Uhorski K. András bestiáriuma - A ragadozók titkai - 13. rész

Az esszék leleplezik az üzleti erőszak kifinomult újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit. ICA jószívvel ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát felelős magyar értelmiséginek, üzletasszonyoknak és (sajtó)szabadság harcosoknak.

Valgatha annak idején úgy került a levélharamiák (spammelők) karmai közé, hogy igyekezett kilépni a honlapok és a web világából, és megpróbálta a reklámozás számára elérni az e-mailt is mint fontos internetes alkalmazást. Ő azonban soha nem az e-mailek közé kívánt esztelenül reklámot szórni. Számára az e-mail csak tapasztalati anyagot szállított volna a profiljaihoz. Arról, milyen témák érdeklik a látogatót. Például a könyvvásárlási szokások ismeretét valóságos aranybányának tartotta.

Ő tehát a profilépítkezéshez szerette volna felhasználni a levelezést – a nem egészen tisztességes eszközökkel letapogatott gépekről. Ezt a tervét azonban a számítógépes alvilág semmibe vette, és őt a maguk korlátolt céljaira, a kéretlen reklámüzenetek szórására használták ki. A haramiákhoz fűződő rövid kapcsolat ennyiben zsákutcának bizonyult; Valgathának szerencséje volt, hogy megbízóinak anonimitásukat egy percre sem kellett felfedniök, s így minden tettlegesség nélkül sikerült leválnia róluk, még mielőtt lába alatt felforrósodott volna a talaj. Abban is szerencséje volt, hogy egy napon esett meg vele ez a búcsú és az, hogy bankja felmondta a szerződését, mert – azon az egy számláján – túl keveset forgalmazott nekik. Azt pedig már kifejezetten felsőbb hatalmak intésének tudta be a vállalkozó, hogy még egy jól menő étteremből is eltanácsolták aznap délben, mert csak levest és salátát szeretett volna enni. Értett a jelekből.

Sajnos a spam világába tett kis kitérővel Valgatha annyi időt vesztett, hogy szándékát, az e-mail reklámcélú felhasználását, egy másik cég valósította meg – tökéletesen etikus körülmények között. Nem másról, mint megint a nagy Google-ról van szó! A keresőgépeiről méltán híressé vált nagyvállalat oldotta meg elsőként az e-mailt felhasználását a marketingkommunikációban. Az 1996-ban alapított Google-ról tudni kell, hogy (egyelőre) az etikus nagyvállalati magatartás mintaképe az Új Gazdaságban. Sok módja van annak, hogyan korrumpálható egy keresőgép; elődei, a Yahoo, az AltaVista, a Northern Light és a többiek mind elkövették azt a hibát, hogy a beadott keresőszó kapcsán gépi úton kidobott eredményhez hozzátettek, belekevertek olyan eredményeket is, amelyeket nem a gép, hanem a megrendelő-reklámozó pénze tett oda. Tehát mondjuk egy Szegeden elindított optikus keresésekor a keresés eredményében ott volt a fizetett hirdetésként odakerült, meg a „saját jogán” (akihez a legtöbb összeszámolható link vezet) odakerült látszerész is. Természetesen a fizetett hirdetés, akárcsak a bekeretezett vagy más módon kiemelt hirdetés a szaknévsorokban nem elítélendő dolog, etikailag csak az elmarasztalható megoldás, ha egybemossuk a hűvös logikával előállított gépi eredményt* és a gazdasági optimumot kereső marketingeredményt.

