Az Irodalmi Centrifuga új sorozattal jelentkezik igényes olvasói számára.
Bestiárium - Csak ICÁn, csak ICÁnak! A ragadozók titkai!
- Remélem, azt gondolják majd rólam, hogy én ismerem legjobban a nőket, Németh László után – ajánlja az önérzetes szerző, Uhorski András három csokor esszéből szőtt regényét ICA női közönségének.
András termékeny tudományos kutató, közíróként a "Szocioregény" az első irodalmi műve. Gondolatai nagyívűek, következtetései megrázóak, főszereplője pedig egy házaspár. Valgatha Pál és felesége Roberval Fanni középkorú üzletemberek, akik számos démonnal találkoznak: interneten kaszáló fehérgalléros bűnözőkkel; a hazafiság érzésével, mint közvagyonnal visszaélő fegyveres politikai alvilággal; és a női kényeztetést, mint közjót forintosítani igyekvő nehéz életű örömlányokkal a városi félvilágból. Éleslátása és humora ritkán hagyja cserben a szerzőt.
Az esszék leleplezik az üzleti erőszak kifinomult újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit. A szöveg tömeges tanulmányozása jelentős társadalmi változásokat generálhat! Segít megkülönböztetni a közvagyont az állami tulajdontól és e vagyonok dézsmálásának-védelmének-hasznosításának újraelosztását kezdeményezi, a női költségvetés szellemében.
ICA jószívvel ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát a felelős magyar értelmiségnek, továbbá üzletasszonyoknak és szabadságharcosoknak.
Uhorski András szocioregénye csak ICÁn, csak ICÁnak!
I. Rámenős rábeszélők
(Mélyütések az üzleti világban)
Valgatha
Valgatha Pál tokaj-hegyaljai vállalkozó történetünk idején sok mindennel foglalkozott már, éppen borral azonban még nem. Közvetett módon, egy főiskolai kurzus erejéig azonban kapcsolatba került a borral is, e „nedves kincs” népszerűsítésének módszereivel. A bor eladásösztönzésének tapasztalatait igyekezett ugyanis megszívlelni a maga sajátos szakterületén, egy „száraz kincs”, a dohány piacán.
Elei a huszita idők zsoldostársulásainak egyikével ütöttek be Magyarországra, és harcoltak a Felvidéken még a Hunyadiak ellen. Ez a – mondjuk így: helycsináló – harc időben elhúzódó volt, amolyan húzd meg, ereszd meg módra. Ivadékaik azután a maguk szenvedélyes tempóival, szokásaikkal és nótázásukkal évszázadokra megülték a gömörségi Derencsény faluját. 1920-ban a csehek újrabevonulását követően a nagyapa a pozsonyi egyetem tanári karával együtt az állampolgári hűségeskü helyett a kirúgatást, majd a magyar állampolgárság megtartását, tehát gyakorlatilag a menekülést választotta.
Mednyánszky László első világháborús rajza
Talán kissé elhamarkodott, talán kicsit hisztérikus volt akkor a kari döntés erről a megfutásról – magyar szempontból, hogy kiegyeznénk ma a húszas évek eleji utódállamok-beli közállapotokkal: milliós, jól beágyazott magyar kisebbségekkel, színmagyar köztisztviselői karral, pozsonyi, selmeci és kolozsvári egyetemekkel! Pár évre rá a romániai Maniu-kormány – amely ingyenes vasúti jeggyel „támogatta” e kitelepülést - még megadta a közalkalmazotti nyugdíjukat ezeknek a vándorbotot fogottaknak, pesti pályaudvarokon vagonokban meghúzódóknak, a lelépett felvidékiek azonban ezt az elégtételt sem kapták meg. Mint ismeretes, egészen a legutóbbi időkig, mindahány azóta kitelepülő hátrahagyta teljes nyugdíj jogosultságát.
