„Nekem a festés a legfontosabb, sokkal fontosabb, mint a szerelem vagy a házasság. Én elpusztulok, ha nem festhetek” – mondja a 18 éves Paula zsarnok apjának és a férj zsarnoksága alatt alkoholizmusba csúszó anyjának. Paula esküvőjének napja éppen egybeesik a művészeti főiskola felvételijével, és Paula a felvételit választja. Christph Heim új regénye már olvasható magyarul.  

Az esküvő ugyan később mégis lezajlik, Paula életének azonban állandó kérdése lesz az, mit és milyen mértékben áldozzon fel a művészetért. Férjhez megy, lánya születik – a megfoganást egy bírósági tárgyalás során erőszakként említi, férje ugyanis tudtán kívül kicseréli fogamzásgátló tablettáit, remélve, hogy a nő így lemond majd a festésről – ,Paulát azonban nem lehet visszatartani, és mindent feláldoz művészetéért. „Egy nőről írok benne, egy nő bőrébe bújok bele – talán ez lehet baj: úgy látszik, túl sok a mondanivalóm a nőkről – mondta Christoph Hein 2006-os magyarországi látogatásán, a Goethe intézetben, amikor arról beszélt, túl hosszú lett az új regény kézirata, ennek meghúzásán dolgozik. Nos, azóta elkészült, és már magyarul is megjelent a Paula Trousseau. 

Ellentmondásos ez a művészregény. Az értelmezéstörténet ugyanis épp ott kezdődhet, hogy mennyiben tekinthető Paula áldozata áldozatnak. Az elbeszéléstechnika, akárcsak Hein korábbi műveiben is, több nézetből mutatja a főhőst: egyrészt Paula kéziratát olvassuk, amelyben lányának, Cordulának vall, akit kislányként elhagyott, másrészt ezt a kéziratot tagolja a harmadik személyű elbeszélés, amely tekinthető a vallomás részének, ahol a saját életét elbeszélő nő így távolítja el magától a rideg, érzelmekben szegény gyermekkort, mintegy rokonszenvet koldulva az olvasótól, mindenekelőtt saját lányától. De olvasható úgy is, hogy egy mindenttudó elbeszélő veszi át az irányítást a könyv egyes pontjain, nevezetesen éppen a Paula gyerekkorát taglaló fejezetekben. Mintha egyfajta lábjegyzet lenne ez egy élet történetének értelmezéséhez, kulcs, ami azonban nem forog simán a zárban – lehet, nem is ez volt a cél. Paula ifjúkorának olykor horrorisztikus jelenetei felfűzhetők persze egy fonalra, s ebből kirajzolódhat, megmagyarázódhat egy felnőtt nő életének minden indítéka. Kérdés, hogy a kínálkozó magyarázatok valóban helytállóak-e. S ha tényleg az volt a szerzői szándék, hogy támpontot adjon, a végeredmény nem nevezhető maradéktalanul sikeresnek. Hein nőfigurája kissé nehezen értelmezhető ugyanis: a férfiakhoz fűződő kapcsolatai még csak-csak magyarázhatók a zsarnok apa terrorjával, s ebbe még az is beleférhet, hogy Paula életében állandóan keveredik, egymásba játszik a patriarchátus társadalom elleni folytonos lázadás (már csak a fent említett epizód is, ahogy az esküvőt felcseréli a felvételire), és az, hogy olykor nagyon is aláveti magát a rendszernek, sőt, tudatosan kihasználja ennek lehetséges előnyeit. (Idősebb férfitanáraival él együtt, a motivációt itt is nehéz felfedni. Nem szerelmes beléjük, még csak a karrierjének sem tesz olyan jót mindez.) Nehezebb felfejteni a nőkhöz fűződő kapcsolatait; s mintha Heim itt maga is pusztán arra a sztereotípiára tudna támaszkodni, hogy a nők egymáshoz gyengédebbek – egyes helyeken némi cinkos kikacsintás is érezhető a szövegből, tudniillik hogy ki tudja, mit csinálnak ezek a nők, ha egymás közt vannak. Hiányérzetünk támad, ha azon gondolkodunk, miért is vonzódik Paula a nőkhöz, mi többet kap tőlük, s még inkább, ha azt akarjuk végiggondolni, miért vonzódnak ilyen mértékben a regény nőalakjai Paulához. Igaz, a szerző minden számonkérés alól kibújhat azzal a válasszal, hogy az elbeszélő egyes szám első személyű, Paula tehát(még ha öntudatlanul is) maga választja a nézőpontot, amin keresztül alakja, viszonyai elnagyoltnak tűnnek, a szerző pedig moshatja kezeit. (Az olvasót azonban mégsem illik ilyen mértékű kielégítetlenségben hagyni, gondolnám. Hová lesz akkor ugyanis az előzetes bizalom, amivel nekiadta magát az olvasásnak?) A gyerekkori jelenetek talán annyi kapaszkodót nyújthatnak, hogy az alkoholista anyának (az ő figurája viszont megkapóan éles és pontosan kidolgozott, újabb rejtély, miért sikerülhetett ez ilyen jól a többi nőéhez képest) olyannyira kevés ereje marad arra, hogy érzelmet mutasson gyermekei felé, hogy Paula tulajdonképpen ezt keresi a nőkkel való viszonyban. A férfiak, akikkel Paula találkozik ugyanis nem „rosszak”,, nem „érzéketlenek”, nem akarják korlátozni, sőt, némelyikük nagyon is elismeri, támogatja – anyagilag, szellemileg és művészileg is. Ennek ellenére Paula egyikükkel sem tud megmaradni, s még leginkább az anyaságban él meg emberi érzéseket.  Elnagyolt azonban az anyaság ábrázolása is: Heim idealizált anya-alakja alig húszévesen olyan mértékben élvezi az anyaságot (a terhesség, a test változása csupa öröm és szépség forrása), hogy az csak nehezen kapcsolható össze azzal a mozzanattal, ahogy Paula később lemond a gyermekéről, és átengedi az apának. Persze, itt is kínálhatja magát az a magyarázat, hogy Paula lányának írja a történetet, s itt akaratlanul szépít, de valami azt súgja, nem erről van szó. 