Ennyiben éppúgy viselkednek, mint egy automata ügynök vagy mint minden szaknévsor, ahol lehet keretes hirdetést, hangsúlyosabb megjelenést vásárolni. Csakhogy minden piacgazdaságban van egy régi gazdaságetikai szabály, amely – már ahol létezik ilyen – minden reklámtörvényben is megfogalmazódott. Ez tiltja a lopakodó reklámot: a hirdetésnek sohasem szabad lepleznie igazi természetét, különben a mindenütt jelen lévő marketinggépezet minden játékfilmet egyhamar „márkázott” szórakoztatássá (lásd Glosszárium) silányítana. Ez olyan garanciális szabály, amely megkímél bennünket az információs környezetszennyezés agresszív formájától: hogy összemosódjon a promóció és az információ. A helyzet tehát az online világban is lassan kezd hasonlatossá válni az offline marketingben megszokotthoz.

Például ahhoz, amikor a korábban egységes és tudományos alapokon nyugvó gyógyszer-tájékoztatási tevékenységet felváltotta a mai gyógyszermarketing. A következmény a médiaszerte tapasztalható, szinte fülsiketítő reklámzaj egy olyan ezoterikus területen is, mint a gyógyszerrendelés. Amúgy a marketing előtti régi megoldás ma már csődöt mondana, hiszen egy sok résztvevős és szinte teljesen telített piacról van szó, ahol ráadásul a termékinnováció életkérdés. Ugyanakkor ez egy távolról sem szabad piac, rettenetes monopoljellegű megkötések vannak életben. Ahogy a fapadosok új piaci szegmenst nyitottak meg, és popularizálták a repülést, úgy ilyen nyitásra volna szükség a gyógyszer-kereskedelemben is.

Nos, mint ismeretes a Google jó megoldást talált az invazív vagy lopakodó reklámozás elkerülésére: sohasem keveri össze az információt a promócióval, mindig külön sávban hozza a maga fizetett javaslatait, mintegy extraként az objektív gépi eredményhez. Ez az egyik nagy újításuk. A Google hirdetései egyrészt becsületesen elválnak az objektív keresési eredményektől, másrészt a létező legkevésbé zavarók ma az interneten – mondhatni kulcslyukreklámozást végez.* * Ráadásul csak akkor kell a hirdetőnek fizetnie, ha a netpolgár érdeklődését sikerült annyira felkelteni, hogy rá is kattint a disztingváltan megjelenített hirdetésre. A vállalat nyilván azt is hamar megoldja, hogy ne csak átkattintani lehessen a hirdetésre, hanem ingyenesen fel is hívhassuk érdeklődésünk tárgyát. E barátságos üzleti modellben még van tartalék: akkor teljesedhetne ki, ha a hirdetők kényeztetése még egy lépést előrehalad, s csak akkor szólítják majd kasszához őket, ha az érdeklődő nem csupán rákattint, hanem vásárol is.

A másik nagy újítás pedig az, hogy javaslataik digitális aktáinkon, feltételezett virtuális személyiségünkön alapulnak – személyiségünket természetesen keresésre beadott szándékainkból igyekeznek lepárolni. Érezvén, hogy ez sovány alap egy ember személyiségének feltérképezéséhez, a vállalat ambiciózus kezdeményezésbe fogott. Megpróbálja az e-maileket is bevonni a személyiségképzésbe, ezen keresztül pedig a marketingbe. Az, hogy itt is bársonyos megoldást találtak-e, ma még egyelőre nem lehet megítélni.

