A helyi drogdíler, az megcsinálja – mondja Camila. – Eteti a gyerekeket, ruházza őket, biztosítja őket arról, hogy nála biztonságban vannak, azt ígéri, teljesíti a kívánságaikat, kütyüket ígér nekik, meg hatalmat. Nem csoda, hogy az utcagyerekek inkább hozzá fordulnak, ha megoldást keresnek. De a díler nekünk is tanít valamit: ugyan mi értelme annak, hogy hathetente egyszer felkínálunk egy kezelést a sérült, elhanyagolt, magányos gyerekeknek? Mi értelme annak, hogy halálra rémült szociális munkásokat küldünk, rendőri kísérettel, ezeknek a gyerekeknek az otthonába, ha aztán otthagyjuk őket a lakótelepen, a mindennapos rettegésben?
A Guardian százas listájáról ma az iráni Camila Batmanghelidjh-et, Nagy-Britannia legjelentősebb gyerekvédelmi szervezetének megalapítóját és vezetőjét választottuk.
Az utóbbi időben a sajtót már itthon is szinte elárasztják a gyerekek bántalmazásáról, kínzásáról szóló hírek. Egy napra több is jut. A gyermekvédő szervezetek és kirendelt gyámok alig győzik a feladatot; de lehet-e akkor eredményt elérni, ha a gyermekekért felelős szülők vagy gondviselők nem képesek valódi felelősséget vállalni a rájuk bízott gyerekekért? Másképp mondva: mit tehet, tehet-e valamit a gyerek, ha úgy érzi, bajban van, nem bírja tovább? Mehet-e valahová legalább a nap nagy részében, kaphat-e esélyt arra, hogy feldolgozza az őt ért traumát, kaphat-e esély a normális életre? Nagy-Britanniában már igen.
Camila Batmanghelidjh (az angolok szerint ejtsd: betmengelidzs) láttán, ezt mindenki megjegyzi, az ember felvidul. A virágos tunika, színes turbán és a virágot formázó kitűző vagy vicces, színes gomb elmaradhatatlan az Iránból származó asszony kelléktárából. Camila azt mondja, mostani öltözködéséhez korábbi, még gyerekkorában művelt festészetének stílusa adja az ihletet.
Régóta nincs ideje ilyesmire, a pompás színvilág csak a ruháin elevenedik újra. Camila a Kids Company nevű szervezetet működteti Angliában, amely érzelmileg sérült és traumatizált gyerekeket és fiatalokat próbál hozzásegíteni ahhoz, hogy feldolgozzák a sérüléseket, és esélyt kapjanak a normális életre.
Camila szervezete valami újat hozott a társadalomba, a pszichológusnő ugyanis felismerte, hogy a társadalom által kínált formák egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy valódi segítséget nyújtsanak a gyerekeknek. „A helyi drogdíler, az megcsinálja – mondja Camila. – Eteti a gyerekeket, ruházza őket, biztosítja őket arról, hogy nála biztonságban vannak, azt ígéri, teljesíti a kívánságaikat, kütyüket ígér nekik, meg hatalmat. Nem csoda, hogy az utcagyerekek inkább hozzá fordulnak, ha megoldást keresnek. De a díler nekünk is tanít valamit: ugyan mi értelme annak, hogy hathetente egyszer felkínálunk egy kezelést a sérült, elhanyagolt, magányos gyerekeknek? Mi értelme annak, hogy halálra rémült szociális munkásokat küldünk, rendőri kísérettel, ezeknek a gyerekeknek az otthonába, ha aztán otthagyjuk őket a lakótelepen, a mindennapos rettegésben? Semmi sem motiválja őket arra, hogy elmenjenek az iskolába, ahol nem kapnak segítséget ahhoz, hogy megküzdjenek a tanulási nehézségeikkel. Nem értik, miért ne lopnának, ha egyszer olyan éhesek, hogy majd kilyukad a gyomruk.”
Camila jómódú iráni családban nevelkedett tizenkét éves koráig, amikor kitört a forradalom, és apját, aki az iráni elit tagja volt, bebörtönözték. A lány Angliában, egy bentlakásos iskolában élt ebben az időben, s élete egyik pillanatról a másikra megváltozott. Bár szülei később kivándoroltak az Egyesült Államokba, nővére a forradalom alatt öngyilkos lett, s Camila is súlyos beteg volt. Amikor felgyógyult, megerősödött az elhatározása, hogy nehéz sorsú gyerekekkel szeretne foglalkozni. Kamaszként a szünidőkben már munkát vállalt, és „problémás” gyerekekkel foglalkozott.
19 éves korára nagy gyakorlatot szerzett az egyéni terápia lefolytatásában. Kis bőröndjével (amely játékokat, kártyákat tartalmazott) járta a gazdag családokat, és olyan gyerekekkel foglalkozott, akiket szüleik nem akartak „nyilvános” kezelésekre hordani, inkább Camilát hívták a házba. Camila azt mondja, ezeknek a gazdag csemetéknek alapvetően ugyanaz volt a bajuk, mint amit később a londoni utcagyerekeknél látott: az anyához való kötődés hiánya.
