Tóth Ildikó nem először szerepel Műhely-rovatunkban. Itt többet megtudhattok róla. Ma szubjektív hangvételű útinaplóját adjuk közre. 

Elszököm, hogy ne lássak többé, ne gondolkozzak többé, ne érezzek többé, ne álljak meg többé. Minden alkalommal futnom kell, nehogy végleg itt maradjak.

 Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy – a hagyományosnál nyitottabb – irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.

Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja. 

Budapest – Milánó

Értem jött az augusztusi hajnal. Kitaszigált az ágyból, le a lépcsőn bőröndökkel a kezemben, hátizsákkal a hátamon, mögöttem a gyerekekkel. Ismerős hangokkal és szavakkal töltötte meg a csomagtartót: zenékkel, könyvekkel, újságokkal, gyermek- és fiatalkorom ízeivel. Elfeledtette velem, hogy nem akarok elindulni. Elcsábított a fényeivel, az illatával, csendjével és nyugalmával. Azért indulok el, hogy utam végén majd néha láthassam a tengert.

 Beindítom a motort, nyomom a pedált, a Duna felé kanyarodom át az üres utcákon, fel a fehér hídra. Még egy utolsó pillantást vetek az ezüstösen csillámló habokra, és a parthoz simuló, álomban ringó hajókra. Hátam mögött a felkelő nappal nyugat felé futok. Elszököm, hogy ne lássak többé, ne gondolkozzak többé, ne érezzek többé, ne álljak meg többé. Minden alkalommal futnom kell, nehogy végleg itt maradjak. Minden egyes alkalommal üdvözlöm a hidakat: ők álmomban majd meglátogatnak Milánó mellett. Éjszaka, kivilágítva a sötétben jönnek el hozzám. Mint régen, amikor a hetes busz ablakából figyeltem ámulva szépségüket, színház, koncert vagy angol órák után hazafelé az albérletbe, az éjszakában.

 Az árnyak még irdatlan hosszúak az aszfalton. A házak ásítoznak. A buszmegállókban a magukbazárkózott emberek még álmaikba merülnek, gyorsan hátrahagyott ágyaik melegét keresve. Majd lassan felébrednek, és dolgozni, beszélgetni, ebédelni fognak, mindenfélét csinálnak, amit kell, lehet, és muszáj, és érdemes, vagy amiért fizetnek nekik, míg én egyfolytában a volánba kapaszkodva töltöm a napot, és nyomom a gázt. Szinte nem vagyok magamnál, szinte öntudatlanul meredek az autópályára, amíg el nem hagyom az összes hegyet és az összes völgyet, hidakat, alagutakat, mind az ezer kilométert. Nem tudtam, hogy mit jelent nekem ez a föld, ezek az emberek, ez a nyelv, csak sejtettem, és azt hittem, tudok majd néküle élni, néha-néha visszalátogatni, álmodni róla. Nem tudtam, hogy örökre szerelmes leszek belé.

Az első látogatások Olaszországba, az autópályán, haza a pályaudvarról vagy a repülőtérről. Sebesség, vibráló aszfalt, meleg, zaj. Vakító, erős napsütés a másként kék ég alatt. Elválasztó falak a sávok között a pálya mentén, hirdetőtáblák egy alig ismert nyelven, sosem látott, sosem kívánt tárgyakkal. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, hogy hova megyek. Nem tudom követni a kijáratokat, a táblákat, az üzeneteket. Figyelek erősen, de csak színeket, elsuhanó formákat látok, nincs idő semmit jól megnézni, minden türelmetlenül rohan. Nem fogok tudni visszatérni, el vagyok veszve. De ezt akkor még nem tudom.

Nehéz magam kifejezni, nem beszélek jól olaszul. Kezdetben egyáltalán nem beszélek, csak néhány szót, néhány mondatot. Összekeverem a neveket, az igéket, rosszabbul beszélek, mint egy óvodás. Estefelé már fáj a fejem, annyira figyelek, hogy valamit megértsek, és megértessem magam. Tudok kívülről verseket az anyanyelvemen, néhányat angolul is, elkísérték serdülő- és fiatalkoromat, vígaszt vagy enyhülést adva, és most senki nem érti őket, ha próbálom lefordítani, megváltozik a jelentésük, titkuk bennük és bennem marad.

 Gyermekkoromban nem láttam a tengert. Sosem láttam ennyi vizet. A tenger az csodás, nyugodt és haragos, ijesztő mélység és megfoghatatlan felszín, hív és eltaszít, megismerhetetlen. Figyelem a napsugarakat, melyek mint nyilak fúródnak a vízbe, nézem a hullámokat, melyek a partot simogatják, vagy ellenségesen verik a sziklákat. November, szél, eső, felhős ég. Három szörfös fiú indul a parton a hullámokkal megbirkózni. Búvármezben vannak, a táblák bokájukhoz kötve. Készülnek bemenni, többször is próbálják megtalálni a megfelelő pillanatot. Ez egy játék, egy küzdelem, egy tánc. Egyikük feladja, visszavonul. Egy másik kitart, kettétörik a táblája. A harmadiknak sikerül, a pillanat megfelelő, elkapja a hullámot, repül. Mint szeretkezni egy mérges emberrel, először meg kell szelídíteni.

Mikor elhagyjuk az Alpokot, már vezettem 600 kilométert. Hirtelen a síkság meleg- és párafalának ütközünk. Udine után sirályokat látok, néha érzem a tenger illatát. A gyerekek is fáradtak a sok üléstől, ki akarnak szállni, futni egyet, megenni az otthonról hozott görögdinnyét és szendvicseket. Leterítek egy plédet a fák alá a fűre, elalszom néhány percre. Kanyarokat, alagutakat álmodok, és az utat, amit még meg kell tennem. Hajnal öt óta vagyunk úton, még délután ötig, ma éjjel az itteni ágyamban alszom, ájultan. A fejem zúg, még másnap is a motor hangját hallom, lábam alatt inog a föld, mint a tengerészeké, mikor partra szállnak. Két napig még nem tudom kiüríteni az összes bőröndöt, bár a mosógép már több kört megtett. Porszívózok, telefonálok az iskolai könyvekért, levágom a férjem szakállát, bevásárolok. Dolgaim egy része itt van, egy része még ott: a Ráday utcában az ágy is bevetetlen, könyveim az asztalon, néhány ruha a szekrényben, nem nyújthatom ki a kezem utánuk. Vannak otthagyott dolgaim.