Korababák, az első év

Öröm és bánat úgy váltakoztak, ahogy kék busz cseréli a pirosat a pesti megállókban. Fent és lent, az ikrek első éve érzelmi hullámvasút. Letérni a pályáról lehetetlen lett volna. Kihajolni tilos, végállomás pedig nincs. A koraszülött babák szülei sosem tudhatják a biztosat, mindig csak remélnek: a baba fog tudni kúszni, a baba áll, jár, a kisgyerek majd bilizik, figyel, énekel és beszél - a nagygyerek olvas és ír, úgy, ahogy mindenki más.

Közeledik a számadás ideje. Hiszen már csak két hét és itt van újra a születésnapunk. Állandóan jönnek fel az emlékek, ahogy megyünk bele a decemberbe.

Minket a Jézuska hozott és ugyanolyan véletlen a születésünk, mintha nem Doktor Józseftől fogantunk volna. Ma voltunk a korai fejlesztőben és interjút adtunk. Az volt a női magazin újságírójának a kérdése, hogy mi hogy kerültünk ide. Merthogy ez nem evidens. Magyarországon drasztikusan emelkedett a koraszületések száma az utóbbi években, ugyan minden nagyobb városban van ellátó hely számukra, de mivel roppant drága az intenzív gondozás, ezek a helyek folyton a túlélésért küzdenek. Anyuka és baba teste és lelke így nem annyira számítanak. Mondhatni, sehogy sem. Nincs idő beszélgetni, a szülő üvegfalon keresztül nézheti akár hetekig kitartóan a saját gyermekét. Érintés és kenguruzás nélkül. Miért? A válasz, nem Svédországban vagyunk, anyuka. Életeket mentünk.

Magyarországon vagyunk, és ezt az újszülöttek azonnal érzik. A fiamat három hétig nem érinthettem meg. Emlékszem az első tapintására, először nem is hittem el, hogy ő az. Hogy van babám. Vézna, idegen, sárga teste az én testemből volna? El kellett telni három napnak és hat közös etetésnek, amíg felfogtam, hogy kint van végre a ketrecéből. Most már nekem kell gondoskodnom róla. Úristen, mit csináljak, még két kilós sincs, és nem tud enni egyedül. Születésük után szétválasztották az ikreket. A lányom a Madarász utcában, a fiam a Mária utcában lakott.

Madár és Mária. A lány elrepült, a fiú kereste a szeplőtlen szüzet. Anya egy angyal volt, vagy csak az idegen soros nővér gumikesztyűs keze. A fiamnak nem volt anyja, mert én egészen biztosan nem voltam az.

Két tipikus korababás intézmény között loholtam minden nap anyatejes üvegcsével a zsebemben. Nem volt ölem és mellem és nem ringattam senkit. Stockholmban ezek szerint lett volna, oda viszont aligha mehetnek a magyar koraszülők világra hozni gyereküket.

Az újságírónak mégis lelkesedtem, a rossz híresztelésekkel ellentétben (Népszabi cikk ) nálunk igenis nagyon jó fejlesztő módszerek vannak (Korai Fejlesztő Központ, Gézengúz Alapítvány, Pikler Intézet). Saját, magyar találmányok. Olyan foglalkozások a babáknak, amik a lehető legkorábban elkezdhetőek és maradandó módon javítják a gyerekek fejlődését. Az én babáimat is hetente lökdössük előre az egyik ilyen központban. A baj inkább az, hogy ezekről a módszerekről és lehetőségekről a legtöbb szülőnek fogalma sincs, mert nem mondták nekik. Soha senki sem említette, hogy járni kéne valahová. Vagy a másik probléma: ezek keményen fizetős helyek, az állami támogatás csak kis részben járul hozzá a sérült gyerekek gondozásához. A koraszülött utógondozást nem minden család engedheti meg magának. A legborsosabb ára például a babaúszásnak van. Ezt a  terápiát rendesen hanyagoljuk, még akkor is, ha anyuka egykor úszó volt. Másik probléma, hogy az egyes módszerek olykor csúnyán haragban vannak egymással. Magyar betegség. A pénztelenség érthetetlen rivalizáláshoz vezet, kioltják, mószerolják, korholják egymást a módszerek használói. A szülő meg csak értetlenül áll. Kapkodja a fejét, mindent ki akar próbálni, azonnal és most.

Miért nem szólnak a kórházban? Mert etikátlannak érzik bármelyik módszer nyomulását, vagy fogalmuk sincs róla? Nálunk senki sem mondja a szülőszobában, magának sérült gyereke jött a világra. Aztán egyszer csak bejön egy orvos és közli a legrosszabbat. Vagy csak azt, hogy elvittük, inkubátorban van, egy másik klinikán fekszik már. Senki sem mondja az babaintenzíven (a NIC osztályon), mennyi ideig lesz még inkubátorban a gyerek, azt sem, meg fog-e halni, vagy makk egészséges lesz-e, vagy hogy fejleszteni kellene. Ez utóbbi mintha ugyanaz a kategória volna. Az orvosok rohannak. Mikor egy anya bemegy konzultációra, a doktor kezében a klinika legfrissebb, tíz perces koraszülöttjével fogadja. Kezében életveszélyes helyzetben lévő babával tájékoztat arról, hogy holnap mehetünk haza. Mi így tudtuk meg, hogy elhagyhatjuk végre a klinikát.  

Már csak pár nap és betöltjük az első évet. Hogy mit ajándékozunk? Hallgatunk, csendben ünnepelünk majd. Minket a gyerekek ajándékoznak meg azzal, hogy egészségesek.

Hogyan értük el ezt? Hogy kerültünk ide? Úgy, hogy kikapartam a gyerekimnek a gesztenyét. Nyomulós munkával. Sírást a harccal váltakoztatva. Elkeseredést a lelkesedéssel. Kezdtük a fogantatásuk nehéz körülményeivel, aztán túléltük a háromhetes NIC osztályt, jó esélyekkel mentünk tovább, laktunk a Madarász utcai kórházban, manócsomagot kaptunk, később hetente látogattuk az Örs vezér téri gyerekrendelőt, a neurológiát, a tüdőgyógyászatot a Bethesdában, Dévényannáztunk, információt hajhásztunk az éterben, figyeltünk, érdeklődtünk, végül a Korai Fejlesztő Központban kötöttünk ki, egy speciális koraszülött programban.

Ma is ott voltunk, mikor ránk szegeződött az újságírónő tolla. Semmi különös. Kívülről csak ügyetlen bíbelődés, dúdolás és huza-vona. De ez irtó hasznos a babáknak. Énekelünk, hangszereket próbálgatunk. Közben mindenféle furcsa mozgásokat végzünk, gimnasztikáznak az ikrek. Bölcsődalnak hívják. A végén rendszerint elalszanak.

Hasznos infók keresgélő szülőknek, akiknek hirtelen és váratlanul gyerekük született:

Koraszülött: http://www.koraszulott.com/

Manócsomag: http://www.manocsomag.hu/

Süti a koraszülött osztályokért: http://segitsuti.hu/

Korai Fejlesztő Központ: http://www.koraifejleszto.hu

 Kiss Noémi