtól. Ő ugyanis ismert (a keresztapám szerint nem ismert) esztéta, és egyengethette volna anyukám karrierjét.
Anyukám azt sem akarta, hogy az apukámnak kellemetlensége legyen belőlem, hiszen a felesége nemhogy rólam, de az anyukámról sem tudott.
Nagymama azt szokta mondani, anyukám feleslegesen nehezítette meg az életét, az apukám nagyon örült volna nekem, és nagyon szerette az anyukámat.
Én tehát az anyukám hasában voltam. Zolit megkértem, hogy rajzoljon le Anyu pocakjában. Május vége táján még akkora sem voltam, mint egy borsószem. Mikor a cseresznye érni kezdett, még mindig nagyon aprócska voltam. Olyan apró, hogy ha valakinek az eszébe jutott volna, hogy ruhácskát varrjon nekem (pl. a dédmamámnak), a kertünkben egy nárcisz öt szirma bőven elég lett volna hozzá. Július végén minden évben kivirulnak a rózsák (a nagymamám kertjében is van egy szép rózsabokor). Nekem azonban még fogalmam sem volt róla, mi az a rózsa és a nagymamámat sem ismertem.
Később megjött az őszi köd, a lila kikericsekre hullongani kezdtek az első halott levelek. A természet álomra készülődött, én viszont ébredeztem, hogy hamarosan megismerjem a fényes napvilágot!
Nagymama szerint az anyukám olyan kisfiúnak álmodott meg, akinek fehér a bőre és szőke a haja, akár a búzakalász, ez pont az ellentéte apukámnak, akinek fekete göndör haja van, és sötétbarna szeme.
Zoli különböző kisfiúk alakjában rajzolt le. Voltam fekete bőrű kisfiú, olyan, akit a hátán hord az anyukája. Örültem a rajznak, ha így néznék ki, Ronaldo lenne az apukám, aki mégiscsak a világ legjobb focistája. Zoli sárga bőrű kisfiúként is ábrázolt, ez nem tetszett annyira, Ji-Sung Park nem olyan híres focista. Olyan kisfiú is voltam, aki a régi időkben élt. Anyukám szerint úgy nézek ki ezen a képen, mint egy kis Napóleon. Szerencsére a napóleoni háborúkat még nem kell tudnom felsorolni, anyukám még csak az ókort magyarázza nekem, illetve IV. Béláról is valamit, csak nem nagyon emlékszem, hogy mit.
Nagymama szerint mikor végre megszülettem, az anyukám ezerszer szebbnek látott, és nem győzött betelni a nézésemmel.
Itt hagytam abba, mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, kétségtelen viszont, hogy amit meg tudunk kérdezni, arra van válasz is. Tudom, hogy egy fiúnak apára van szüksége, akkor is, ha én a magam részéről nem igénylek sem apát, sem férjet, persze ezt a Fiam nem értheti. Apu, a Fiam Nagypapája megmondta, hogy nem vesznek fel az egyetemre. Felvettek. Apu megmondta, hogy nem sikerülnek a nyelvvizsgáim. Sikerültek. Apu azt mondta, ne tartsam meg a Fiamat, az ő egyetlen Unokáját. Megtartottam. Mindent Apunak köszönhetek, mert világéletemben azt a szisztémát követtem, hogy az ellenkezőjét teszem annak, amit tanácsol. Valamikor óriásinak láttam Aput, talán mert mindig távol volt. Amikor este hazajött, letette drapp aktatáskáját a fogas alá. Menet közben végigsimította tenyerével a fejünket. Sorban álltunk, a Nővérem elöl, középen én, leghátul az Öcsém. Távolról nézett le ránk, és minden este ugyanazt kérdezte, mi volt az iskolában? Feleletet sohasem várt, minket ez nem zavart, boldogok voltunk, hogy itthon van, figyeltük minden mozdulatát.
