Uhorski K. András bestiáriuma - A ragadozók titkai! A Szocioregény 9. részében az ingyenes közvagyonnal ismerkedünk.

"Például a mobilreklámozásban, ha egyszer válaszolunk egy ajánlatra, amelyben nyereménysorsolással kecsegtetnek, a továbbiakban már özönvíz érhet bennünket. A hús-vér világban zsarolásnak nevezik az olyan ajánlatokat, amelyeket nem lehet visszautasítani. A férfi-nő viszonyban vannak ajánlatok, amelyek tisztességtelenek. De minek nevezzük azokat az üzleti reklámajánlatokat, amelyek elől nem lehet kitérni? " 

Az esszék leleplezik az üzleti erőszak kifinomult újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit. ICA jószívvel ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát felelős magyar értelmiséginek, üzletasszonyoknak és (sajtó)szabadság harcosoknak.

Valgatha eredeti üzleti céljai tehát nem voltak alantasak, és végképpen nem alvilágiak. Az alvilág legkeményebb magjával – ahol a tőke és számítógépes erőszak a legszorosabban fonódik össze –, a „phising”-nek nevezett személyiség tolvajokkal, adathalászokkal, jelszórablókkal * kamutárcsázókkal és bank honlap hamisítókkal egyáltalán nem is esett dolga.

Kamutárcsázó

E bűnözői kemény mag tevékenysége összefoglalóan úgy jellemezhető, hogy konstruktivista módon virtuális realitást hoznak létre – erőszakosan, megtévesztési céllal. Az erőszak vagy csalási szándék nélkül épített virtuális realitás egyébként a mai művészetben, kiváltképpen az építészetben, de az elektronikus zenében is igen fontos és előremutató jelenség. Ide sorolta magát Valgatha is, aki egyáltalán nem hozott létre ellenvilágokat, ő csupán a hálózatba rendezett számítógépek közti interaktív lehetőségeket aknázta ki a maga temperamentumos módján. A számára megnyíló „interaktív” lehetőségek egy gyors, irodájából (bírói engedély nélkül) elvégzett online házkutatással kezdődtek, lappangó kényszerprogramok telepítésével folytatódtak és a behatárolt személyes adatok lehalászásával végződtek. A megszerzett adatok kiaknázása, üzleti hasznosítása már mások dolga lett – olyan üzletembereké, akik sokat dolgoztak korábban azért, hogy a piszkos munkát immár ne nekik kelljen elvégezni. Az objektív megfigyelő tehát aligha tehet mást, mint hogy határesetnek tekinti a Valgatha rámenős működésével érintett felségterületet. Ha egyszer címkézésre kerülne sor, akkor leginkább a cyberpunk (lásd Glosszárium) megjelölést fogadná el a maga tevékenysége számára. Közgazdasági filozófiáját és üzleti magatartását még a Barkas-időktől kezdve valóban ezzel, a kópéság fogalmától még nem teljesen elszakadott, kifejezéssel lehet jellemezni. Kedvelte és kereste a magyar és nemzetközi cyberpunkok társaságát, még ha ez meglehetősen szedett-vedett társaságnak tekinthető is.

Online házkutatás

Az ingyenes közjavak érdekes vonzerőt rejtettek számára, amióta észrevette, hogy az „ingyenességet” először az internet gerjesztette Új Gazdaság, majd más iparágak is versenytényezőként kezelik. Az ingyenesség mellett éles szemmel észrevette azt a karakterisztikumot is, hogy az internetes Új Gazdaság a push-and-go módszerrel jól megtámadható piacok gazdasága: itt végképp megszűnik az, amit eleddig márkahűségnek neveztek. Mivel minden csak egy jól értesült kattintástól függ, tökéletesen megszűnik az a lusta maradiság, amit a bevált – „neki bejött” – termékekkel kapcsolatban eddig érezhetett a rabul ejtett fogyasztó. Ami marad, az a szélsőséges és tiszta optimalizálás, előnykeresés. Eddig ilyen megtámadható piacok csak a messzemenően standardizált olajkereskedelemben léteztek, ahol egyik olajtermék a megszólalásig olyan, mint a másik. Az egy-egy márkával a végsőkig kitartó, úgynevezett „kései követő” fogyasztói csoportok feltárásának egész tudománya van ugyan, a kibertérben azonban ez a tudomány éppoly hiábavaló, mint Bécsben vagy Berlinben Keleti-pályaudvart keresni.

