Van, aki a földúton a nagymamától-templomtól jövet visszanéz, mint Lót, nekimegy az oszlopnak, és ettől fogva tudja, nincs isten. 

 

Van, aki a patak partján dobja el magától, mint egy véres húscafatot a barátját és Istent, egyetlen mozdulattal."

 

"A Műhely egy különleges könyv részleteit publikálja. A rovat filozófiája szerint a gyászmunka inspiráló erejét és a terápiás írás műfaját is irodalomnak tekinti, amennyiben az nyelvet, értéket teremt, és általános emberi tapasztalatot emel műalkotássá." (Bódis Kriszta)

 

Vándor Jutka írásának záró részletét adjuk közre.

 

 

9. Ülök, várom, hogy induljon a vonat.

Valaki elfoglalta a helyemet. Undok hangulatban vagyok, legszívesebben elhajtanám, pedig az enyém menetiránynak háttal szól.

Nagyon ismerem már ezt a nyugattól keletre tartó utat. Mindegy, melyik irány, előbb-utóbb csak beléd botlok. Most merre menjek majd haza?

A sálunkká  tett sálamat vettem fel. 

Éhes is vagyok. Most annyira nincs pénzem, mint neked nem szokott lenni. Kenyeret és vizet vettem, lent van instant leveskocka, még együtt vettük a borsóleveshez, csípős paprika, bálintattila apja adta, a piros láboskád zománca kopott.

Elindultunk.

Dugóhúzó, sörnyitó. Konzervnyitó nincs még most se, de többet nem fogom késsel nyitni a zöldborsót. Biztos kidobták, pedig nemcsak lefényképezted; hallottam, ereklyeként őrizgetted. Lényem lenyomata. 

Finom a kenyér. Előre szeletelt, az, amit a kenyeres kocsi hoz dudálva Tardosra, szaladtam utána, te meg csak nevettél rajtam a presszó teraszán, tudtad, a kanyar után fordul, s jön vissza. Közben örültél. Hát ilyen nőt dobott neked a gép, aki félévszázaddal a háta mögött, felkapja a szoknyáját, s fut a kicsi kocsi után. 

Biciklizni is tanítottál. Mosolyogtató, egyben rettenetesen szorongató emlék. Benne volt abban jóformán minden. Ezt még nagyon át kell gondolnom, hogy jól tudjam visszaadni. Addig becsukom a gépet. 

Közben este lett. A vonaton egyszerre úgy éreztem, néznem kell a tájat. Közben zakatolt az agyam, majd megbolondultam. A négyes ülés asztalkáján valaki ott hagyott egy Depo reklámlapot, arra firkáltam fel - mint a nagyok - az ötlet-ficnijeimet. Így aztán néztem is, írtam is, majd egy csomag cigivel végeztem, már egészen keserű lett a szám.

Ilyeneket: Abony - Albertirsa, tudod, mikor meséltem, hogy Miskolc felől  érkezőben egy kis dombon áll egy templom. Képzeletemben élnénk ott. Körülötte a Gödöllői dombság, bájos kis falu, de a neve nem jutott eszembe. Most mondom: Isaszeg. Ekkor volt textil az égbolt, ezt is feljegyeztem, sötétszürkéből halványodva, itt-ott fehéres csíkokon át jutott el a föld fölött keskeny, ragyogó rózsaszínes vonulat, mintha napfelkelte lenne.

A biciklizésnél hagytam abba, ott kéne folytatni. De olyan bonyolultan képezi le a kettőnk közösségét, hogy még mindig nem megy… 

 

***

 

12. Nem emlékszem arra az arcodra. Kétségbeesetten igyekszem visszahívni a képet, hiszen annyira megnéztelek magamnak, még egyszer, meg még egyszer, utoljára. A hajadra igen, a félig nyitott szemedre is, a szád sarkára, a sebekre, de az egész nem áll össze. Elmossa a sok élő fénykép, a sok emlékező beszéd. 

 

*** 

 

13. Sors-minták. Mondat-minták. „Ne provokálj”. Mindenkinek ugyan azt mesélted, mindenkit ugyan arra hívtál meg, idővel mindenkiből mítoszt faragtál. Egyre súlyosabb lett a múltad, egyre több a kidobandó lom, ami még jó lehet valamire, egyre nehezebben igazodhatott el az újonnan érkezett házad labirintusában, fonalat nem adtál hozzá, csak ingerülten vártad a választ. „Hol van az öltönyöm, kell menjek az iskolába” kérdezted az első szeptemberben, egy mezítlábas, alig-ruhás nyár után, és durcásan morogtál, hogy nem tudom, valaki, te, vagy más, hova tetted még valamelyik előző télen.