Annak ellenére, hogy a Fiam apa nélkül éli életét, apahiánya nincsen. A Nagypapája cukrászdába viszi, a Keresztapja focizik vele, Papa, a Fiam Dédpapája traktorokat mutat neki, és értelmetlen dalokra tanítja. Többnyire viszont eltűnik, megy, mint zsidóban a fájdalom. Emlékszem, bár régen volt, mikor egy március 19-én, József napon, miközben Papa pattogatott kukoricát készített, Mami felvágta a süteményt, én pedig egy üveg bor felbontásával bajlódtam, Papa hirtelen eltűnt. Mami még egy irányból vágott a rétesből, Anyu lehalkította a rádiót, én poharakért kotorásztam. Ezt a békés családi tevékenységet csöngetés zavarta meg. Együtt indultunk ajtót nyitni, azonos tempóban léptünk. A bejárati ajtóban az egyik szomszédasszony állt. Meglepett arccal hadarta, hogy miközben ablakot pucolt, látta Papát elrepülni az erkélye előtt. Izgatottsága nem illett idilli nyugalmunkhoz. Unottan, bár némileg csodálkozva néztünk egymásra, eddig még nem tapasztaltuk, hogy az asszony ablakot, vagy bármi mást tisztított volna. Elmondása szerint Papa udvariasan ráköszönt, ami elgondolkoztatott minket, mert Papa tüntetően kerülte a szomszédasszonnyal való érintkezés minden formáját. A közbevetés megtörte hármunk hallgatását, Mami számára kérdésessé vált, hogy valóban Papáról van szó.
Mi volt rajta? kérdezte Mami ravasz tekintettel.
A szomszédasszony érezte, hogy mire megy ki a játék, igyekezett minél precízebben válaszolni. Atlétatrikó, melegítőnadrág, ami egy kicsit le volt húzódva a fenekéről, és innen, hangsúlyozta, csakis innen tudom, hogy Papa kockás alsónadrágot viselt. Itt most én is az események részesévé váltam: Igaz! kiáltottam, Papa tőlem kapta karácsonyra.
Mami végiggondolta a hallottakat, és úgy döntött, hisz a szomszédnak. A közlékeny asszony még annyit mondott, hogy Papa délkelet felé vette az irányt, mire Mami megjegyezte, hogy tudtával arra nincs semmi. Mami még annyit akart tudni, hogy volt-e Papán szemüveg. A válasz szerint volt, csak kicsit ferdén állt rajta. Mami dühös lett, hogy jól nézünk ki, ha Papa repülés közben elhagyja a szemüvegét, és megint vehetünk újat.
Mi az, hogy megint? méltatlankodtam, mióta csak élek, ezt hordja.
Anyu rám szólt, hogy ne okoskodjak, láthatom, hogy Mami milyen ideges. Mami pedig azt mondta, nem érti ezt az embert (Papát), miért megy el itthonról, mikor nagyon jól tudja, hogy vendégek jönnek. Ráadásul, folytatta, kifejezetten megkérte, hogy ne csináljon pattogatott kukoricát, mert csak a nyakunkon marad, sütött ő (Mami) elég süteményt. Én szeretem, szólaltam meg ismét, immár másodszor ellenzéki pozícióból. Anyu megint mérgesen nézett rám, majd Mami felé fordult és kérte, nyugodjon meg, Papa biztos hamarosan itt lesz. Mami csak legyintett, nekem nem kell Papát bemutatni. Jön majd, csak éppen későn.
Gyorsan megköszöntük a tájékoztatást, folytatni akartuk korábbi tevékenységünket. Egyszerre indultunk a konyha felé, de ismét csöngettek, muszáj volt visszafordulnunk. Most a szemközti szomszéd állt az ajtóban. Köszönésünket sem fogadta, egyszerűen kiabálni kezdett. Olyasmit mondott, hogy ami sok, az sok, ő igazán szereti a Papát (Mami mélységesen felháborodva fordult felénk: mi az, hogy szereti és mit „papázik”, amikor már ő is rég elmúlt hatvan, hiába festi a haját), de hogy a szárítóról pont a férje legújabb pulóverét viszi el Papa, az mégis túlzás. Ha, folytatta, Papa fázik, amit ő teljes mértékben megért, az atlétatrikó nem éppen ilyen időhöz illik, akkor öltözzön fel otthon (ezt nyomatékkal mondta) melegebben. Mami kijelentette, ha Papa hazaérkezik, akkor az első dolga lesz, hogy velem átküldi a pulóvert. Miért pont velem? kérdeztem, bár még mindig azon gondolkoztam, hogy az előbbi szomszédasszony „papázása” miért nem zavarta Mamit. Reakciómra Anyu közölte, hogy engem semmire sem lehet megkérni, olyan vagyok, mint az apám. A végszóra előjött Apu a nagyszobából, és kijelentette, a három gyereke közül egyedül én nem hasonlítok rá. Ugyanolyan megbízhatatlan vagyok, mint Papa, aki télvíz idején fogta magát és atlétatrikóban (!) ment el repülni, akkor, amikor az őt ünnepelni készülő vendégek bármikor itt lehetnek. Ráadásul, kiabálta indulattal, Papa leakasztotta a szomszéd pulóverét, ami az ő családjában nem fordulhatna elő. Anyu azt válaszolta, hogy Papa csak kölcsönvette a pulcsit, míg Apu családjában mindenki (!) harácsol és kétszínű. Apu tiltakozott, Mami pedig becsukta az ajtót, és mi újból a konyha felé indultunk. Csöngetés hallatszott, most sem jutottunk messzire a bejárati ajtótól. Az Öcsém érkezett meg.
