Tiltakozom én is. Nemcsak a jogász teszi ezt, hanem az is, aki évekig dolgozott a születési traumáin.
Ági, tudom, hogy nem adod fel, mert bizonyos vagy benne, azok a babák, akiknek te segítesz a születésben, kevesebb lelki sérüléssel élik majd az életüket, nem beszélve az édesanyákról, akik másként élik meg az anyaságukat.
Szia, Geréb Ági,
Nem hiszem, hogy emlékszel rám, nem is lényeges, elég annyi, hogy te is a szegedi Ságváriba jártál, én is, téged is Mária néni tanított, engem is. Mária néni Szent-Györgyi Albert tanítvány volt, és egyszer elvitt bennünket édesapád tanszékére, ott láttam hazugságvizsgáló gépet. Együtt jártunk latin órákra, te orvos lettél, én jogász, ezért is kellettek a latin órák.
Az egyetem után kétszer találkoztunk, bennem megmaradt mindkettő. A klinikán voltam nőgyógyászati vizsgálaton, amit egyébként nem szerettem, a nők általában viszolyognak ezektől a procedúráktól, mert tárgynak, vagy annak sem érzik magukat szétvetett lábbal fenn a vizsgálóasztalon. Nem emlékezhetsz a jelenetre, mert akkor sem ismertél fel, mikor beléptem a rendelőbe. A kezedet nyújtottad, bemutatkoztál, Geréb Ágnes vagyok, mondtad, és elmagyaráztad, mi fog történni és miért, a végén pedig összefoglaltad, majd ismét kezet nyújtottál. Sok évvel később a pesti gyorson ugyanabban a fülkében utaztunk, a kicsi gyereked is veled volt, beszélgettünk, ennyi lehetne a személyes emlékem rólad, de mégsem. Pár évvel ezelőtt elkezdtem a saját születésem traumáit feldolgozni, mert volt belőlük bőven, és ezek beleírtak valamit az életembe, amivel évtizedekig küszködtem. Azon a klinikán jöttem a világra, ahol kezet nyújtottál nekem, s a születésemnél nem volt egyetlen Geréb Ági sem, aki segíteni tudott, pedig sokkal harmonikusabb életet élhettem volna, és velem együtt a férjem, a gyerekeim is; igen sokan kapcsolódtak hozzám valamilyen szálon, talán mindegyik, mert mindenki nyújtja a kezét valakinek.
Ma este, mikor hazaértem, egy Centrifugás üzenet várt, felmentem hát az ICA hírekre, és olvasom, hogy tiltakoznak a meghurcolásod miatt. Tiltakozom én is. Nemcsak a jogász teszi ezt, hanem az is, aki évekig dolgozott a születési traumáin.
Ági, tudom, hogy nem adod fel, mert bizonyos vagy benne, azok a babák, akiknek te segítesz a születésben, kevesebb lelki sérüléssel élik majd az életüket, nem beszélve az édesanyákról, akik másként élik meg az anyaságukat.
A munkáddal, a hivatásoddal kapcsolatban elképesztően sok ellenerő működik, nem fogom most felsorolni; bőven van tennivaló, hogy megszűnjenek.
Most ennyit tehetek, elmondom, sok ilyen emberre van szükség, mint te.
Ölellek szeretettel:
Várnagy Márta