Péntek hajnalban Jakarta mellett egy víztározó gátja átszakadt, láttam a tévében az elárasztott házakat, jajveszékelő embereket, férfit, akinek csak a feje látszott ki a vízből és a karja. Magasba emelt egy csecsemőt, ment a vízben az ég felé tartott gyerekkel, közben sírt, félig nyitott, lefelé görbülő szájjal, a fiam szokott így, ha elesik, és nagyon megüti magát.

 

Gyerekkoromban tele voltam sebekkel. Mindenhol. Térd, könyök, arc, minden. Fejem, vállam, térdem, bokám, térdem, bokám, térdem, bokám, fejem vállam, térdem, bokám, szemem, fülem, orrom, szám. Ez egy játék. Mondod, érinted. Ha azt mondod száj, akkor megfogod a szád, ennyi. Szeretem a gyógyuló sebeket piszkálni, fáj és viszket egyszerre. A körmöm hegyével felszedem a szélét, alatta rózsaszínű a tükörsima, friss bőr. Hibátlan. 

Ha nem mozog a szám, nem beszélek, ez egyszerű, akkor nem kell érinteni semmit.

 

Ő sosem sír, kemény ember, most is csak füst ment a szemébe. Van a jobb karján egy tetoválás, kalózhajó, az árbocon halálfejes zászló, mintha mesekönyvből másolták volna oda, kék tintával, pont olyan kék, mint a szeme. Állítólag a kék gyengébb, mint a barna vagy a zöld, hamarabb romlik, biztos azért könnyezik neked is, ha már fáradt vagy. Megfeszíti az izmot, megmozdul a hajó. Alma alakú bicepsz. Megfázott, berekedt és füst ment a szemébe, ezért mondja el keresztapám, amit eredetileg ő akart, csak nem tud. Üljek le és figyeljek. Várom már haza őket nagyon, ugye, kérdezi keresztapám. Hát persze, hónapok óta ezt várom, fiú vagy lány? Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, ugye? Fiú vagy lány? Igen, kíváncsi vagyok. Fiú vagy lány.

 

Nem tudom, mi jön ezután, itt megszakad az emlék. Eddig megvan minden, piros szőnyeg, fekete mintákkal, bordó fotelok, keresztapám jobbról, mostohaapám balról ül, köztük a dohányzóasztal, megvan minden, még a füstölgő cigaretták is, ő is szívja, anyám férje, pedig nem szokott, lehet, hogy részeg? Olyankor szokott, de most nem az, mert nem bömböl a zene, és nem dobol a kezével az asztalon. Csak ülnek, törölgeti a szemét, tényleg nagy a füst ebben a szobában.

 

Tunika. V-nyakú, az ujja harang alakú, barna, sárga, ferdecsíkos, azért választotta ezt anyám, mert a ferdecsík vékonyít, amikor kijönnek, ő már csinos akar lenni. Csinos is volt, örültem, hogy nincs ott a nagy hasa. Jegelni kellett a mellét, becsomósodtak a tejmirigyek, a szervezet egy jó ideig nem veszi észre, hogy nem kell táplálékot termelnie, nincs kinek.

 

Ember nagyságú kőszobor, a bejárattól balra a szenteltvíztartó edény mögött. Fehér fátyol, kék palást, arca, szeme az ég felé mutat, keze összekulcsolva, átlagos Mária szobor, olyan, mintha érted imádkozna. Apró vaskapu védi, nem lehet közel menni hozzá, csak ha virágot, vagy valamit visz az ember. Rengeteg virág meg márványtáblácska van a szobor lábánál. Hálából Szűzanyának. Szeretlek Mária. Segíts, Szent Szűz, ilyenek vannak ráírva a kerek vagy négyszögletű kőlapokra, mindenki odateheti, aki úgy érzi, hogy a szobor kigyógyította egy betegségből, vagy visszaadta a szerelmét, vagy vetélés meg egy halvaszülés után mégis lett gyereke. Anyámé is ott van, akkor csináltatta, amikor a húgom született, és nem volt semmi gond, életben maradt, egészséges szőke, göndör kisbaba. Szeretlek!!! Köszönettel, SZ.B.-né, ezt íratta rá, így, három felkiáltójellel. 