Fényképeken tapad-lebeg mindenki a szobában. Együtt vagyunk, mindannyian.

A durca-matrac eltűnt. Lett helyette kanapé, öblös fotel, „szalon”. De a díszlet többi része maradt. Változatlanul, egyre porosabban. Mint az ablakok. Szűrten jött be rajtuk már a fény. 

 

*** 

 

14. A nem-virtuális megismerkedés után kellett volna azonnal eltűnnöm örökre. Minden jel ott volt, de hát ki figyelt akkor úgy a jelekre? „Túl jó vagy nekem”, „tudnál itt élni?”, „Jutka a feleségem”, „igyál pálinkát, van bor is”. Ebből építetted fel az évek folyamán előbb mókásan, majd magad számára egyre igazabbul, hogy szeretek inni (holott: nem is ízlik, nem is bírom, elalszom, rosszul leszek, megfájdul a fejem, szóval nem), és vetted is, a kedvemért, a drága kaktuszpálinkát, majd emelted piedesztálra a mojitót; Hanna mesélte, ezt a kettőt ittátok, mikor a kertben ünnepeltétek a születése napját. A mojitóval egyébként, mondtam neked egyszer, egy fordítás során találkoztam, azért akartam kipróbálni. Kedvelem, rum nélkül. A citrom miatt. 

Hosszasan formáltam magamban a mondatokat, amivel közlöm, Siófok és Isztambul köztes idejében jönnék látogatóba. Nem hagytad befejezni, gyere, gyere, gyere. Mosolygott a hangod.

Később, még mindig a telefonban megbántódtál, hogy nem Debrecenen keresztül, hajnali indulással és száz kilométeres kerülővel hagyom ott a Horthy-villát a kedvedért. Már akkor elérted, hogy legalább a menetrendet megnézzem! És vittél másnap Debibe, pedig mondtam, szívesebben maradok, sokat utaztam előző nap, de… . Városnézés, gondoltam, jó alkalom az ismerkedésre. Hogyisne! Saját élmény, szűrő nélkül? A ti rituális köreitekkel kellett megismerkednem, elmesélted a felépített kislány-múltat, s úgy mutattad meg a helyszíneket, mintha öröktől fogva részese lettem volna ennek a történetnek is. Hanna meg talán akarattal, de mindenképpen dacosan tagadta meg az emlékeidet. Be akartál mutatni, és azonnal be is kebelezni, beépíteni a várfalba. Nem tudom, mit meséltél a kislányodnak, de már úgy jöttetek a Csapó utca sarkára a Turmixba, hogy leendő asszonykádként nézett rám, bennem vélte ő is megtalálni, azt, aki megvált téged az örökös siránkozástól, őt meg az ebből adódó, iszonytató felelősségtől, amit ráraktál. Elhitetted minden nővel, hogy nélküle halsz megfele. A férfiakkal szemben látszólag gőgös-büszke voltál, a lenézés mögött félelem kushadt ám. Akivel ez nem működött, az előbb-utóbb, másoknak általad soha be nem vallva, és soha meg nem bocsátva, elhagyott.

Belátható, elég megrendítő szembesülni azzal, hogy semmi nem úgy van, ahogy.

Azt hittem, viccelsz, mikor elsötétült az arcod, mert nem tettem le a kagylót, és intettem, mindjárt, mindjárt, csak még ezt befejezem. A fiammal beszéltem, aggódott, mi történt velem a messzeségben,  „csak mert nem jelentkeztél”, írta. Este hétre robbantál, addig a jelentéstelen tőszavak, semmit mondó válaszok, azt hittem, mert szomorú vagy, hogy másnap megyek haza. Amikor tombolni kezdtél, először nevettem, aztán a fejemre húztam a paplant, igyekeztem elaludni, csak holnap reggelig kell kibírni, aztán már itt se vagyok.

