Az OSI Szükségalap a Máltai Szeretetszolgálat által kifejlesztett KIREKESZTETT KÖZÖSSÉGEK TEREPSZEMLÉLETŰ TÁMOGATÁSÁNAK MODELLJÉT segíti. A modell egyik meghívott pályázója Bódis Kriszta Cseppben a tenger modellprogramja is.

Bódis Kriszta Alkotásközpontú módszerével és önkénteseivel „felforgatják a világot”, persze jó értelemben, látványos fejlődést elérve, ahogy felforgatták a szükséglet-piramist és kiaknázták az önmegvalósításban rejlő pozitív energiákat is.

A Szükségalap célja, hogy fenntartson projekteket, melyek humanitárius segélyt biztosítanak, a társadalom legszegényebb és legsérülékenyebb tagjainak biztosítanak hozzáférést az alapvető szolgáltatásokhoz, átképzési programokat és jogi segítséget a munkanélkülivé válók számára. Olyan projekteket is támogat, melyek a középosztályhoz tartozók válság miatti problémáit kezelik. Ezek közé tartoznak a demagógiával szembeni alternatív válaszok, az innovatív kulturális termékek és a veszélyeztetett kulturális intézmények, amelyek egy aktív és elkötelezett társadalom jellemzői.

A program és a projektek célja a helyi közösségek fejlesztése, egy újszerű, alternatív megközelítés, kipróbálása; az eredmények, a módszertan, folyamatok dokumentálása, adaptálhatóvá tétele.

Hajdú Gergő a hétesi program szociális munkása,  az ő írásával  számolunk be az aktualitásokról, az ózdi és a hétesi munkánkról. 

Felejtsük el

Hétes-telep. Magyarország „legnyomorúságosabb” roma telepeként szokás emlegetni.

Az Ózd szélén fekvő gettó kb. 45 házában vasgyári munkások, tisztviselők laktak még a rendszerváltás előtt. A gyár megszűnt, ők elköltöztek, helyükre érkeztek meg legnagyobb részben roma családok. Jelenleg körülbelül 80 romungró család él itt, mintegy 400 ember.

S akkor innentől felejtsük el egy időre a nyomor, mélyszegénység, gettó stb. szavakat.
Hétes az egyik legszebb környezetben fekvő település, amit valaha láttam Magyarországon. Három oldalról hatalmas erdő, dombok veszik körül és ezt furcsamód csak sok idő eltöltése után vettem észre, mivel kezdetben csak a fent említett fogalmakra koncentráltam.

Itt készül
 

Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes, pszichológus önkéntes csapatához csatlakozva egy éve járok ide kisebb-nagyobb rendszerességgel, szeptembertől minimum másfél évig itt is fogok élni a teleptől párszáz méterre, mint szociális munkás. Kriszta lassan 12 éve jelent meg itt először, negyedik éve szervezi az iskolakezdés előtti egyhetes alkotótábort gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.

Módszerének lényege és központja az alkotás, bármilyen kreatív tevékenység általi felszabadulás, önmegfogalmazás élménye. Így formálódik a közösség, ez által fogalmazódnak meg a helyiekben a vágyak, a tenni akarás, a megoldások keresése, a bizalom. Ez az alapja minden további lépésnek, legyen az hivatalos ügyek közös intézése vagy a házak kalákában történő felújítása esetleg egy focipálya létrehozása (ez már meg is történt). Néha eszembe jut, hogy az egész emberi világ itt készül. Vannak már kézzel fogható, konkrét eredmények, például a focipálya, amit 30-40 helyi segítségével és valóban kemény munkájával készítettünk és tartunk fenn azóta is. Ez pár éve még elképzelhetetlen lett volna, ám Kriszta folyamatos jelenlétének köszönhetően eljutottunk eddig a pontig. Mert szerintem ez a lényeg, a folyamatos együttlét, együtt gondolkodás, ami most még szorosabb lesz szeptembertől.
 

Rengeteg
 

Rengeteg tennivaló van; iskola, munkakeresés, gyámügy, gyermekvédelem, családsegítés és persze a folyamatos alkotó-, tanulócsoportok, sportfoglalkozások megszervezése. A helyi hivatalos szerveknél sok olyan ember dolgozik, akik nyitottak a közös munkára, velük lehet és érdemes is együtt dolgozni.
 

Nekem személy szerint a rendszeres iskolába járás elérése és az az utáni foglalkozások megszervezése a legfontosabb. A gyerekek „iskolakerülése” az egész családra kihatással van. Bizonyos számú hiányzás után a szülőknek büntetést kéne fizetniük, amit, ha nem tudnak teljesíteni, le kell ülniük. Aztán jön a gyámügy, készít egy környezettanulmányt és viszi az összes gyereket az intézetbe. Ráadásul sok esetben a gyerekek nem heccből hiányoznak (mint pl. én annak idején), hanem a háztartás vezetésében segédkeznek, vigyáznak a „cseppgyerekre” (ahogy ott mondják), ha épp a szülők dolgoznak, meg vasaznak, gombát szednek, fát aprítanak és a többi. Rengeteget dolgoznak. És persze azért lógnak is, többeknek nincsen jó (vagy egyáltalán semmilyen) viszonya az iskolával, a tanárokkal, osztálytársakkal. Ha pár gyereknél sikerül ezen a folyamaton változtatni, már nem hiába vagyunk ott. Én igazából tudom, hogy erre van lehetőség, bőven vannak erre utaló jelek.