Marad még a művészet, mint megoldandó probléma. Ezt a választ, annak ellenére, hogy elvileg művészregényt olvasunk, Hein megint csak elmázolja. A nőművészet kérdése nem vetődik fel, nem igazán tudunk meg semmit arról, milyen szemmel látja Paula a világot, mint művész; nem tudjuk, mit akar megmutatni, a „művészet mindenáron” szólam állandóan belengi a színt, de nem mutat túl önmagán. Egyetlen, fehér alapon fehérrel festett kép kap nagyobb hangsúlyt a regényben, amit Paula élete fő művének érez, és amely zárványszerű, hermetikus bábként marad meg az életében, később úgy cipeli magával, mint egy kiszáradt burkot, amelyből azonban nem kelt semmi új. Hogy mit szimbolizál ez a fehér tájkép, az is kibontható lenne ugyan, de túl sokat nem érdemes rajta gondolkodni, mert nem visz messzire. Mondhatnánk persze, hogy mindegy, nő vagy férfi a művész, a művészet problémái mindig ugyanazok. Nem lenne jogos azonban, hiszen vélhető, hogy az író nem véletlenül választott egy nőt a hőséül. Az alak azonban mint művész vérszegény marad, s ennek veszélye az, hogy az olvasó abba az irányba viszi az értelmezést, hogy Paula Trousseaut nyughatatlan szinglinek bélyegezze, aki nem képes normális emberi kapcsolatokra, és belemenekül a festészetbe – s itt kapcsolódhatunk vissza az áldozat valódiságának kérdéséhez. S lehet, hogy tényleg nincs valódi áldozat, mert Paula el sem jut ennek megéléséig – de itt kezdődhetnek a miértek. Ez így még azonban csak az alapozás, vagy ha kész mű, akkor sajnálatos, hogy ilyen kevéssel kell beérnünk; nem a monokróm szépsége mutatkozik, hanem az árnyalatok hiánya.