Fogyasztói típusát illetően Valgatha maga épp ellenkező csoportba sorolható: őt erősen foglalkoztatják a műszaki újítások, és elsőként vásárol meg olyan tartós fogyasztási terméket, amely valami fontos műszaki áttörést ígér (ígérni persze egy dolog, a teljesítés bizony még a műszaki újdonságoknál is rendre csekélyebb a feltételezhetőnél). Tanulmányai, gondolatkísérletei és könyvei például már a nyolcvanas évek vége óta nem cédulákból álltak össze, úgynevezett „korai beszállóként” (lásd Glosszárium) mindig az elsők között sajátította el az informatikának és telekommunikációnak azokat az újításait, amelyek kéziratai hizlalásában segítségére lehettek. Ezzel lehetővé vált számára, hogy akárhol és akármikor dolgozhasson; akárhol támad egy jó gondolata, ne engedje elenyészni azt, hanem ragadja meg nyomban, és toldja hozzá azokhoz a kézirataihoz, amelyeken éppen dolgozott – kettőn, hármon is egyidejűleg. Igaz, Valgatha fogyasztói márkahűségét eddig is elég különleges megfontolások irányították: bankválasztásában például az elérhető PIN-kód könnyű megjegyezhetősége jobban ösztönözte, mint a bank jó hírneve. 1969-es számú PIN-kódja például, amelyet a kicsit túlfűtött Serge Gainsbourg egyik sanzonjában erotikus évszámként énekelt meg, számára ért annyit, mint egy jó banki ügyfélszolgálat (amúgy sincs ilyen) vagy sűrű ATM-hálózat.

Túlfűtött férfi

Amióta egész monográfiát talált az internet civil arcáról, üzlettudományi meggyőződésévé vált, hogy itt, az ingyenesség forrásvidékén, a maga erőteljes módszereinek megfelelő terepre bukkant, ami egyben fontos jövőalakító irányzattá is válhat. Különbség van ugyanis a közjószágok között egyfelől, illetve a marketingstratégián alapuló ingyenes üzleti szolgáltatás között másfelől. Az előbbi tényleg ingyen van, amennyiben nem kérnek érte semmit: fogyasztásuk nem vetélkedés mellett történik, és senki sem zárható ki belőle. Az utóbbi esetében azonban van egy-két tipikus ellenszolgáltatás, holmi apróság, amelyet az ingyenesség fejében elkérnek tőlünk: személyes vagy más adataink közül egyet-mást, illetve figyelmünk néhány percét, reálisan inkább csak másodpercét. Ez a tranzakció egyelőre nincs szabályozva, ezért következményei nehezen beláthatók. Ennyiben kitűnő terep azoknak a tolakodó üzleti ajánlatoknak, amelyeket csak egyszer (a beetetési fázisban) lehet visszautasítani, a későbbiekben azonban, ha egyszer igent mondtunk, már nem lehet kitérni előlük. Például a mostanában beinduló mobilreklámozásban, ahol ha egyszer válaszolunk egy ajánlatra, amelyben nyereménysorsolással kecsegtetnek, a továbbiakban már özönvíz érhet bennünket. A hús-vér világban zsarolásnak nevezik az olyan ajánlatokat, amelyeket nem lehet visszautasítani. A férfi-nő viszonyban vannak ajánlatok, amelyek tisztességtelenek. De minek nevezzük azokat az üzleti reklámajánlatokat, amelyek elől nem lehet kitérni? 

