Tóth Ildikó nem először szerepel Műhely-rovatunkban. Itt többet megtudhattok róla. Ma szubjektív hangvételű útinaplóját adjuk közre.
Elszököm, hogy ne lássak többé, ne gondolkozzak többé, ne érezzek többé, ne álljak meg többé. Minden alkalommal futnom kell, nehogy végleg itt maradjak.
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy – a hagyományosnál nyitottabb – irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja.
Budapest – Milánó
Értem jött az augusztusi hajnal. Kitaszigált az ágyból, le a lépcsőn bőröndökkel a kezemben, hátizsákkal a hátamon, mögöttem a gyerekekkel. Ismerős hangokkal és szavakkal töltötte meg a csomagtartót: zenékkel, könyvekkel, újságokkal, gyermek- és fiatalkorom ízeivel. Elfeledtette velem, hogy nem akarok elindulni. Elcsábított a fényeivel, az illatával, csendjével és nyugalmával. Azért indulok el, hogy utam végén majd néha láthassam a tengert.
Az első látogatások Olaszországba, az autópályán, haza a pályaudvarról vagy a repülőtérről. Sebesség, vibráló aszfalt, meleg, zaj. Vakító, erős napsütés a másként kék ég alatt. Elválasztó falak a sávok között a pálya mentén, hirdetőtáblák egy alig ismert nyelven, sosem látott, sosem kívánt tárgyakkal. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, hogy hova megyek. Nem tudom követni a kijáratokat, a táblákat, az üzeneteket. Figyelek erősen, de csak színeket, elsuhanó formákat látok, nincs idő semmit jól megnézni, minden türelmetlenül rohan. Nem fogok tudni visszatérni, el vagyok veszve. De ezt akkor még nem tudom.
Nehéz magam kifejezni, nem beszélek jól olaszul. Kezdetben egyáltalán nem beszélek, csak néhány szót, néhány mondatot. Összekeverem a neveket, az igéket, rosszabbul beszélek, mint egy óvodás. Estefelé már fáj a fejem, annyira figyelek, hogy valamit megértsek, és megértessem magam. Tudok kívülről verseket az anyanyelvemen, néhányat angolul is, elkísérték serdülő- és fiatalkoromat, vígaszt vagy enyhülést adva, és most senki nem érti őket, ha próbálom lefordítani, megváltozik a jelentésük, titkuk bennük és bennem marad.
Mikor elhagyjuk az Alpokot, már vezettem 600 kilométert. Hirtelen a síkság meleg- és párafalának ütközünk. Udine után sirályokat látok, néha érzem a tenger illatát. A gyerekek is fáradtak a sok üléstől, ki akarnak szállni, futni egyet, megenni az otthonról hozott görögdinnyét és szendvicseket. Leterítek egy plédet a fák alá a fűre, elalszom néhány percre. Kanyarokat, alagutakat álmodok, és az utat, amit még meg kell tennem. Hajnal öt óta vagyunk úton, még délután ötig, ma éjjel az itteni ágyamban alszom, ájultan. A fejem zúg, még másnap is a motor hangját hallom, lábam alatt inog a föld, mint a tengerészeké, mikor partra szállnak. Két napig még nem tudom kiüríteni az összes bőröndöt, bár a mosógép már több kört megtett. Porszívózok, telefonálok az iskolai könyvekért, levágom a férjem szakállát, bevásárolok. Dolgaim egy része itt van, egy része még ott: a Ráday utcában az ágy is bevetetlen, könyveim az asztalon, néhány ruha a szekrényben, nem nyújthatom ki a kezem utánuk. Vannak otthagyott dolgaim.