Az e-mailek tartalmának bevonását a reklámok empirikus bázisába a Google úgy oldotta meg, hogy ingyenes webmailes alkalmazást kínál majd a netpolgároknak, örök életre szóló e-mail-címet (értsd: amíg ők piacon vannak) több gigabájtnyi tárterülettel. Azért nyújt ekkora tárterületet, hogy arra biztathassa felhasználóit, hogy soha semmit ne töröljenek. Bízzák őrá, mi fontos és mi nem, mi jellemző és mi nem, mindenesetre ő visszakereshetővé tesz mindent. Még mappákat sem kell okvetlenül nyitni, ő kérésre valós időben szempont-mappába rendezi akár egész életünk levelezését is, ha kell. Azért tárol ilyen sokat, mert a levelek tartalmát felhasználja a profilunk pontosításában. Ne feledjük, már rendelkezik a profilunkkal, hiszen a kereséseink története a kezében van. Ha ehhez hozzátesszük most a leveleink történetét is, lássuk be egy – egyelőre jóindulatú és kifogástalanul diszkrét úriemberként viselkedő – Nagy Testvér kezébe tesszük le sorsunkat, cserébe a nyújtott értékes szolgáltatásért, a reklám minél teljesebb relevanciájáért. A levéltitok fogalmának érdekes modern értelmezését teszi lehetővé ez: nem ember lapozza át levelezésünket, hanem egy kategorizáló robot! Amúgy a félősebbek kedvéért ez az amerikai cég mindent megtesz, hogy eloszlassa kételyeinket: megengedi, hogy töröljünk, vagy más módon jelezzük, ha egy levelet szeretnénk kivonni az általános eljárási szabályok alól. Végül – és ez emeli ki a legjobban etikus megközelítésüket – lehetővé teszi, egyelőre ingyen, hogy átirányítsuk beérkező leveleinket, és ezzel teljességgel kivonjuk magunkat a reklámözön alól.

Az online világban, ahol szinte mindent mérni lehet, és minden tevékenységünk örök nyomot hagy, teljesen eltérőek a folyamatok. Az elektronikus média darabra pontosan meg tudja mutatni, hányan látták a kihelyezett hirdetést, sőt azt is, hogy abból hány felhasználó vélte úgy, hogy további információra van szüksége. Az a hirdető, aki anélkül hirdet hagyományos, nyomtatott médiumokban komoly összegekért, hogy ismerné reklámja hatékonyságát, a weben csak akkor hajlandó fizetni, ha biztosan tudja, hogy sikeres a kommunikációja. Lehet, ha az offline médiumok reklámhatékonyságát pontosan mérni lehetne, kiderülne, hogy a reklámcsíkhirdetés korántsem a legkevésbé hatékony reklámeszköz. Ez a kettős megítélés vélhetően még hosszú ideig jellemző lesz az offline és az online reklámpiac megítélésére. Az online reklámokat sokan bírálták nem félbeszakító jellegük miatt is. Olvasás közben nem állítanak meg a reklámcsíkok, könnyű átsiklani rajtuk. Nem ingerelnek átkattintásra, ezért a hirdetők tolakodóbb, az olvasást megszakító formákat – ilyenek a már említett felugró ablakok – helyeznek előtérbe, melyek időnként igen zaklatóak lehetnek.

Az aktív eladásösztönzés mindig mások figyelmének kérését, Valgatha esetében mások figyelmének lefoglalását jelenti. Innen a nyomuló rámenősség benne, hiszen a figyelmünk igen korlátos kincs, pénzünk általában több van, mint empátiás kapacitásunk. Valgatha például most az autókereskedőkre függesztette figyelő tekintetét, mert tudta, hogy ők igen sok személyes adatot lekérnek (és „felkapnak”) vásárlóiktól.***Az a cél lebegett szeme előtt, hogy az autókba szerelt, hanggal működtethető mobiltelefon-készüléken keresztül olyan egyedi hirdetéseket szólaltat meg az autórádióban – felülbírálva ezzel az esetleg éppen hallgatott rádióadó saját elhalkított hirdetéseit –, amelyek az autó helyzetének érzékelésén keresztül igyekeznek aktuálisak és érdekesek lenni.
A hirdetéseknek hirdetésekkel történő felülbírálását Amerikában leste el. A digitális képmagnó azon a kontinensen már hosszú évek óta hódít az otthoni videorögzítésben azzal, hogy a televíziónézési szokások manipulálását kiütötte a tévészerkesztők kezéből, és a nézőknek adta. Ez pedig érzékeny terület: a sportszerető nagyközönség a megmondhatója, hogy egy-egy sportműsor kezdési időpontját mennyire a közvetítő televízió műsorsávszerkesztése határozza meg. Bizony a sportesemények kezdési ideje már régen a tévészerkesztők kezében van.