Felriadtam, mikor egy kancsóban teát tettél le mellém, azt hittem, bocsánatkérés gyanánt, ma már tudom, elölről akartad kezdeni, mert a visszavonulásom, ahogy te értelmezted: a megadás, neked nem adott feloldódást. 

Reggel a buszmegállóig komor bú és bánat, a sarkon hirtelen átkaroltad a vállam, emberek közé érünk, lássák, nem egyedül, mosolyogtál. Akkor simogattam meg a cigányerzsi mellkasát, fájlalta nagyon, félt, tüdőgyulladása van. Apró, fogatlan, vénséges vén öregasszony, később kiderült, egy évvel fiatalabb nálam.

A buszon tanítványok. Éva alig mert ránk nézni, ahogy előre figyelmeztettél nevetve, őt is kerülgetted a varázsoddal korábban, tudom. Már hallott rólam, már mindenkinek elmeséltél nagy boldogan. Tokaj határában, megint talán éppen ott, ahol belecsúszott a menetrendszerinti az árokba, vettem észre, hogy a csomagomat nálad hagytam. Egykor a főiskolán kellett lennem, a következő vonat csak két órával később indult, mindenképpen elkések. Hát maradtam. Még egy napot. Négy évet.

Majd elbolyongok a városban, jártam már itt, szépen süt a nap. A Fő téren ért a hívás, korábban végzel, Éva helyettesít, majd menjek érted az iskola elé. 

A hídról, félúton Rakamaz felé, felhívtam a fiamat. Szikrázó, gyönyörűséges tavaszi reggel, minden csuda friss, és valamikor, úgy tizenöt évvel korábban, a vasúti híd aljában tanult meg utánam úszni, még szőkén, de a lábacskája már nyurgult, nagyfiú lett, készült a második elemibe. 

Megtaláltam a zsinagógát is, be akartam menni nagyon, mert azt meséltem el magamnak, apám ott várta, hova fog kerülni, és mert ha a fiam akkor születik, ő is ott várta volna, talán. A kisfiamnak most már kisfia lesz. Ezt még tudtad.

A zsinagóga zárva volt, de Lőw Sanyi bácsi segédje, a cigány fiú, kinyitotta nekem, és Lőw Sanyi bácsi azt találta mondani, nincs odabent semmi érdekes, majd egyedül hagyott, de az ablakokon besütött a nap, porszemek kavarogtak a levegőben, noha tisztaság volt bent természetesen, keddi nap volt, emlékszem, áprilisban, 12 nappal Apu születésnapja után, április 24-én. És vannak kísértetek, csak nem kint, hanem bent, mert beszélgethettem velük. 

Ott volt Gizi nagyanyám bátyja és a nagymama maga is, aki azt a levelet találta írni a kisfiának 1944-ben Budapestről, a Szilas-patak partján a földbe a félelemtől magát belevájó munkaszolgálatos kisfiának, hogy ugye elengedsz minket, van annyi pénzünk, Kraszner vonat. Soha meg nem bocsátható történet, akkor sem, ha Bergen-Belsenben kötöttek ki – természetesen. Kisfiúként volt egy narancshámozó szemfoga, szőke sűrű haja - mint az én kisfiamnak, mikor annyi idős volt, mint Apám azon a régi képen. Róbert Gida. Az a régi kisfiú hatalmas kék szemmel csodálkozott rá a vásárhelyi malomtulajdonos nagypapa érthetetlenül kemény világára; a munkaszolgálatos fiatalember pedig a hátizsákjában - ma is meg van - hazahozta a vándorlás során megőrzött vésztartalékot, odaadta a gettóból kiszabadult majdnem-vénlány nagynéninek – elvégre ő csomagolta volt vagy másfél évvel korábban.  „Hoztam cukrot és konzervet” mondta, mert nem tudott Kolozsvárt maradni a Farkas utcában, szemben a templommal, csak később ment oda vissza, talán onnan majd Palesztinába, gondolta. Hideg volt a Farkas utcában, enni alig, hát visszatért Szegedre, az is közel van Vásárhelyhez és messze Pesttől, majd mégis haza a családba.  

Hirtelen közöm lett itt mindenhez. Hozzád is. Összefonódtak a szálak. A Bodrog partján ücsörögtem, vártam, múljon az idő. Mezítláb voltam akkor is. 

Van, aki a földúton a nagymamától-templomtól jövet visszanéz, mint Lót, nekimegy az oszlopnak, és ettől fogva tudja, nincs isten. 

