Nemrég gyermekeknek adtam életet. Elhatároztam, hogy elrakom őket, mint két tojást, tartósítom, lefagyasztom, valahogy úgy, hogy megmaradjanak, olyannak, amilyennek látni szeretném őket majd sok év távlatából. Hús-vér csodákról van szó. Nem a temérdek kakis pelus ösztönöz, és nem is az éjszakai bömbölésük, mikor lecsúszott a takaró, vagy éjfélkor eszükbe jutott játszani. Lázasak voltak, éhesek, féltek, szorongtak, ordítottak. Cicire vágytak és én meg akartam tagadni tőlük, mert hulla fáradtan feküdtem egy szőnyegen, kiterülve. Arra a látványra sem vágyom, amikor nyolc hónaposan megtépték egymás haját, vagy mikor az orvos azt mondta, valami nem stimmel ennek a kisfiúnak a fejlődésével, izmai harmatgyengék, elmaradt a lányhoz képest, tornázni kéne vele labdán és gurulni gördeszkán, lepedőbe csavarni. Cirkuszi szamárként négykézlábazunk a nappaliból az ebédlőbe minden reggel a férjemmel. Az ikrek kacagtak a műsoron. Állítólag a nevetés is fejleszt.

A csökönyös elhatározásra, hogy tartósítsam őket, tulajdonképpen mások kényszerítettek. Nekem ők jók úgy is, ha majd egyszer megnőnek, és egészen biztosan nem fog hiányozni a korai születésük körüli kalamajka. Elsősorban annak a kedves, egzotikus kis országnak a levegője késztet rá, hogy titkos vágyaimban megkíméljem őket a felnőtté válástól, ahol megfogantak. Egészen pontosan attól szeretném megóvni őket, hogy bárki épp ezt firtassa velük kapcsolatban.

A gyerekeim lombikban születtek. Karácsonyra érkeztek, jézuska hozta őket. Rövid történetükben legalább két metafizikus erő feszül egymásnak. A költőé és az orvosé. Nemrég egy költő (férfi, népi, sok díjat kapott) azt írta újévi üzenetében a napi sajtóban, hogy a mesterséges ikrek közönséges csodák, hiszen „a mesterséges ikresítés elképzelhetetlen a természetben”. Mikor annakidején megkérdeztem a klinikán, mitől függ az embrió megtapadása a méh falán, az orvos azt mondta, istentől. Vagyis a szeplőtlen fogantatás a lombikban az úr képzelőerejére van bízva. Sem az orvos, sem a biológus, sem én nem szólhatunk bele a természet dolgába. Hát akkor honnan veszi ez a költő, hogy a mesterséges megtermékenyítés valóban „mesterséges megtermékenyítés”? Mikor ilyen megtermékenyítés szószerinti értelemben sosem létezett. Ez csak egy metafora. Hibás kép, ilyesmi, most nem mennék bele.

Míg a költő aforizmákat gyűjt és sorai mögött jól hallhatóan egy előítélet áll: a karrierista nő öreg korában lombikgyereket szül, így születik ma a sok ikerpár; addig Doktor József  előkészíti Mária petefészkét, gyógyszerekkel stimulál, leszívja az érett petéket, a nővér helyezi fel a csövet a hüvelybe, a biológus pedig kipumpálja az akkorra már kiskatonákkal megtermékenyített többsejtes embriókat a petricsészéből, a többi az úr dolga. Vagyis a biológiának sokkal nagyobb köze van a csodához, mint költőnk képzelőerejének. Mennyivel szebbet mondott nála az orvos. A mi városunkban köznapi eset, hogy valaki felülről ártja bele magát a nők dolgába, ódázhatnám el a dolgot egy patriarchális társadalom kissé fáradt és konszolidált tagjaként. De nem, utánajárok. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak erről az anyák.

Megkérdeztem több tíz várandóst, akikkel a kórházban találkoztam, tudakozódtam a játszótéren, a körzeti gyerekorvosnál és a bölcsődalon, ahová hetente járunk babazenére. Kivétel nélkül azt felelték, ők átélik a csodát, teljesen mindegy hogyan fogant a gyermekük. Feltételezte valaki, hogy Mária fia Jézus lombikgyerek? Pedig a séma ugyanaz. És a három királyok igazolták a csodagyerek születését. A mi estünkben egy védőnő, gyerekorvos és a szoptatós dajka adták az igazolást még a kórházban az intenzív osztályon egy inkubátor mellett, amiben a fiam pont olyan volt, mint egy apróbb béka.

Éveken át, amikor nem lehetett gyerekem, és azt hittem már nem is lesz, a meddő nők fórumait bújtam az interneten. Kíváncsi voltam, mások milyen praktikákat vetnek be, hogy túléljék. Azon túl, hogy anyák szerettek volna lenni, folyton imádkoztak. Akadt persze, aki ezoterikushoz járt, jósnőket és cigányasszonyokat kért fel, tűket szúratott magába, hogy segítsen neki a fogantatásban. Statisztikai átlagban egy-két év alatt el is tűntek a fórumról, előbb-utóbb a klinikákra járó nők huszonöt százaléka kap csecsemőt. Egy, két vagy három gyerekkel a hónuk alatt mentek haza a kórházból, sokan ikreket szültek, örökbe fogadtak, szép lassan átevickéltek a babás netezőkhöz. Kivétel nélkül senki sem hitte el közülük, hogy neki valahogy magától lett gyereke. Különös dolog történt velem, nem vagyok képes felfogni, ismételgették; meg azt, hogy nem hiszem el, hogy nekem gyerekem születethetett. Az önkívületi állapot pontosan addig a lázas éjszakáig tartott, amikor a baba vigasztalhatatlan bömbölése minden csodát tört. Mikor teljesen el vagyok keseredve, egy téli, ködös, szürke napon a kanapéra gömbölyödök hulla fáradtan – mint például most is −, azért mert éhes és taknyos csecsemőim egész nap vonyítanak, az első ultrahangképpel vígasztalom magam, a zsebemben hordom, gyűrött és tiszta tejfolt.

Néha legszívesebben visszadugnám őket a hasamba. Egyrészt mert túl korán jöttek és a fiamnak látványosan hiányzik a magzatkori ringatózás. Másrészt mert annyi marhasággal tömöm őket. Vagy ha már nem férnek vissza a méhembe, akkor a spájzba bújunk. Vissza egy lombikba. Együtt olvasunk, mondjuk elemlámpával, mert tuti, hogy ott a sötét lesz. Csak olyan meséket veszünk, ami a mi csodánkkal egybevág.

Kiss Noémi