"Idegidő, terrortér."
Mára Simon Adri frissen megjelent második kötetéből, a Komplementéből válogattunk.
Idegidő, terrortér
Puffogó tankkal üresben jár az udvar.
Ködlámpát izzítok már a kapuban,
ne kezdjen most már semmit a múlttal,
kösse be jól magát, uram!
A szalagkorlát íze fémhideg bársony,
csípőmre szorul egy kardántengely,
ne bámuld örvénylő színehagyásom,
hamar veremsötét lesz – most menj el.
Dermedt fehérjében a viaszos bomlás –
még összenyálazok egy végső fagyit.
A ködnek feszülnek, akár a toronyház,
a fázogató, visszeres nagyik.
És sújtólégszomjnak a monoxid, a gáz:
mállóháború a zsírdús őszben,
idehallatszik a fruskaropogás
(a szoliban hátat tejfölöztem).
Hajdanában parti tort követett:
mindenki drogot tolt, hajnalig piált,
s fanyar veríték lepte e hústömeget.
Imádtam azt a bacchanáliát!
Megpróbáltam szívizomból élni,
megmászni vérző, seblázas testeket,
azbesztben függeszkedni egy tenyérnyi
markolaton, hol a hőhullám megreked...
Képzeletem másutt jégcsapong már.
Hússzín Ikea-hálómban tonettbútor.
Teakonyhám gőzös szacharin-hombár,
laptopom hat másodperc alatt bootol.
Majd értekezünk okoskodva, parlandóban.
Fád agóniámat tán észre sem veszed.
Míg csontjaid sercegnek a kandallómban,
én egyetlen kérges hidegrázás leszek.
elvérzem egy tágabb orvosi számlán –
a tudat sem pulzál, ha a testem börtön.
Tán vad napirend és anyaság vár rám
a nyúlon túl, a szent roncsautóföldön.
Kémia
pardonnez-moi mon ignorance
a kémia vad karneváli transz
ne tartsatok vissza, de ne tartsatok velem
a kémia beomlott, füstölgő bálterem
tüsszögő kazánház, megrogyott január
harmincon túli, rozsdás kapuzár
a kémia gyűrött vágy, vasalatlan tudat
mely bomlott szoknyában, részegen mulat
elár(v)ult titok, elszámolt dózis
madárinfluenza vagy lágy tuberkulózis
palackzöld fekély, fogínybe égett bláz
a kémia feltétté pancsolt tükörtojás
verítékes álom, mely pihenni nem hagy
fehér botot rázó éjszakává kent nap
a kémia árvaházban első menzesz
nem érti a csepp és sír egy rongyos szenthez
és kisfiúk összetört, sárga dömpere
Toledo, Róma, Stockholm vagy Tampere
a kémia egy széltépte szárítókötél
koszlott karakterek, kurzív és félkövér
pergő hámsejtek, morajló hormonok
mindenórás párka, a körúton kódorog
avas zsírból készült rúzs és málló kence
vörösétől megvált, hideg naplemente
lábszagú harisnya, mely combtőig szaladt
hangládában nyögő kinyúlt magnószalag
a kémia kapualjban fekvő hajléktalan
nem fertőző, csak elalhatnékja van
az én kémiám a ziháló testi kényszer
hajnalban még övé leszek vagy kétszer
a kémia zárt osztályi steril kényelem
a kémia az én lüktető szégyenem
ágyékomra loccsant forró méhviasz
nem épp kellemes de roppant férfias
penészvirág, gépolaj, nyirkos kovász
zálogházi szünnap: fáradt feloldozás
Függvény
ez lassú vers arról, hogy tőled,
egy lomha vers, hogy el és hogy hamar,
mint a térkép, szűkszavú vers főleg,
obligát méretarányaival.
Pontos, törvényen kívüli legyen,
szálkás vers, mint a szerző maga,
legyen benne játék meg fegyelem,
keserítse a szikár éjszaka.
Legyél te benne klímaváltozás,
ahogy hókotrózzák most Korzikát,
és remény nélküli emlék – mi más? –,
ne haldokoljon benne szóvirág.
Szögletes legyen, színtelen, tiszta.
ne csodáld többé, mi látványelem,
s ahonnan többé nem térek vissza:
a tizenkettedik vágány legyen.
ne engedd, hogy orgazmuson éljek,
csapjál a hűlő lecsóba bele,
gyújtsd rám a házat – és mikor égek,
szaladj el onnan nagyon messzire.
Többé ne találhasson meg téged
elliptikus pályára állt testem.
ez hallgatag vers arról, hogy tél lett
a tavaszba ájult Budapesten.
Kásásodik lágyan
Sosem felejtem, nyár van.