A martalóc ősök sűrű vére mára üzleti vállalkozóvá nemesedett (hanyatlott) benne, politikai nézetei is jól belesimultak a mai hungarusok köztársaságának főáramába. A természettudományos alapképzettségű Valgatha pályája elején beosztott értelmiségiként dolgozott. Ez nem azt jelenti, hogy slapaj lett volna, de kreativitására nem tartottak igényt, soha nem engedték el a mértékadó konferenciákra, nem bízták meg projektekkel sem, amelyekkel – a projektmenedzsment szabadabb levegőjében – kiugorhatott volna. Egyedül főnökével találkozott munkája során, aki kutató értelmiségihez méltó módon kényelmes havi bontásban osztotta ki neki feladatait. Ezt az elszigeteltséget azonban sehogyan sem szenvedhette, de egy fizikus nem ugrálhat a munkahelyek között, ha itthon marad. Pedig érettségi után azért választotta a természettudományt, mert feltételezte, hogy ott semmi más nem számít, csak az eredményesség és a tiszta ész. A jobb érvek erejével szerzett diadal örömét azonban legfeljebb baráti társaságban érezhette, a munka világában nem, még a természettudományos laboratóriumokban sem. Csalódását meghasonlássá fokozta, hogy munkahelyi vezetőkben is mindig azt a személyiséget kereste, aki sokat követel (és sokat is nyújt), mert így, együttesen jut előre a kutatócsoport. Sajnos azonban a mi munkakultúránkban csapatépítéskor nem a beosztottak keresnek maguknak vezetőt, hanem fordítva. Így hiányzik az az automatizmus, amely az arra érdemes embereket emelné vezetői beosztásokba.
Megérezve az idők szavát, mérnök-közgazdász diplomát is szerzett. A Műegyetem rugalmas esti tagozatos közgazdász képzésében elfogadták természettudományos alapképzettségét műszakinak. A nyolcvanas években aztán őt is elérte az újraengedélyezett kisvállalkozások megváltó hulláma, és gazdálkodási elképzeléseit a gyakorlatban kezdhette kipróbálni.
Sokkal később azt is megtudta, igen jól döntött, amikor odahagyta az alkalmazott fizikát, mert káderlapján piros pontok, sőt fekete foltok éktelenkedtek. Még a hetvenes évek legvégén egyszer kiküldték őt az NDK-ba, a wismari műszaki főiskolára. Amikor leszállt a vonatról az egészen 1806-ig svéd megszállás alatt éldegélő északnémet kisvárosban, maga a főigazgató, Weiss „filozófus-ezredes” fogadta a pályaudvaron. Hamar szót értett kollégáival, különösképpen a kíséretéül rendelt Petra Fitzek adjunktussal. Sokat járták a tengerpartot, beszélgettek és vitatkoztak a dűnék között. Észak-Európa homokos, hideg opálszínű tengerpartja Normandiától a Finn-öbölig egyöntetű, Thomas Mann joggal nevezte az ihletettség tengerpartjának, az író valamilyen okból a flamand tengerszakaszt részesítette előnyben. Léha időtöltésről valóban nem lehet ott szó, fürdésről sem, néhány kánikulai napot leszámítva, a tenger mormolása és a szél zúgása inkább a gondolatoknak kedvez arrafelé.
Opálszínű tengerpart
Az utolsó napon Valgatha elfogulatlanul nyilatkozott az akkor újra forrongó lengyel civil társadalomról, és ezzel átlépett egy elvi vonalat, amely a megbízható elvtársak számára még az NDK-ban is egész felvilágosultan rugalmas, sőt megengedő volt, de – főleg a „néphatalmat” érintő végső politikai kérdésekben – nagyon is keményen létezett. Nyomban megritkult körülötte a levegő, mintha egy szabályozható búvárharang alá lépett volna.