A digitális képmagnóval azonban közömbössé válik a műsorkezdés és ezzel a műsorsávok politikailag kényesen kiegyensúlyozott egész rendszere. A digitális videorögzítő akkora, mint egy videomagnó, amelyet a tévéhez kell csatlakoztatni, és úgy működik, mint egy számítógép merevlemeze – s úgy is tárolja a műsorokat, melyek rögzítésére a felhasználó a hét elején beprogramozta. Lehet a rendező neve szerint, lehet a digitális műsorszórás csatornaerdejében műfaj szerint keresni stb. A digitális képmagnó úgy képes, akár valós időben is, felvenni egy tévéműsort, hogy átsiklik a film közben betáplált reklámok felett. A digitális videorögzítők háttértárolóra veszik a műsorokat, így a néző – párperces időeltolódással – élő közvetítést is szüneteltetni tud, illetve egy adott részt azonnal visszajátszani, ezáltal könnyen ki tudja iktatni a reklámblokkokat is.
Miközben tehát rögzítünk egy még éppen futó műsort a televízióban, nem kell megvárnunk a végét, hanem azonnal nézni kezdhetjük ismét az elejéről – immár átszerkesztett saját programként. Így lehetővé válik például az élő tévéműsor képeinek kimerevítése, leállítása, és visszajátszása. Sőt a reklámok műsorokból való kihagyása mellett a felhasználók az internet segítségével továbbíthatják egymásnak a digitálisan rögzített felvételeket. Mindezzel a digitális videomagnó megkíméli a nézőket az ingyenesség fejében nyomatott reklámok nézésének kényszerétől, illetve a gyorstekercselés ideje alatt saját reklámok felhelyezésének lehetőségét kínálja, amely reklámok – reklám a reklámon – immár hatványozottaknak számítanak. A reklámból élő televíziók pedig a reklámblokkok gyakorlatának elhagyásával, a képernyő megosztásával és reklámszövegek bekeverésével védekeznek – példátlanul undorító módon. Ezen a szinten már igaz az az epés észrevétel, hogy a reklámozás nem más, mint amikor a médiatulajdonosok magas másodpercdíjakon kilóra bérbe adják a nézőket a piacot kereső cégeknek.
Mások figyelme közgazdaságilag pontosan értelmezhető, szűkös erőforrás. Az, hogy mennyire szűkös forrásból csörgedezik ez a másokra irányuló figyelem, mivel sem érzékeltethető jobban, mint ha rámutatunk, hogy bár az oktatás-nevelési kapacitás ma igen olcsó az egész világon, mégis nagyon-nagyon ritka helyzet, amikor egy tanár nem egy osztályra, hanem egyetlen növendékre irányítja teljes figyelmét. A legtöbb ember felnő, és ismertségre tesz szert a szakmájában anélkül, hogy valaha ilyen intenzív fejlesztési figyelem irányult volna rá. Van azonban az alkotó kreativitásnak egy magasabb szintje, amely feltételezi a tutori kapcsolatot. Valószínűleg ez a kapcsolat adja meg azt a pszichológiai állóképességet a növendéknek, amellyel képes átvészelni az igazán alkotó embert érő viszontagságokat.
Ennek a becses erőforrásnak lett durva vámszedője Valgatha a számítógépes démonok szolgálatában eltöltött időszakában. A másoknak járó, mások által kivívott figyelem tolvaj dézsmálója. Az itt felhalmozódott morális adósságát törleszti most, amikor jobban szeretne célozni a reklám adagolásával. Ugyanis minden reklám, ha érdektelen számunkra, pszichológiailag egyben agresszívnak tekinthető. Mert eltéríti a figyelmünket! Kivált akkor, ha például nem ingerszegény környezetben sétálunk éppen, hanem fontos levelezésünket intézzük. Egy ekkor beadagolt, megszakító jellegű reklám bizony nagyon kellemetlen tud lenni. Csak azért nem tekintjük annak, mert fájdalomküszöbünk elzsibbadt a bennünket érő reklámözönben. Ezt felismerve Valgathának egyre fontosabb lett, hogy keresse-kutassa a kapcsolódni képes reklámok, a valóban személyre szabottan célzott reklámüzenetek módszertanát.