Ó, csak te vagy, legyintettem csalódottan.
Lihegett, kezében papucsokat szorongatott.
Amikor Papa jobbra vette a kanyart, mesélte, akkor estek le róla. Mami felkiáltott, hogy hát tudja, hogy Papa hova ment: oda. Ekkor azt gondoltam, hogy ezt a szót csak mi érthetjük, akik ebben a kicsi zónában (a bejárati ajtótól számított egyméteres körzetben) állunk. Anyu megdicsérte az Öcsémet, Apu elégedetten közölte, az Öcsém tényleg olyan, mint az ő családja, bezzeg én. Tiszta anyja, folytatta indulattal, én meg közbevágtam, hogy nem értem, miért én vagyok műsoron, amikor most Papáról van szó. Anyu öntudatossá vált, persze hogy olyan vagyok, mint ő, mondta, nagy baj lenne, ha Apu vonulatát vinném tovább. Az ő (Apu) családja ugyanis tisztességtelen, kapzsi és álszent. Apu üvölteni kezdett, de kivételesen senkit sem érdekelt, hiszen Papa kölcsönvett pulóverben, papucs nélkül repül, ki tudja, merre. (Csak mostanában gondolok arra, milyen bensőséges és meghitt volt, ahogy együtt lépegettünk a konyha és a bejárati ajtó között.)
Újabb csöngetést hallottunk, a Nővérem állt az ajtóban, kezében Papa szemüvegével. Nem értettem, minek csönget, mindannyian a nyitott ajtónál álltunk. Mami nagyon megörült az ép lencséknek. Anyu viszont aggódni kezdett, mi lesz, ha Papa nekirepül egy antennának, vagy beleesik egy kéménybe. Mamit már csak az nyugtalanította, hogy hamarosan jönnek a vendégek, és pont az ünnepelt nincs itthon.
Megint csöngettek, virágok töltötték be a nyitott ajtót, jöttünk ünnepelni felkiáltásokkal. Mami nagyon ideges lett, Anyu vette át a szót. Kerüljetek beljebb, mondta „frappánsan”. Az egyik rokon néni mellei közé szorította az Öcsém fejét (aki az öregedő nőknél mindig hihetetlen sikert arat), és csókot nyomott fulladástól kékült arcára. Én ösztönösen futni kezdtem a konyha felé, az utóbbi fél órában először egyedül. Siettem, kezemben szorítottam Papa szemüvegét és papucsát. Befordultam a konyhába, és nagy meglepetésemre Papa éppen a pattogatott kukoricát tálalta. Papucsban és szemüvegben…
Ez az eset máig vita tárgya a családban. Mindenki máshogy emlékszik vissza, eltérő módon értelmezik, hogy mi történhetett. Egy biztos, a Fiam is kívülről fújja Papa repülésének történetét, ahogy A Villa Negra románcát. Képzeljünk el egy kedélyes, de már megkeseredett, folyton kötekedő, zsémbes, dohogó öregurat, aki a világ végét érzi közeledni, tekintetét befelé fordítja, a múltra irányítja. Minden, amit kívül lát, silány, gyatra és kopott. Minden, amit belül lát a lelkében, tökéletes, hibátlan, valóságos tündérálom. Ha mindezt elképzeljük, akkor látjuk magunk előtt Papát. Boldogan repülnék ma én is Papával, juharfákat és magas tölgyfát figyelnénk a magasból, itt hagynám a romos lakást, elbújnék a Fiam apja elől. Ha a felhők elvonulnak, a szívek meggyógyulnak.
A Fiam nagyon szeret Papával játszani, csak éppen olyan zajosak, hogy egyáltalán nem tudok írni vagy magyarórát tartani Dórának és Ilinek.