Persze ehhez több ember kell, ebből van hiány egyelőre. Olyan emberek, akik jó kedvvel foglalkoznak a hétesi gyerekekkel, rendszeresen. Ózdról, Budapestről, Miskolcról, bárhonnan. (Ez nyilván pénz kérdése is, folyamatosan pályáznunk kell.) És nemcsak hétesiekkel. Cél az is, hogy ezek a foglalkozások nyitottak legyenek, hogy az osztálytársak, kortársak találkozzanak egy iskolán túli környezetben is, ahol nagyobb eséllyel fedezhetik föl egymást, figyelhetnek oda a másikra. Azt olvastam valahol, hogy a cigány-nem cigány gyerekek közti előítéletek nagyjából az óvoda nagy csoportjában jelennek meg először. Nem tudom, hogy így van-e, de ezen bőven lehet még változtatni az általános iskola felsőbb tagozataiban is érzékenyen, odafigyelve. Azt várom ettől az időszaktól, hogy ezeknek az alapjait megteremtsük, hogy rutinná, természetessé legyenek olyan dolgok, amik kicsivel jobb körülmények közé születő (roma-nem roma) gyerekeknek evidensek.

Házörző
 

Ezekre a foglalkozásokra van egy szép nagy (felújításra váró) házunk Hétes közelében. Ide fogjuk szervezni a csoportokat, itt lesz az irodánk, és itt fogok lakni én is Borisszal, a hatalmas dél-orosz kutyával, aki kicsit olyan, mint egy jegesmedve. (Az előző gazdája a Jelcin után nevezte el, én inkább Borisz Godunovnak hívom…) Ezt a házat a hétesiekkel együtt fogjuk helyrepofozni, így lesz végre egy olyan terünk, amit közösen tudunk használni. A legjobb persze az lenne, ha ott a telepen hoznánk létre egy közösségi teret, ami borzasztóan hiányzik, ez is tervben van.

Az alkotóházban mindenféle alkotócsoport helyet kaphat; kézműves foglalkozások, filmklub, angol csoport, továbbá van egy filmes csoportunk, akikkel az idei táborban kezdtünk forgatni az ő terveik alapján és szereplésükkel. (Jó lenne, ha lehetne lehetőség a roma történelem oktatására is, ami a legtöbb történelemkönyvünkből gyakorlatilag hiányzik, vagy egy-két bekezdéssel elintézik. Az egyik ózdi iskola igazgatója egyébként tart ezzel foglalkozó órát a társadalomismereten belül.) Számítógépekkel is szeretnénk fölszerelni a házat, ehhez azonban további pályázatokra lesz szükség.

Utoljára Szabadszállás
 

A másik fontos teendő a munkaközvetítés. Az információ Hétesre nagyon nehezen jut el, többen nem tudnak olvasni, a munkaügyi központig el sem jutnak, az meg ugyebár nem jön hozzájuk. Jelenleg 13-an dolgoznak közmunkásként, ezen felül alkalmi munkák jutnak, amit gyakran olyan vállalkozók szerveznek, akik rajtuk gazdagszanak meg. Utoljára Szabadszállásra mentek. A papírjaik hiányoznak, a nyolc általános is keveseknek van meg. Pedig azért akad munkalehetőség, legalábbis több, mint amiről ott tudnak. Dolgozni pedig sokan akarnak, csak hát addig eljutni nem olyan egyszerű. Erre még nincsen kidolgozott stratégiánk, ez ott helyben fog kiderülni, mindenesetre már elkezdtük fölvenni a kapcsolatot a hivatallal illetve több vállalkozóval is.
 

Tennivaló tehát van elég. Ami biztos, hogy a hétesiek egy része érzi, hogy van lehetőség és esély a haladásra közösen. Persze van számtalan konfliktus, ellenérzés, hitetlenség, irigykedés stb., ez természetes, nem titok. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, de nem erre kell koncentrálni. Hanem az álmokra és az elérhető célokra.

Álom
 

 S akkor befejezésként az álmokról. Az egyik éjjel egy 16 éves hétesi sráccal és két öccsével egy szekrényt pakoltunk, kézikocsival vittük egyik helyről a másikra. Útközben meg-megálltunk pihenni, leginkább miattam, ő jobban bírta a tempót. Beszélgettünk. Láthatóan furcsa volt neki is, nekem is a csendes, nyugodt együttlét, vele most először kerültem ilyen helyzetbe. Másnap délelőtt azzal fogadott, hogy elmesélte az álmát; azt álmodta, hogy elvitt engem a hátán Ausztráliába. Csak sétáltunk, sétáltunk, beszélgettünk. Kicsit én is cipeltem őt, de mikor látta, hogy nem bírom, elfáradtam, akkor ő vett újra a hátára, és meg sem álltunk Ausztráliáig. Én még soha nem jártam Ausztráliában, ő még sosem hagyta el Ózdot. Ezen változtatni fogunk.
 

Hajdú Gergő