Mitől lesz érdekes számunkra egy hirdetés? Mitől tud kapcsolódni ahhoz a témához, amely éppen foglalkoztat bennünket? Nyilván akkor, ha eltalálja az összefüggést, amelyben éppen navigálunk, gondolkodunk, bevásárlunk, autózunk. Ehhez a reklámozónak személyes információra van szüksége. E személyes adatokat az online viselkedés nyomon követésével lehet beszerezni. A nyomon követés az internet világában igen egyszerű feladat – már amennyiben az illető beleegyezését adja. A közhiedelemmel ellentétben a névtelenségbe burkolózás, az anonimitás lehetősége ugyanis tökéletesen megszűnik az interneten. Hiába bújunk aliasok mögé a chat-roomban, hiába választhatunk tetszőleges levélcímet és nevet levelezésünkben, ha egyszer szükségessé válik, minden egérkattintásunk visszakereshetővé válik. Hálópolgárként olyan látható csíkot húzunk maga után, mint egy üstökös. Ez a minden hálópolgár által húzott csík, virtuális „kipufogás” akkor is létezik, és bizonyos adatbázisokban akkor is jelen van, ha semmiféle kémprogram nem gyűjt adatot rólunk, vagy semmiféle beleegyezést nem adtunk – jelen van, és rekonstruálható is az internetszolgáltató logfájljaiban a funkcióba került ember zsarolhatóságát mérlegelő illetékes szervek, a bűnmegelőzéssel próbálkozó internetrendőrség és elszánt magánszektorbeli érdeklődők számára.

Ha tehát a fogyasztó beleegyezik, és leveleit, böngészését engedi nyomon követni, cserében meglepően pontosan célzott reklámokat lehet nyújtani neki. Ilyen esetben, spekulált az innovatív Valgatha, már elesik az a probléma, hogy megszakító jellegű, erőszakos-e a reklám. Ez etikai körülményként ugyanis csak akkor merül fel, ha feltételezzük, hogy a fogyasztó szükséges rossznak fogadja el az online reklámok felbukkanását. Szükséges rosszként, amelyért cserébe életre szólóan kap egy jó ingatlan fekvésével egyenértékű hasznosságú e-mail-címet, ingyenesen használhat egy levelezőrendszert, híreket olvashat, és könyvtárt látogathat, újságot olvashat stb.
Etikai megfontolás tárgyává kell még tenni azt is, hogy a nyomon követés úgynevezett kémszoftverrel történik, amely listát készít a felhasználó látogatásairól, ilyen-olyan tevékenységéről, és azt eljuttatja egy központi mesterséges intelligenciaként elemző központ számára. Persze ez a szó, hogy kémprogram, erős kifejezés. Csak addig helyénvaló, amíg a nyomon követés titokban történik. Mihelyt azonban engedélyhez lesz kötve, sőt akár a program gépen elfoglalt helyét is ismertetik a felhasználóval, mi több, megadják a lehetőséget, hogy alkalmanként (mondjuk egy-egy diszkrét weblátogatást megelőzően) kikapcsolja, akkor már sokkal elfogadhatóbb lesz a felkínált csereüzlet, s talán nem csak a digitális exhibicionisták vágnak majd bele.
Természetesen titkos kémkedésnek minősíthető az, amikor – rendes bejelentés helyett – egy telepítendő szoftver apró betűs jogi előzetesébe burkolózik a dolog. Fürge gondolkodásával Valgatha egy kissé megelőzte korát: ma ugyanis a számítógépes kultúra Európa-szerte ott tart, hogy a felhasználók túlnyomó többségének kevés fogalma van a kémprogramokról. Épp csak hogy a vírusvédelmi kultúra kezd körükben gyökeret verni, e kommunikációs trükk felől boldog tudatlanságban vannak. Néhány szoftvercég kongatja ugyan a vészharangot, ők üzleti céljaiknak megfelelően és leegyszerűsítő módon összemossák a kommunikatív nyomon követést, tehát a „valamit valamiért” jellegű tranzakciókat a személyes adatok lopásával, a „phising”-gel. E quid pro quo elv alkalmazása viszont meglehetősen ártalmatlan dolog, és mint az online reklámozásban rejlő lehetőségek kibontása, az internetes ingyenesség fennmaradásának, mindenekelőtt az ingyenes tartalomszolgáltatásnak egyik záloga.
Ha azonban megszűnik a reklámnak az a tulajdonsága, hogy csupán mintegy 0,03 százalékban érdekes az, amit látunk, paradigmaváltásra kerül sor. Immár nem kell szégyenlősnek lennünk a reklámokkal, mert éppen nem megszakító, sokkal inkább kiegészítő jellegűek lesznek. Arról szólnak, amit éppen olvasunk, ahhoz tesznek hozzá valamit, amit éppen teszünk. Ez forradalmi változást generál! Nem is reklámozás lesz ez már, hanem személyre szabott tudásmenedzsment. Valami olyasmi, amiért sokan fizetnek, hogy megkapják például egy könyvtártól, egy asszisztenstől.