28 éves, amikor először nyit egy kis szobát abban az iskolában, ahol iskolapszichológusként dolgozik. Ennek előzménye, hogy egy nap megismer egy hétéves kislányt, aki már többször próbált öngyilkos lenni. Camila utánajár a dolognak, és kiderül, hogy a kislányt ötéves korától két éven át megerőszakolta három, a lakótelepükön lakó férfi; erről két éven át senkinek sejtése sem volt. A gyerek nem is igen értette, mi történik vele, de azt felfogta, hogy egyedül van, nem számíthat segítségre. Camila ekkor jön rá, hogy olyan hely kellene, ahová a gyerekek egyedül is eltalálnak, elmehetnek, ahol segítenek nekik feldolgozni a traumát.
Ugyanakkor, mondja Camila, a fenti eset viszonylag ritka; a megvert, megerőszakolt gyerekek ugyanis legtöbbször éppen a szülőtől vagy gondozótól szenvedik el a sérelmeket. A társadalmi segítségnyújtás pedig éppen arra épül, hogy a gondozó keresse fel a megfelelő intézményt a gyerekkel, hiszen ő a felelős érte… És a történet itt véget is ér.
Camila létrehozott egy olyan helyet, ahol a gyerekek egyedül dönthetik el, mikor, mennyi időre veszik igénybe a gondoskodást. Nemcsak terápiás kezelést, de ételt is kapnak, foglalkozásokon vehetnek részt, tanulhatnak, sportolhatnak. A kezdet nem volt könnyű, és ahogy Camila elmondja, ez a munka most sem mindig leányálom. „Előfordul, hogy dagadt kurvának neveznek, mert leszidom őket, vagy aláíratok velük egy szerződést, hogy tartózkodni fognak a kábítószertől.” Tisztában kell lenni azzal, hogy amikor először jönnek a bántalmazott, sérült gyerekek, rengeteg agresszió van bennük, nagy károkat képesek okozni maguknak és másoknak is.
A mutatók Camilát igazolják: a Kids Company egykori „gyerekeinek” 87%-a a diplomáját szerzi, vagy már munkába állt, 88%-uk nem keveredett többé bűnügyekbe. Modellprogramjával a Kids Company ma 38 iskolában van jelen. Az egyik legfontosabb dolog, mondja Camila, lehetőséget adni a fiataloknak arra, hogy nekik már ne kelljen erőszakos szülővé válniuk. Az erőszak ugyanis, ha nincs feloldás, öröklődik. Az áldozat az agresszorral akar azonosulni, azt tanulja meg, hogy aki áldozat tud lenni, az megvetendő, megalázandó, megkínzandó. Ebből az ördögi körből kell kihozni őket. „A gyerekek nem születnek bűnözőnek” – mondja Camila.
„Szeretném elérni – mondja −, hogy a kormány másképp gondolkodjon, és a sérült, bántalmazott gyerekek védelme a politikában a napirendi pontok legelejére kerüljön.”
Camila egyedül él, saját családja, gyermeke nincs. Reggel nyolctól éjfélig dolgozik, a hét hét napján. Azt mondja, az ő otthona a „menedékhely”, ami állandóan tele van gyerekekkel.
A helyi drogdíler, az megcsinálja – mondja Camila. – Eteti a gyerekeket, ruházza őket, biztosítja őket arról, hogy nála biztonságban vannak, azt ígéri, teljesíti a kívánságaikat, kütyüket ígér nekik, meg hatalmat. Nem csoda, hogy az utcagyerekek inkább hozzá fordulnak, ha megoldást keresnek. De a díler nekünk is tanít valamit: ugyan mi értelme annak, hogy hathetente egyszer felkínálunk egy kezelést a sérült, elhanyagolt, magányos gyerekeknek? Mi értelme annak, hogy halálra rémült szociális munkásokat küldünk, rendőri kísérettel, ezeknek a gyerekeknek az otthonába, ha aztán otthagyjuk őket a lakótelepen, a mindennapos rettegésben? 
A mutatók Camilát igazolják: a Kids Company egykori „gyerekeinek” 87%-a a diplomáját szerzi, vagy már munkába állt, 88%-uk nem keveredett többé bűnügyekbe. Modellprogramjával a Kids Company ma 38 iskolában van jelen. Az egyik legfontosabb dolog, mondja Camila, lehetőséget adni a fiataloknak arra, hogy nekik már ne kelljen erőszakos szülővé válniuk. Az erőszak ugyanis, ha nincs feloldás, öröklődik. Az áldozat az agresszorral akar azonosulni, azt tanulja meg, hogy aki áldozat tud lenni, az megvetendő, megalázandó, megkínzandó. Ebből az ördögi körből kell kihozni őket. „A gyerekek nem születnek bűnözőnek” – mondja Camila. 