Mit műveltek már megint, mi ez a hangzavar? kérdeztem egy délután. A Fiam lelkesen magyarázta, hogy Papa traktorokat mutat egy albumból, és a háborús élményeit meséli. Csináljatok, amit akartok, csak csöndben, ilyen zajban nem tudok dolgozni.
Szóval hol játsszunk? kérdezte a Fiam, Papa mindeközben hangosan méltatlankodott, mi az, hogy nem tudsz dolgozni, nem csinálsz semmit, csak ülsz a géped előtt vagy mész, mint zsidóban a fájdalom. Játsszatok, ahol akartok, másszatok fel, mit bánom én, a kéményre, csak ne lehessen hallani a hangotokat, és ne énekeljétek el századszorra is, hogy baj van a félszeg hengerésszel.
A kéményre? csodálkozott Papa.
A kéményre, felelte a Fiam lelkesen, én pedig bevonultam a házba. Visszanéztem rájuk, a Fiam belepuszilt a tenyerébe, és mint egy pihét, utánam fújt egy csókot.
Negyedóra múlva Witti nyávogására figyeltem fel, félbehagytam a munkát és kimentem a kertbe. Láttam, hogy a cica mászik fel a tetőre, és a kéményre nézve megpillantottam Papát és a Fiamat, amint a lábukat áztatták a légkútban. Papa harsányan beszélt, sosemvolt időkbe kalauzolta vissza a Fiamat. Manapság azokat a szép magyar nótákat senki sem tudná elfújni. Némelykor trombitáltak, de azt úgy fújták, mintha egy falka farkas ordított volna, mesélte Papa harsányan. A Fiam szőke haja lebben az égben, Witti nyávog, én pedig hozok egy létrát, hogy felmásszak Papáékhoz. Mire felérek, Papa a Zichy-kastély napi menüjét meséli el. Legelőször is reggeli kávé, herbathé. Csokoládénak híre sem volt. Ha valakinek azt mondtad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle; ha kell-e tea, talán azt tudta volna, hogy tezed; ha csokoládéval kínáltál volna valakit, talán azt tudta volna, ha tudta volna, hol van Kacsulátafalva. Papa kiabál, a Fiam nagyokat nevet, nem tudom igazából min, hiszen Papa szavainak semmi értelme, ezt meg is mondtam, mire Papa rám förmedt, kislányom, nekem ilyet ne mondj. Papa folytatta az anekdotázást; a régi magyar étkek ezek voltak: tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, szalonnával, tyúk sülve fokhagymával, vereshagymával. Asztaltól felkelve vagy még asztalnál ülve is, készen volt a hegedű és a duda, volt, hogy furulya és cimbalom is; azután táncolni kezdtek, nem ugrándoztak kecskemódon, mint most, hanem szép halkan járták, gyakran kiáltották: három a tánc. Aztán következett a lengyel változó, ahol vagy a férfi hagyja el a lányt, vagy a lány a legényt, hármat fordultak egymással és választottak új lányt és legényt. Aztán volt a lapockás tánc, és a kedves táncok: az egerestánc és gyertyástánc.
Papa, te nem is ismered ezeket a táncokat, mondtam, és az ölembe húztam a Fiamat, aki éppen Witti után indult a tetőn. A lófarát nem ismerem, kiabálta Papa, mit jár a szád, mint a kacsa feneke, és amúgy is csak mész, mint zsidóban a fájdalom. Hirtelen lelkes lettem. Papa, szerintem te az élő múlt vagy! Az egész olyan, mint egy jelkép, itt ülünk a tetőn; te múltként, én jelenként, a Fiam jövőként. A szomszédból Newseanék integetnek, Ili megkérdezi, hogy feljöhet-e ő is, még szerencse, hogy az apja nem ért jól magyarul, különben biztos megrémülne az ötlettől; tőlünk udvariasan megkérdezi, Can I help you? No thanks, integetek, és ráparancsolok Papára, hogy most már másszunk le végre, Newsean elterjeszti majd az egyetemen, hogy a háztetőn élek családi életet.
Morsányi Bernadett magáról:
1981. október 18-án születtem Budapesten. Az ELTE bölcsészkarán végeztem magyar-történelem szakon, majd a legújabb kori magyar irodalom doktori programján. 2007-ben írtam egy regény, A sehány éves kisfiú (Egy regény felé) címen, még mindig nem jelent meg, de remélem, egyszer meg fog.