Ez volt hát Valgatha megközelítésének lényege. Ő ezt forradalmi paradigmaváltásnak érezte: úgy gondolta, hogy a marketingkommunikáció történetének legnagyobb horderejű változását segített előidézni. Valójában azért elvi és gyakorlati nehézségekkel kellett megküzdeni.

Ott van mindenekelőtt a profil problémája. Gyakorlatilag tilos valakiről profilt készíteni – vásárlói profilt is, és persze bűnügyi profilt is. Ezt ki lehet ugyan védeni, ha kifejezett és előzetes beleegyezést kérünk, csakhogy a hálópolgárok nem szeretik, ha behálózzák őket. Már az e-mail-regisztrációkor is nyilvánvalóan húzódoznak attól, hogy személyes adatokat tárjanak fel, hogyan vetnék hát alá magukat a folyamatos megfigyelésnek. És még egy elvi nehézség: a felépített profilunkat természetesen mindenkinek joga lesz megtekinteni. Mindez persze csak a tudatos felhasználókra, „hálópolgárokra” vonatkozik. A többiek gond nélkül dobálóznak adataikkal – az adatvédők legnagyobb megrőkönyödésére.
Képzeljük el azonban azt a kínos zavart, amikor évek önfeledt, kósza böngészésének, szörfözésének következményével szembesülünk. Hiszen a gép ugyanolyan súllyal fogja beépíteni személyiségprofilunkba azt, amikor pillanatnyi érdeklődésünket követve klikkelünk valami feltűnő vagy vonzó célra, illetve amikor tudatosan keresünk valamit. Ugyanazt a furcsálkodó zavart fogjuk érezni saját gépünkkel szemben, mint amit érzünk egy intimpistáskodó barát kérdéseire. Az bizony egy dráma lesz mindenkinek, amikor saját objektív hálólenyomatába ütközik!
Ami a gyakorlati problémákat illeti, gondoljuk meg, mi történik, ha tönkremegy az a reklámcég, amely személyes adatainkat és az elmúlt esztendők navigációs nyomkereséséből lepárolt profilunkat kezeli. Ha manapság egy cég csődvédelmet kér, a kirendelt csődgondnok eladja, amit lehet, hogy kielégíthesse a sorban álló hitelezőket, köztük eminens módon a dolgozókat. Márpedig mit lehet eladni egy Új Gazdaságba tartozó kommunikációs cégnél? Bizony, talán éppen a címlista és a hozzá rendelt profiladatbázis lesz a legnagyobb kincs, amit harmadik fél, akár talán a Valgatha korábbi kalandjainak alanyai szívesen megvásárolnak majd.