Van, aki a patak partján dobja el magától, mint egy véres húscafatot a barátját és Istent, egyetlen mozdulattal.

Áll a mezőn, nem tudja, Erdélyben-e, vagy itt, csak azt, hogy tavasz lehetett, tán nyár, már nem volt életveszélyben, csak élet-veszélyben. „Egyedül, teljesen egyedül, senkiről nem tudtam él-e, hal-e, nem volt senkim, senki nem segített, és nagyon fiatal voltam. Cserbenhagytak, úgy éreztem. Pedig én tényleg az életemet adtam volna, de nem kaptam fegyvert, mert ’megbízhatatlan’” – mosódik egyben a sok-sok cserbenhagyás, ahogy a helyszínek is, pedig van róla napló, de minek, a lényeg a semmi léte és megélése. 

Ha el tudnám mondani, mennyire fájt hallani, hogy sovány volt, elszántan keserű, kiszolgáltatott, és egyedül állt eltökélten – vagy tán ballagott -, és had képzeljem úgy, az öklét rázta az égre, vagy akár sírt is hangosan, hisz ezt elviselni másképp nem lehet, mert még nem tudta, hogy majd’ mindenkinek sikerült, és akik leginkább cserbenhagyták élnek, és visszajönnek. Senki nem vigyázott rá.

És azt kellett hinnie, most és mindörökké.

Áll a mezőn. Süt a nap. Se isten, se sorstársak. 

 

 

1955-ben születtem, most lettem 55.

Még nem voltam harminc, amikor megszületett a fiam. Alapvetően megváltozott tőle minden, gondolom, az anyák többsége így van ezzel, én konkrétan végig bőgtem az első közös, otthoni esténket, mert felfogtam, soha többé nem alhatok akkor, amikor akarok. Ez is a felelősség egyik formája.

1980-ban lettem magyar-angol szakos tanár, rögtön kaptam állást, és azonnal meg akartam váltani a világot, egész pontosan a magyar közoktatást. Gőgös bölcsészlány voltam, csak évekkel később esett le a tantusz, mérhetetlen károkat okozhattam a nálam nem sokkal fiatalabb tanítványaimnak, de éppen ezen az utolsó születésnapomon érkezett a feloldozás, az a kislány (vészesen közeledik ő is az ötvenhez) aki miatt lelkiismeretfurdalásom volt, felköszöntött, szép emlékei maradtak utánam. Beértünk mind a ketten.

Jóval később vlett lehetőségem a közoktatást megváltani, amikor megszűnt az ELTE lektorátusa - ott is tanítottam egy darabig, rettentően szerettem volna még mindig egyetemista lenni, az az állapot jelentette számomra a szabadságot - rám bízták a kétszintű angol érettségit. Mit mondjak, sziszifuszi munka volt, és a harmadik oktatási miniszter beiktatása körül beismertem, szégyen a futás, de hasznos.

Visszamentem tanítani, könnyű munka volt, szerettem, már nem aláztam, engem se aláztak, és a rendszerváltozás után a legkamaszabb kamasz is tudta, angolul tudni kell, ha jó állást akar. Rózsadombi elit iskola volt a munkahelyem.

Amikor a fiammal a bugyrok bugyrát jártuk, lázadó volt ő is, nehezen emésztette – velem együtt – az iskolarendszert, visszakerültem a felsőoktatásba. Lett időm jól tanítani, jól fordítani, és végre békén hagytam a gyereket, találja meg magát, ha annyira keresi.

Közben én is tanulgattam, ki vagyok.

Szerencsés életem van, mindig megtalált az, amiért érdemesnek gondoltam dolgozni, nem kellett már megkérdeznem, mi célja az életnek. Legutóbb, még most is tart, a fogyatékosságtudományi tudástár bővítésében vettem részt. Megrendítő vallomásokat fordíthatok magyarra a jóval kevésbé megrendítő ENSZ egyezmények és nyilatkozatok mellet.

A férjemmel elváltunk, de a ritka párok közé tartoztunk, amíg élt barátok voltunk.

Minden ösztöndíjnak örültem, kaptam párat, mert azt jelentette, utazhatok. Nagyon szeretem az utazás köztes állapotát is. Nagyon szeretek élni.

 

Budapest, 2010. december 16.