Először magánkempinget üzemeltetett egy üres balatoni telken, melyet a tanácstól bérelt, de ez nem vezetett sehová, jóllehet keletnémet és csehszlovák sátoros turista akadt elég. Ők azonban néhány zsemlével és annál több sörrel tengették napjaikat, nem mutattak fogadókészséget a kemping nyújtotta pénzes extraszolgáltatásokra. A bérleti díjat ebből a korlátozott bevételből nem tudta, nem akarta megfizetni, éveken keresztül görgette maga előtt nyomasztóan halmozódó adósságát. A kilencvenes évek elején aztán mentő ötlete támadt: adósságának leírása céljából szorgalmazni kezdte a környéken, hogy népszavazással váljanak ki a községből és csatlakozzanak a szomszéd kisvároshoz – körjegyzőség formájában.
Valgatha első eredményes üzleti fogásának az autószélvédőre, az ablaktörlő alá rögzített szórólapok bizonyultak, amelyeket reklámügynökök terjesztettek. Ez bizony nem tartozik a legszelídebb reklámeszközök közé: az autós sokszor arra kényszerül, hogy kiszálljon kocsijából és eltávolítsa az ottfelejtett, elrongyolódott fecnit. Megtollasodását, igazi vállalkozói pályafutását ez a szakmáját odahagyott természettudós egy utánfutóval érte el, amely a főváros pesti oldalának közepén, a dunai rakparton, majd később más, szigorúan fővárosi tulajdonú s ezért ingyenes helyeken állt leparkolva, oldalán nagy betűkkel olcsóbb nyomtatópatron-cserelehetőséget, majd később, az üzlet beindulásával egyre több, kisvállalkozókat esetleg még érdekelhető logisztikai támogatást hirdetett. A leállni kívánó autósok pogányul szitkozódtak, mert az összvárosi méretekben igen kevés ingyenes parkolóhely egyikét, ráadásul ilyen középponti fekvéssel, ő saját hatáskörében tartósan – éjjel és nappal, télen és nyáron – lefoglalta. Támadás emiatt sohasem érte a kihelyezett utánfutót, senki nem tett kárt benne, senki nem is jelentette fel, és a házilagosan készített kétoldalas kalóz-óriásplakát éves átlagban rendesen termelt gazdájának: a patronoshoz befutó telefonos érdeklődések, majd megrendelések száma ezt feketén-fehéren megszámolhatóvá tette.
Úgy látszik, bosszankodás és vágykeltés jól megfér egymás mellett – ez a médiatervezők előtt máig rejtve maradt közgazdasági összefüggés ékesszólóan világít rá a reklámok hatásmechanizmusának furcsán működő, talányos természetére. Talán ugyanaz a működésmód játszik itt is szerepet, ami azoknál a politikusoknál, akiknek majdnem mindegy, jót vagy rosszat írnak-e róluk, hiszen a lényeg számukra az, hogy jelen legyenek a médiában.
Idősebb korára azt a jellegzetesen szuverén (öntörvényűnek is mondják az ilyet) férfitípust testesítette meg, aki társas kapcsolataiban soha nem magyarázkodik és soha nem panaszkodik. A hazai ősi gravámen-kultúrában (lásd Glosszárium) ez üdítően hat, ráadásul a dzsentri-életvezetéstől is (nem sietni, nem fizetni és nem csodálkozni) előnyösen megkülönböztette őt. Abba a korba ért (nettó negyven plusz ÁFA), amikor a férfiember, ha lenéz, még nem csak a hasát látja*, de lábápoláskor már nehezére esik körmöt vágnia, Valgatha Pál megalapozott váltásra, az eddigi kaszálgatás után egy nagy dobásra szánta el magát. Hosszabb ideje eljegyezte már magát az agresszívabb reklámműfajokkal, és ebből a felismerésből jelentős vagyont is képes volt felhalmozni. Azt azonban érezte, hogy több utánfutót nem érdemes beszereznie, hiszen az üzleti modell lényege a feltűnésmentességben rejlik. Egyre több ötlete támadt viszont a tolakodó reklámra (véleménye szerint, ha nem tolakszik a hirdetés, akkor elsiklanak felette). Ez akkoriban nagyon innovatív megközelítésnek számított, a reklámipar zöme a „cipőt a cipőboltból” szinten tartott – a könyök gátlástalan használata az üzleti előrejutásban még nem terjedt el annyira. Ebben segítségére volt, hogy amiként az utánfutója után sem kért tőle területfoglalási díjat senki, úgy az agresszív reklámműfajokban sem kellett leperkálnia semmiféle figyelemfoglalási díjat.