Még tovább lépett ezen az úton. Észrevette, hogy az emberek többsége sohasem lesz számítógép-felhasználó, mobiltelefont viszont mindenki használ. Ennélfogva feltételezte azt is, hogy az internet a telefonon keresztül könnyebben eljuttatható az emberekhez, mint a számítógépen keresztül. Ha telefonon is elérhető az internet, akkor mindenki hálópolgárrá válhat. E szempontok alapján a nyugtalan elméjű Valgatha máris a telefonreklámot vizionálta. A mobilreklámozás az egy az egyhez (121) iskolapéldája. Kétségtelenül a legnagyobb erejű reklám elvi lehetőségét veti fel, de egyben nehézségek miriádját is. Amennyiben az előzetes beleegyezés helyett az ő régi hozzáállásával a nyomatás módszerét választják, és kéretlen reklámozás indul, az csak a három mobilszolgáltató egységes, egyeztetett megegyezésével merhető, különben az érdektelen fogyasztók egykönnyen vehetik a vándorbotot, és átmennek a másik, (egyelőre) reklámmentes szolgáltatóhoz.

Jól értett ahhoz, hogy megítélje, mi kelt közfigyelmet. Az emberek jelen idejű, élő figyelme nagyon ritka kincs, sokkal ritkább, mint a pénz. Ritkaságértékét talán a hatalomhoz lehet hasonlítani, ráadásul a szempárok ezreinek (Magyarországon reálisan inkább százainak) fókuszpontja nem nélkülözi a hatalom aphrodisiacum-jellegét sem. A közfigyelem legtöményebb, legértékesebb fajtája, az empátia – leghígabb verziója pedig a médiafigyelem. A legtöbb üzletembernek ahhoz van érzéke, hogy megsejtse, miből lehet pénzt csinálni. Ő egy másik médiumra, a kommunikáció jövőjét képviselő online reklámra összpontosított. Azzal, hogy empirikus bázisra helyezi és mesterséges intelligencia segítségével adagolja, valóságos tudásmenedzsmentté igyekezett fejleszteni a reklámozást.
Kommunikációs agressziója fejében viszont árcsökkentést, perspektivikusan akár ingyenességet kínált! Átváltásokat dolgozott ki ezzel az üzleti megközelítéssel a két alapvető közgazdasági médium: a pénz és a figyelem között. Sőt még egy harmadik típusú átváltási lehetőséget is vizionált: a pénz és a (szabad)idő közt is van egy fontos átváltás.

* A hűvös algoritmust ugyanakkor kritériumok kísérik: országonként meg kell felelni a fennálló jognak. Bizony-bizony, a digitális világot olykor nagyon analóg eszközökkel szabályozzák… E kényszerű szűrést kijátszandó Valgatha ezért a (legliberálisabb) belga Google-kezdőoldalt használta.

** A Google két alapító tulajdonosa, Larry Page and Sergey Brin, mint stanfordi diákok egy dolgozatukban még úgy vélekedtek, hogy a hirdetésre alapozott keresőgépek szükségképpen a hirdetők igényeit szolgálják ki a fogyasztókkal szemben. Ez a felfogásuk azóta megváltozott, sokmilliárdos hirdetési bevételük révén ma Amerika negyedik legnagyobb médiabirodalmává nőtték ki magukat.

*** Talán ők is az orvosok példáját követik. Amikor egy orvos például a lakcímünk iránt érdeklődik, bizonyosan lehetünk benne, hogy az adatot nem a gyógyításban fogja felhasználni, levelet sem várhatunk tőle, sokkal inkább a várható kéz alatti jövedelem nagyságát igyekszik felbecsülni.

Folytatás keddenként!