Bach Szilvia: Ez érdekel. Racionálisabb alkatok biztos nem ilyen irányból közelítenék meg azokat a létünket érintő kérdéseket, melyekre én is keresem a válaszokat. Az első könyvem (Nem vagyok én Müller Péter, 2008) inkább ezoterikus útkeresés. Szerintem ez azért fontos, mert az eddig megjelent könyvekben eleve konklúziókkal találkozunk, de azt, hogy ilyen vagy olyan felismerésre hogyan jutott el a lényegiséget kereső utazó, nem ismerjük könyvekből. Úgy tudom, amerikai szerzők már írtak a saját spirituális útkeresésükről, de magyar szerző még nem. Eddig prófétikus írásokkal találkozhatott az olvasó, olyanokkal, melyek visszakacsintanak a kezdetekre, megmutatják az író bizonytalanságait, de a hétköznapokra vetítve, úgy, hogy mindenki értse, mit is jelent ez, olyat még nem olvastam. A „Nem vagyok én Müller Péter” című könyvemben ezért próbáltam meg leírni a saját útkeresésem.  A második könyvem, (Az utolsó tánc 2009) már feszesebb ívű novelláskötet. Némelyik írást azért ott is átszövi az ezotéria, de másfelé is tekintek. A harmadik kötetem dokumentumokon alapszik majd. Bújom a könyvtárakat, látogatom a Szépművészeti múzeumot, mert egy középkori ember jelen inkarnációjának a történetét szeretném szépen fölgöngyölíteni, a múltjával együtt. Ez a következő könyvem lényege: hogyan fejlődött az egyén a századok során.  Az akkori és a mostani létéből mit rakott össze, és ennek mi a tanulsága, persze rá vonatkozólag. Hogy ki az? Legyen meglepetés. 

 

ICA: Megpróbál ívében látni egy fejlődéstörténetet? 

 

Bach Szilvia: Igen, de nem lesz könnyű. Ismeri az elefánt példázatát? Különböző emberek egy sötét, szűk szobában elefántot tapogatnak. Próbálják megállapítani, mi az: erre van negyedórájuk. Az egyik az ormányát, másik a fülét vagy a lábát érzi, de a szűk szobában nehézségekbe ütközik, hogy teljes képet kapjon valaki, ezért mindenki a saját jelleme, tapasztalatai és lehetőségei szerint fogja értelmezni, ami történik vele. Egyben látni valamit csak a Jóisten tud, nekünk meg, egyszerű halandóknak, törekednünk kell rá. Vakon tapogatózunk az életben. Ez így van azzal is, aki tudja, és azzal is, aki kevésbé él tudatos életet. 

 

 

Bach Szilvia: Tőle függ, hogy mit olvas, és abból mit szűr le magának. Találkoztam hatalmas lexikális tudású emberekkel, akiktől el lehet ájulni, de éreztem, hogy nem tudnának megérinteni egy kutyát. Nem tudnának közelíteni hozzá, mert nem tudják, hogyan tegyék. Engem nem zavar, ha egy ember kevésbé művelt, viszont képes érzelmeket közvetíteni. Ez a fontos számomra. A lexikális tudást tulajdonképpen nem tartom sokra ebben az értelemben, de tudom: szükség van rá. Sokkal jobban érdekel, hogy egy embernek milyen volt az élete, vagy mitől lett ilyen, amilyen. Sokan rengeteget olvasnak, de a tartalom tudati szinten marad, nem építi őket. Engem inkább építsen: legyek jobb ember attól, amit olvasok. 

Lineárisan, egymásra épülő definíciók vagy konklúziók mentén gondolkodunk, nem angyalnyelven, mert különben nem érti meg a másik. Még így sem biztos, hogy akivel beszélgetek, azt érti, amit szeretnék. Ugyanaz a szó eddigi életútjából eredően sugallhat többlettartalmat a számára, így elbeszélünk egymás mellett. Ezért fontos a kapcsolatokban tisztázni, hogy ki mit gondol ugyanarról a dologról. Az angyalnyelv kizárja a félreértéseket. Nemrégen olvastam erről egy könyvet (Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak, Magyar Könyvklub, Budapest 1996): egy amerikai orvosnőt befogad egy ausztrál bennszülött törzs, az „Igazak népe”. Megismeri kultúrájukat, életbölcsességüket. Megtanulja a tehetség tiszteletét, az emberi érintés melegségét, a test és a lélek összhangját, gyógyító hatalmát. Ebben a nomád csoportban úgy kommunikáltak szavak nélkül, ahogy mi is régen, a Teremtés idejében. Ha valakivel azonos szinten rezgünk, ahhoz nem kellenek szavak. Tudni fogjuk. 

 

 

Bach Szilvia: Igényes vagyok az otthonomra. Nálam, nem lehet valami csak úgy lerakva. Régebben nem érdekelt, nem volt fontos, de most jó úgy belépni a lakásba, hogy rend van, olyan bútorok, tárgyak vesznek körül, amik rólam szólnak, velem harmonizálnak, együtt rezegnek velem. Fontos, hogy olyan környezetben éljek, ahol jó dolgozni, írni, zenét hallgatni, kutyázni, enni, aludni. Ha jön hozzám valaki, meleg étellel várom, megadom a módját a vendéglátásnak. A lányom, huszonhárom éves, látom nála is: dilemmázik, mit vegyen fel, rendet rak gyorsan a kupiból, hátha feljön a szerelme, tehát a fiataloknál is ugyanúgy megvan ez az igény. Azért fontos az egyszerű, hétköznapi dolgok tisztelete, mert akkor a nagyobbakat is tudjuk értékelni. Úgy gondolom, ez az alapja. Ha úgy tudok végigmenni a körúton emelt fejjel, egyenes háttal, hogy minden rendben van, akkor mi bajom lehet? Az égvilágon semmi. 

 

 

Bach Szilvia: Parodista vagyok, érzékeny másokra. Gyerekkoromban találgattam, ki mit csinál, mi lehet a foglalkozása, milyen csillagjegy alatt született, milyen lehet az értékrendje. Valószínű, hogy a születésemmel hoztam a megfigyelőképességem, de nem vonok le a megérzéseimből semmilyen következtetést, mert az igazi megismeréshez beszélgetni kell. Ismerek olyan embert, aki „látónak” vallja magát, és hirdeti, hogy segíteni tud, majd az ő tanácsaival kilábalnak a bajból az őket megkeresők, annak ellenére, hogy -suk, -sükkel beszél, és a szeánszai helyszínén díszletként kitömött patkányokat tart. Hókuszpókuszol, és valami biztos történik a pácienssel is. Szerintem a kompetenciát az ellenőrzések mentén az idő bizonyítja. Buddha is megmondta: kételkedj mindig! Ne higgyünk el mindent vakon. Sok ismerősöm jár ilyen vagy olyan gyülekezetbe. Megmondják nekik, hogy Isten márpedig így gondolja, akkor te is gondold így. Nem kérdeznek, nem gondolkodnak, a könyveket elégetik, csak a Bibliát olvassák, de azt sem értelmezhetik akárhogy, mert akkor bűnt követnek el. Akik megelégednek a kész magyarázatokkal, elkerülik a sorsfeladatukat, így a felismerésekkel együtt járó katarzist is. Az ilyen ember nem csinál semmit a szellemi felemelkedéséért. Megússza, nem megoldja az életét. Ne féljünk tapasztalni, merjünk élni és főleg merjünk gondolkodni!

 

Láng Judit