Valgatha biztos érzékkel találta meg azt az első műfajt, ahol a fogyasztó képtelen átsiklani a reklám felett. Öblös hangú hangosbeszélővel felszerelt, lépésben haladó Barkas típusú kétütemű járgánnyal folytatta, ezzel járta nyáron a balatoni üdülőhelyeket és irgalmatlanul telekürtölte a nyaralókat látogatható cirkuszi állatseregletek és más időtöltések híreivel. Bumfordi német nyelven (Achtung, Achtung…) és enyhe tájszólással ejtett rokonszenves magyarsággal is (Figyálem, figyálem…). Ha már német szöveget kellett mondania, hát megtanult németül rendesen is. Ez már a harmadik idegen nyelve lett neki, ilyenkor az ember már nem ijed meg a nyelvtanulástól, hanem besorolja a visszatérő mindennapi foglalatosságai közé. Egyvalamit azonban nagyon élvezett közben: tudatosan tudta most újra átélni azt a jellegzetes nyelvtanulási mérföldkövet, amikor a középhaladó nyelvtanuló számára még könnyebb a szövegértés, ha nem anyanyelvűt hall, de a haladónak már kevésbé fáradságos natív beszélőket hallgatnia.
Joggal feltételezte, hogy aki a Balatonra megy nyaralni, nem éppen csendre-nyugalomra vágyik – ez az össznépi nyári játszótér végül is arról szól, hogy szórakozást keresünk és nyújtunk egymásnak. És valóban, nincs balatoni önkormányzat, amely fellépési lehetőséget tagadna meg például egy-egy amatőr popzenekartól, amelyek azután ott ácsolnak maguknak messze hangzó dobogót, ahol csak a zajárnyékolatlan „kakaóhoz” szükséges áramellátást biztosítani tudják. További jellegzetesen ellenőrizhetetlen balatoni zajforrás a légi hirdetések zaja: idős, leharcolt propelleres repülőgépek húznak el mélyrepülésben a part felett, és a levegőben molinót vontatnak, egy-két szavas reklámüzenettel általában a hazai Új Gazdaság, azaz a technológiai szektor piacvezető nagyvállalatai megrendelésére. Aki éppen zenét hallgat vagy beszélget, ráfázik, hacsak nem háttérrádiózik maga is, hozzájárulva ezzel a nagy össznépi hangicsáláshoz. A propelleres repülőgép egymaga lead annyi zajterhelést, amennyit az autópálya-rendőrség állandóan köröző helikoptereinek berregése és az önkéntes vízi mentőknek álcázott verseny motorcsónakosok sivítása teljesíteni tud.
Mindennél, a Balatonon alapzajnak tekinthető háttérsugárzásnál nagyságrenddel nyomatékosabb hangzavarral sújtja a lakosságot éjszakánként a jó öreg szántódi átkelőhajó, amely a napi kompszolgálat után éjjel bagóért kibérelhető vízi cirkálásra, és a tó vize bizony érzéketlen módon elvezeti és szertesugározza a rajta dühöngő technót Világostól Örvényesig. Mindezekhez újabban társul még az érthetetlenül vízközelben épülő – a parti településeket jelenlegi kiterjedésükben délről áthatolhatatlan acélsodronyként lezáró – autópálya kőröshegyi viaduktja, amely könyörtelenül duruzsoló háttérzajt enged rá a magasból a Balaton teljes medencéjére. Ilyen decibel-versenykörnyezetben dolgozott tehát a Valgatha mozgékony kétütemű Barkasa, bizony a maga módján meg kellett dolgoznia azért a szűkös erőforrásért, amit a fogyasztók figyelmének neveznek!
Keddenként, péntkenként folytatása következik!