Ingyen van például, megszokhattuk, a nagyrészt közműként működtetett közszolgálati rádió. De mennyivel nagyobb az a funkcionalitás, amelyet az interneten keresztül is hallgatható rádió nyújt! Ez a funkcionalitásbeli fokozás lehet a reklámozás vagy az adatbányászat mellett az a harmadik emeltyű, amely képes lesz tovább bővíteni az ingyenességet a bitvilágban, szemben a politikum földi világával, ahol az ingyenesség (és vele minden ártámogatás, állami szubvenció) mint régi vívmány manapság egyre inkább szemfényvesztésként lepleződik le.

Ez a megkülönböztetés az ingyenesség két válfaja (az üzleti alapon keletkező és az állami támogatás által keletkeztetett) közt talán a létező legnagyobb elméleti kihívásnak tűnt Valgatha számára, hiszen köztulajdonból a gazdaságtörténetben eddig jószerével csak állami tulajdont ismerhettünk. Az online reklámozás szakembereként most megismerhette az üzleti szféra ingyenesség produkáló képességét is, annak minden kétértelműségével és sejtelmesen kiszámíthatatlan jövőjével. Fürge elméjével pedig rögtön egy harmadik megoldást fürkészett: az állami szubvenciók fenntartotta talmi ingyenesség és az üzleti megoldások nyújtotta hátulütős ingyenesség mellett kereste a közjavak társadalmi tulajdonából származtatható előnyöket is. Egy formát rögvest talált: az információs közjavak olyan köztulajdont alkotnak, amelynek semmi köze az államhoz, sem pedig a magántulajdonhoz – mondhatni, az igazi társadalmi tulajdont valósítják meg. Végül is az információs közjavak (például az információszabadságról szóló törvény kapcsán megnyíló közigazgatási információ- és adathalmaz, vagy a GPS-jelek, vagy a digitális átállás során gazdátlanná váló televíziós frekvenciák, stb) ingyen hozzáférhetők, és nem az adófizetők pénzéből fenntartott állami ártámogatás teszi ingyenessé őket, mert semmilyen szűkösség nem állít korlátokat fogyasztásuk (megismerésük) elé. Márpedig ez a közjószágok irodalmában járatos közgazdász számára szükségképpen az önkéntesség és a tőről metszett nonprofit működésmódot idézi fel.

Valgatha utánanézett, milyen példákat talál (a kíbertéren tehát a virtuális közjavakon kívül) a nem állami, hanem tisztán társadalmi tulajdonra. Az eredmény bizony elég sovány volt: felemlíthető ugyan a régi állammarxista megkülönböztetés az állami vállalat és a szövetkezet között, de ennek gyakorlati következményei nem voltak, tehát inkább csak egy ideologikus megkülönböztetés volt a maga idejében.

Megvilágító erejű egyébként az osztatlan közös tulajdon angol megnevezése, amely nem más, mint a közlegelő (the commons). Azt hinné az ember, arrafelé ilyesmi már nincsen. Ha átvesszük az angolok–amerikaiak gyakorlatias megközelítését, közlegelőnek azon mindenki számára nyitva álló erőforrások számítanak, amelyekre még senki nem tette rá a kezét, amelyek anyagi hasznosítására még senki nem talált ki üzleti elképzelést. Például amíg nem létezett a harmadik generációs mobiltelefónia, addig senki nem adott volna egy fabatkát sem azért a gyengének ítélt frekvenciatartományért, amelyért idővel, a műszaki megoldás megtalálását követően nagy aukciós árat lehetett elérni a magát egyszerre frekvenciagazdálkodóvá nyilvánító állam számára.---1924-ből az első mobiltelefon-

A megújuló energiát hasznosító erőművek (szalma, fa, biomassza, szél, stb) megfelelő tulajdonformája is a helyi közösségi tulajdon. Különben negatív lesz az energiamérlegük, mert – úgymond - kicsi az energiasűrűségük! Autonóm, az országos hálózatról leválni képes kisvárosok jöhetnek így létre, mint például Németújvár Burgenlandban.

