Naomi Alderman nem az oroszlán bajszát, csak ortodox rabbik szakállát húzogatja regényével. A rabbi meg a lánya 2010-ben jelent meg az Ulpius-ház kiadásában, Feig András fordításában. A Booklist jóslata szerint a regény „a női olvasók kedvence lesz”.
Alderman regényét Németh Ványi Klári ajánlja.
Ronit Krushka egy ortodox szent, Ráv Krushka lánya. Ráv Krushka London csodarabbija. Bölcsessége határtalan; százával látogatják Izraelből, Amerikából és a világ többi részéről, hogy hallgassák tanításait. A Rávnak, pechjére, egyetlen lánya van, a felesége hagyta rá, miután meghalt. Ronit rakoncátlan, engedetlen, temperamentumos, kitesz tíz fiút – de csak egy lány. Rendeltetése a hallgatag, szelíd ortodox feleség szerepe lenne, ha hagyná magát igába hajtani. Ronit New Yorkba menekül, hogy szabad, önálló és független legyen. Évekkel később apja, Ráv Kruhska temetésére utazik vissza London zsidó negyedébe, Hendonba. Érkezésének egyedül gyerekkori barátnője, Esthi örül, aki azóta Dovid Kupermann felesége lett. Kuperman természetesen rabbi, felesége, Esthi csöndes, törvénytisztelő – és leszbikus. A rabbi meg a lánya az ortodox zsidó nők lázadása az évszázados tradíciók és a hímsovinizmus ellen. Naomi Alderman személyes élményekből, dacból, és lendületből ír.
A regény három szövegből építkezik. Az első hagyományos a történetmondás, melyben a mesélő egyes szám harmadik személyű narratívát használ, míg a második laza, szórakoztató csevegés, a női magazinok hangján, egyes szám első személyben. A harmadik szöveg a rabbinikus hagyományokat követi, központjában Tóra-magyarázattal. Ez utóbbi egészen pikánssá teszi Alderman regényét, hiszen női értelmezésről van szó. A rabbi helyett „csak egy lány”, ráadásul egy leszbikus értelmezi az Örökkévaló szavait.
„Anyámtól kaptam a nevemet: Ronit. Nem megszokott név abban a környezetben, ahonnét én származom, nem tipikus. De anyámnak tetszett ez a név. Ronit. Az angyalok örömteli éneke. Ronit: az öröm dala az örömittasan felzengő hang. A név, amelyet anyám adott nekem.
Négy éves voltam, amikor anyám meghalt. Elég kicsi ahhoz, hogy akár sose gondoljak rá. És elég nagy ahhoz, hogy élő tudásom legyen róla. És nem is gondolok rá. És van is tudásom. Persze nincs is mire gondolnom. Mert mire emlékszem? Melegségérzésre, egy barna szoknyára és egy pár lábra, egy nevetésre, miközben valakivel telefonon beszélt, egy alkalomra, amikor ágyban fekvő beteg voltam – lázas és talán kiütéses is – , ő levest hozott, és megetetetett. Egy pár gyertyatartóra. Egy savanyúságostálkára. A krémszínű cipőre, amit szombaton viselt.
A halálát követő időszakra tisztábban emlékszem. A süvére a jóindulatú hendoni asszonyokra, ahogy fésülték a hajamat, öltöztettek, enni adtak, és valóban nagyon kedvesek voltak, de anyámat mégsem pótolhatták. Nem apám cselekedte mindezen dolgokat ,nem ő készítette nekem az ételt, nem ő készítette ki nekem a ruhát, ő a tanulmányaival volt elfoglalva.
És anyám után nem tartottak heszpedet. Nem sorakoztak fel tudós férfiak, hogy méltassák, és díszebédet sem rendeztek az emlékére. Egy nő ugyanis nem lehet rabbi, márpedig csupán egy rabbi lehet nagy tudós, és csak egy nagy tudóst tisztelnek meg azzal, hogy heszpedet tartanak az emlékére.
Ezek nehezen megfogható dolgok. Mi itt nem tűrjük a feleségverést, a nemi szervek megcsonkítását vagy a becsületbeli gyilkosságot. Nem követeljük meg az asszonyoktól, hogy tetőtől talpig beburkolják magukat,vagy hogy örökké lesüssék a szemüket, és azt sem tiltjuk meg egy asszonynak, hogy kíséret nélkül tartózkodjon közterületen. Modernek vagyunk. Modern életet élünk. Csupán ahhoz ragaszkodunk, hogy a nők maradjanak meg a nekik kijelölt területen, a nő a magánszférához, a férfi ezzel szemben a nyilvános szférához tartozik. A férfi számára elfogadott létforma a beszéd, míg a nő számára elfogadott létforma a hallgatás.”
Alderman megunta a hallgatást, megszólaltatta Ronitot, perbe szállt az Örökkévalóval, vette a bátorságot és „nő létére” könyvet írt, Szent szövegeket magyarázott. Ráadásul magával viszi az olvasót (még ha az goj is), egy zárt, törvényekkel és szabályokkal teli világba, ahová eddig csak kevesek nyertek betekintést. Veszi a bátorságot, szakít a hagyományokkal, szentségtörő és merész. Talán ettől lett regénye „a női olvasók kedvence”.
