Erősebb nálam. Nem tudok belenézni.
Nem tudom, ki az ott benne, akit látok,
aki egyre kevésbé hasonlít rám,
egyre kevésbé hasonlít a képre,
ami bennem él magamról.
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett
szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy – a hagyományosnál nyitottabb – irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja.
Bódis Kriszta Tóth Ildikóról:
Tóth Ildikó az újra induló írószeminárumom résztvevője. Milánó és Budapest között ingázik. Az írás az otthona. A Kieselbach kiadónál megjelent Tamás könyve című munkája egyéni hangú, figyelemre méltó, megrázó alkotás. Valóságos, fájdalmas sors-történet. Egy távolba szakadt asszony eleveníti föl deportált fiútestvére életét, és igyekszik megérteni a közös apa életének drámáját. Levelekből, visszaemlékezésekből és fényképekből rekonstruálva enyhíteni próbálja a földolgozhatatlant: az elhallgatások, a bűnök, és a szenvedés traumáját. Tóth Ildikó a mediáló nehéz és alázatos szerepében műalkotássá formálja a gyászt, az emlékezést. Ebben a varázsolásban Tamás visszatér és szembe néz velünk.
Az ICA Műhelyben Tóth Ildikó Szilánkok című írását közöljük. Az első szemináriumi alkalom inspiráló feladataként a tükörrel, a tükröződéssel, a tükrök igazságával és árulásával játszottunk.
Tóth Ildikó magáról: Elmeséljem hány ágyban aludtam idáig? Mózes kosárban, rácsos ágyban, sezlonyon, heverőn, emeletes ágyon, matracon a földön, sátorban, kórházi vason, függőágyban San Franciscoban... nagymamám vályogházában, búbos kemence kuckójában, száz éves kollégiumban, kórházban, albérletben, rokonnál, szeretőnél, barátnőnél, barátnő barátnőjénél, barátjánál, szállodában, hálózsákban Amszterdamban a pályudvar előtt huszadikként a sorban, hajón, repülőtéren, repülőgépen, autóban, buszon „coast to coast”, vonaton Inter Rail Edinburgig és vissza, román kempingben, lengyel diákszálláson, New York-i youth hostelben, olasz riviérán, a megörökölt házban... jó melegen, majd megfagyva, infúzióval a karomban már napok óta, összegömbölyödve, a fáradtságtól elterülve, félelemtől éberen, bogarakra vadászva, boldog ölelésben, magamban, gyereket szoptatva, betegre vigyázva, veled, nélküled, rólad álmodva... sírva meg nevetve, a mai napot, saját ágyat megköszönve.... messze, messze...
Hányszor hurcoltam táskát, hátizsákot, bőröndöt, macskát, biciklit, gyereket, gumicsónakot, befőttet, házi lekvárt, könyvet, lemezeket, kazettákat, CD-ket, pendrive-ot, egyik helyről a másikra, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba? Buszra várva, vonaton ülve, út szélén stoppolva, biztonsági check-in-nél hosszú sorban, tizenkét órán át autót vezetve, benzinkútnál fűbe feküdve, határállomáson (volt még) suttogva vagy kiabálva, befelé vagy kifelé én énekeltem, verset mondtam, verset, levelet, naplót írtam, csak mondtam magamban, csak írtam magamnak, imádság helyett.
Peter Keetman: Ezer és egy arc (1957)
Szilánkok
Húgom vacsorára ment férjével,
Adibbal a lakásban bújócskáztunk,
asztal és ágy alá, bútorok mögé bújt előlem,
utoljára a hálószoba ajtaja mögé,
nagyot sikított az izgalomtól, mikor megtaláltam,
úgy félt egyedül lenni a félhomályban,
kiugrott a sarokból, dőlt utána az odatámasztott keskeny tükör,
hiába próbáltam elkapni, éppen mögötte tört ketté.
Megijedtünk.
Mit csináltál? Mit csináltál? – kiabált rám – Mama mérges lesz!
Tudtam, nekem kell elvinni a balhét,
mikor megkapjuk majd a magunkét,
és összesöpörtem a szilánkokat.
Erősebb nálam. Nem tudok belenézni.
Nem tudom, ki az ott benne, akit látok,
aki egyre kevésbé hasonlít rám,
egyre kevésbé hasonlít a képre,
ami bennem él magamról.
Szürke a bőröm, furcsán csillognak szemeim,
sebes a szemhéjam, a szájam széle,
az arcom beesett,
csomókban hullik a hajam…
Ki az ott a tükörben?
Ki vagyok én itt belül?
Mi közünk van egymáshoz?
Mellemről nem múlik a gombás folt,
hiába kenegetem,
hasamon, ahova az injekciókat hetente adom,
lötyög a bőr,
testem nekem már egy ideje nem engedelmeskedik,
mások szemében, mint tükörben látom a riadalmat.
Éreztem, amit érzel, fájdalmat, örömet, kíváncsiságot,
megdöbbenést, erőt, gyengeséget,
míg meséltél, átváltoztam, hozzád hasonlóvá váltam,
magadat láttad bennem, ahogyan magamat láttam benned,
tükör voltál nekem és tükör voltam neked,
megláttad eddig sohasem látott arcodat,
ez előbb vonzott, majd megijesztett,
vissza akartad venni képedet,
én is,
amit benned magamból láttam
erényből megalkuvássá változott.