Ott van továbbá a székelyföldi erdők esete, amely már érdekesebb közbirtokosságra utal. Az erdélyi székely közbirtok egy-egy település határában lévő erdő, mező, rét, a falu közös tulajdona. A közös tulajdonból nem egyenlő arányban részesednek, így tulajdoni hányaduk alapján kapnak járulékot**. A közbirtok részenként nem elidegeníthető, viszont örökíthető. Eredetileg a felmenő ági hozzátartozók katonai, úrbéri szolgálataikért kapták. A közbirtokokat sok esetben nem a tulajdonosok gondozzák, hanem bérbe adják, főleg erdőgazdaságoknak, amelyek a használatért és a fakitermelésért fizetnek. A bájos nevű erdőgondnokság, a ROMSILVA (csak összehasonlításképpen: a magyarországi megfelelőjének neve ÁESZ – legalább az E-t kihagyhatták volna belőle) már sok helyütt tulajdoni megkülönböztetés nélkül láttamozza az erdőterveket, így a közbirtokosság haszonvéteit szabályozó terveket is. A mostani romániai reprivatizáció mintha részlegesen helyreállítaná ezt az ősi jogintézményt, ami - ha majd évtizedes tapasztalat is rendelkezésre áll a megítéléshez  - díszére válhat az európai szintű eredményekben nem bővelkedő román gazdaságtörténetnek. Végül egy utalás erejéig Valgatha talált még egy hasonló erdő- és legelőgazdálkodási példát Dél-Tirol olasz részéből is.

A Cortina d’Ampezzo körüli földtulajdon is a helyben lakók osztatlan közös tulajdonában maradt mind a mai napig. Ezzel ügyesen védekeznek az arrafelé egykönnyen mindent elsöprő ingatlanspekuláció ellen, ugyanis minden tervezett fejlesztésnek át kell csusszannia a kollektíva szűrőjén.

Az ezekben a példákban rejlő üzleti lehetőségek azonban súlyban és dinamikában nem vehetik fel a versenyt a virtuális köztulajdonban rejlő feszítő dinamikával. E közvagyon manapság gyorsan szaporodó példái mindenekelőtt a szabad szoftverek térnyerésében mutatkoznak meg. Gyakorlatilag minden fizetős szoftvernek létezik használható ingyenes alternatívája is.

A digitális ingyenesség további esetei az elektromágneses spektrum frekvenciagazdálkodáson kívül elosztott részeitől kezdve az információs közművek fogalmának gyakorlati alkalmazásán keresztül (egész városok nyújtanak ma már ingyenes internet-hozzáférést) egészen a digitális múzeumok belépődíj nélkül hozzáférhető anyagáig terjednek. Ott vannak továbbá a vállalati marketingstratégiák keretében felkínált digitális ingyenesség ezernyi beugratós és valós válfajai is – ez utóbbi jópofán veszélyes gazdagság! Végül még egy széles tartomány: a lejárt szerzői jogvédelem alá eső s ezért ingyenesen hozzáférhető-hasznosítható szellemi alkotások tartománya. És a sor még hosszasan folytatható lenne, mindenesetre az osztatlan közös tulajdon fogalmának komoly rehabilitációja remélhető az örvendetesen gazdagodó információs közvagyontól.