A kényszerré izzadt homályban
már nem tudom, hogy hová táncol
tőlünk a kásás nap a homályból,
a jégfehér ébredés lángol
a szálakká bomlott homályból.
A rádióból mi más: ja, nox.
A felhozatal ma igen lapos.
És nem hoz nyugalmat énnekem
szerteszét szitáló énekem,
a szép új másvilág, mi voltál,
vergődő hullám egy tetszhalott tónál,
hullámtalan tó, mint mondat a szónál,
ott kéjt s kínt köhög az értelem,
ahol vertikális a végtelen,
a horizont meg fapados.
Puha napfoltokban szálkásodom.
A mélyhűtött szó belém szeretett.
Befogadnak a halogénelemek
fájdalommentesen a kásás napon.
Álmomban magam is alkonyodom.
Dolgom lenne, érzem – hogy mi, nem tudom,
elváltam tőled és tőlem is távolodom,
te kedves társ, testvér, közeli rokon,
ki pihensz verítékem patakja partjain.
Szinte örülök,
hogy elhagynak a tagjaim
magasan a gyatrán összefércelt,
menedéket szövőszékre képzelt,
felfeslett fájdalmak fölött,
mert ahol a megrágott hús zenél,
ott a vágy félelme örök,
és nem kér önnön nyakába
kötelet, ha éjjelre eltörök;
kései és időtlenül hosszú tér,
amelyben létezem hiába.
Cellám, mit felgyújtottam, porig égett.
És csak az alvadó nap kásásodik lágyan
a bőrödre kivérzett homályban.
Hajnalodik. Félek.
A kezdettől a végelgyengületig
A kezdettől a végelgyengületig
őrizem az ujjperceidet, pedig
nem is a látványtól lettem úgy oda,
hanem mert minden félénk metafora
önrendelkezik a nem-meta-ővel,
az önfelkelő- és önlemenővel;
hogy már nincsen is mit konnotálnia.
(Ontológia mint dezontománia.)
Belénk haltan, elérett-élettelen
álmodjál szendert jobbanként velem;
így izmosodj, vagy ahogy jólesik,
de arctalan-csonttalan-bőrtelenig.
A gyengétől a kikezdhetetlenig,
tudom már, mindenki fölfele esik –
és egészen, végig ugyanaz a másik:
az összevarrhatatlan kínszalagszakadásig.
Valakikként ébrenlét arról, hogy mi jöhet még
Ehhez itt én ostoba vagyok.
véljék csak tudni a nagyok,
Kosztolányi és Berzsenyi,
hogy hogy lehet jó verset elleni;
és szívükben ne időzzön el
semmi. Távol és közel
a kedvük álma más álom.
És nem biztos, hogy megvárom:
Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
Mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Most megpróbálom megrímelni,
hogy nincs itt még a valamit tenni;
és Kulcsár Szabó azt írta,
hagyjuk Adyt lenn a sírba’,
inkább támasszuk fel Kosztolányit…
De miért van, hogy már megint
körbeleng a poszt! Ó, lány! Itt
ne a mindenséggel mérd magad,
csak a magad magadja szerint,
különben meg az marad
– kakofónia az énekből –,
itt a széles-kékes ég alatt,
hogy királyi ösztönöddel
az ént kolduló felettes-énedtől
köszönj el.
De én azon elposztulok,
amit mond az ejtő ernő,
Ady annyira nem rossz tulok,
mert ráaggatott díszeiből egy nőre.
Különben az nagyon jó
– most már Dezsőről is írjak –,
és remélem, kapok erre egy kettest,
hogy azt, ami vagy te, tettesd.
Hogy adjunk már szót a kínnak,
annak, mi magához hasonló.
Még nem megyek mély fölé derengni,
most elvakít még a semmi,
most lehet senkiként lenni;
ez itt most az ébrenlét,
arról, hogy mi jöhet még;
miután a Kosztolányi
annyira tisztán és férfimódra
a tébolyító napsugárban
megjött mindent-mindent látni,
mikor minden nagy oly parányi,
nyomtalan és hatalmátlan:
nem is érdemes hangra, csak szóra.
Minden volt neki bárki neve
– ezerkilencszázkilencvenöt –,
a magyar irodalom története,
mit az ítész úgy a lelkünkre köt.
Annál, mi van, a semmi ősebb.
De Dezső, én azért félek tőled,
és ne hidd magad akkora hősnek,
hogy túlélheted
a történeted.
nem könnyű rólad írni egy nőnek,
de azt azért megengeded,
hogy akinek csak gazok nőnek,
mint nekem, neked, meg más Dezsőknek,
kiket mindenki és senki szeret,
azok túlélhetik a történelmet
valahogyan, hisz megtartják őket
sokféle sokfelé szétszórt szerelmek –
ők vetést aratnak és jövet mennek
fényes körútjain a végtelennek.