Ezek az elvont közgazdasági gondolatok erősen foglalkoztatták a vállalkozót, aki már, látjuk, jócskán elmozdult az egymásra sorjázó üzletkötések önmagát ismétlő gyakorlatától a kreatívabb piacteremtő tevékenységek felé. Új érdeklődésében megerősítést kapott egy váratlan oldalról is. Valgatha ugyanis pszichodrámára járt, hetenként egy hétköznap este. Úgy került ide, hogy a szinte tisztán pszichológusok továbbképzésére létrehozott induló csoportba kerestek egy „laikus testvért” is. Nyilván azért, hogy legyen kin lemérni az esetleg túlságosan szakmai-klinikai irányba elmozduló diskurzusok tényleges súlyát, határait. A pszichodráma műfaja helyzetjátékokkal feldolgozott, heti rendszerességű esetmegbeszéléseket jelent, ahol az eseteket a jelenlévők szállítják abból az anyagból, amely az elmúlt héten történt velük, és érdemesnek tartják az önismereti célú együttes feldolgozásra. Betegségek vagy lelki deformációk híján tehát nem célzott terápiás beszélgetések folynak, hanem a beszéd mindig arról folyik, amit a pillanat hoz. A reflexió persze, adott esetben, már célzott lehet, véleménynyilvánításain keresztül mindenki célponttá, a többiek hűvös szakmai pillantásának tárgyává válhat.

 Pszichodráma az alapító Morenóval

Ráadásul, szemben az analízis kétszemélyességével, itt a feltörő érzelmeknek is tágabb teret lehet engedni, ezért a csoportnak saját önmozgása is van. A kétségkívül empátiás beszélgetésekben nem mindig és nem mindenki akar segíteni, vannak szituációk, amikor meg kell küzdeni mások ellenállásával, az akár ellenfelekké is váló csoporttagok szúrós észrevételeivel. Az üzletember azért jött el a pszichodráma csoportba, mert szerette és igényelte a törődést – még ezen a sokszor fájó szinten is. Analitikushoz nem járt, mert nem volt égető problémája (csak krónikusak, azokat pedig jól ismerte, magában elszigetelte, és ügyes életvezetéssel menedzselte), és fösvénysége folytán anyagilag sem szívesen vállalta volna a huzamosabb terápiát. De azt a minimális magamutogatással kiváltható terápiás figyelmet és gyógyító beszélgetést, ami számára az empátiás törődés látszatát keltette fel, megkapta a pszichodrámában szerepet vállalóktól is.

Nos, az egyik héten, amikor neki kellett referálnia, ezeket az elvont gondolatait prezentálta, mint amelyek tökéletesen lekötik a figyelmét. Felvetésével alaposan kilendítette a pszichodrámát a vezető által elképzelt mederből, mert a felvetés olyannyira megmozgatta a résztvevők fantáziáját, hogy hetekig csak ezt a témát voltak hajlandók körbejárni. A benne rejlő politikai vitatéma – a hagyományos politikai fogalmakkal kevéssé értelmezhető virtuális köztulajdon fogalma – térítette el a (politikai önképükkel szembekerülő) pszichológusokat a maguk elé tűzött szakmai-önismereti céloktól. Az pedig kifejezetten megmámorosította őket, hogy míg az előadásban rejlő szellemi kihívás a köztulajdon új, értékes formáiról szólt, addig az előadó arra is rámutatott, hogy ezzel ellentétes mozgásra is akad példa: a kibertérben minden további nélkül értelmezhető például a szavak és kifejezések magántulajdona (lásd Glosszárium: Vickrey-féle aukció).

Gondoljunk csak az állami vállalatok privatizálása körüli politikai vitákra, amely – mi tagadás - újjá tudta éleszteni a közgazdasági érvekbe burkolt nemzeti szocializmust. Nos a virtuális köztulajdon védelme természetesen nem lehetséges nemzeti álláspontról, csakis jelző vagy pántlika nélküli szocialista álláspontról. Ez frissítően hatott abban a körben, ahova csupa olyan értelmiségi járt, akik már annyit csalódtak a szocialista eszmékben, hogy maguk sem tudják, mi a fenének baloldali szavazók még mindig. És még egy csavar: míg a természetvédők az üzleti hasznosítás elől védenek ökológiailag fontos területeket, addig az információs közvagyon üzleti hasznosítása (hozzáférhetővé tétele) senkinek sem okozhat környezetvédelmi problémát! Valgatha a felizgatott drámatársak pontos képbe helyezése céljából az alábbi ismertetéssel állt elő.