 

Nagyanyám szerint nincs jó anya, meg rossz anya, csak anya van, vagy nincs, erre nem szabad annyira ráizgulni. Lényeg, hogy tisztességgel, legalább egy évig szoptassak, ne féltsem a mellem, különben is az anyám bőrét örököltem, minél asszonyosabb lesz, annál jobban kell az uramnak. Ne akarjak jó lenni, jó nem lehet az ember, főleg nem úgy, ahogy ők várják, mármint a gyerekek. Mindegy, mit mondok nekik, látnak azok a szemüktől, de nem mindegy, mit csinálok, úgyhogy maradjak a seggemen, legyek, aki vagyok, és soha ne hagyjam őket el. Nagyanyámnak sok gyereke volt, tudta mit beszél. Mondjuk ő nem is kerülhetett olyan helyzetbe, mint a királylány, mert meghalt majdnem minden gyereke, nem lett volna kit megenni, ha egyszer mégis úgy dönt, nem fogadja el a sorsát.

 

Anyám férje jó céllövő volt. A szomszéd Joli néni galambjait lődözte, anyám meg főzött belőlük levest, néha ráharaptunk a sörétre. Lelőtte a galambot, kikötötte a fához, koncentrált, célzott, eltalálta a jobb szemét. Mondta, próbáljam meg én is, így meg úgy kell célozni, mutatta, hogyan. Sikerült, kilőttem a bal szemét, állítólag, ő mondta, de ez igazából akkor már nem látszott, az állat feje se látszott, szétlőttük. Voltak kutyái, nagyon hallgattak rá, azt mondta, azokat nevelni kell, meg büntetni, hogy tudják, ki a gazda, a falkavezér. Sok kutyát nevelt, egyszer az egyik rossz fát tett a tűzre, ő meg, anyám férje, a kocsi után kötötte, úgy húzta végig a mezőn, azt mondta, ez a büntetés, neki ez a szar kutya nem kell, odaadja valaki másnak. Másnak, akinek pontosan egy büntetéstől csontig lekopott húsú állat kell.

 

Szeretem a férfiszagot. Sokan mondják, hogy hű, meg ha, és büdös, meg ilyenek, de szerintem nem tudják, mit beszélnek, csak megtanulták. Szükségem van rá. Megyek az utcán, aszfaltoznak, vagy valamit csinálnak, engem nem érdekel, az a fontos, hogy dolgoznak, vannak izmaik, látom, ahogy dolgoznak az izmaik, ha elmegyek mellettük, megállnak, néznek, de úgy, hogy lássam, és van szaguk meg mindenük. Úgy kerek a világ, ha dolgoznak az izmai, ez így van rendjén, ne mondja, csinálja, de nagyon, úgy, hogy izzadjon belé, mert annak van szaga, életszaga van, férfi. A világnak ott van vége, ahol már nem néznek. Egyszer összekentem a véremmel valakit.

 

Véletlen volt, nem vettem észre, átütött a bugyimon, ő meg egész közel, átölelt hátulról, így aludtunk, mert csak így volt hely. Barát volt, afféle, semmi egyéb, azért aludt velem, mert nem volt hol aludni, hát jöjjön, nekem jól jött, mindig egyedül alszom, pedig nagyon utálom, csak hagyja magán a nadrágját, én meg a bugyit, így nem lesz semmi baj, de lett, mert egész éjjel kínlódott, rajtam volt az a rohadt bugyi, reggelre meg összevéreztem. Ne haragudjon, mondtam, vegye le a nadrágját, kimosom, sajnálom, ő meg mosolygott, nyugi már, ne zizegjek, bújjak még oda egy kicsit, életében nem volt még ilyen furcsa éjszakája és nem látott még ilyen bolond lányt, de higgyem el a véremmel nincs semmi baj, sokkal cikibb, hogy feketére rúzsozom a számat.

 

Fessék sárgára meg zöldre meg vörösre a falakat, mondtam, mikor megvettem a házat. Azt mondták rossz ötlet, mert új, még süllyedni fog, meg kell várni, míg stabilak lesznek az alapok, addig még repedhetnek a falak, ha színes, jobban látszik, de ha fehéren hagyom, könnyebb kijavítani a hibákat. Nem érdekel, mondtam. Nem akarom kijavítani a hibákat, egy-két repedés belefér.

 

 

Megfagyás vagy elégés, kérdezi a szerelmem régen, miközben újabb dzsointot teker, ma az utolsót, egy jóéjszakát kört. Elszívjuk csendesen, fejem a vállán, szememet behunyom, az illatára gondolok meg a füstre is, cigaretta parazsára. Kicsit jobban felizzik, ha pont beletalál egy porszemnyi kenderbe. Szőke babák jutnak eszembe, olvadó, szétmálló műanyag, behorpadt fejű babák, egyiknek még megvan a jobb szeme, látszik a mosolya, a másik meg tök kopasz, ráadásul elolvadt a nyaka, arrébb gurul a fej a testtől, ilyenekre gondolok. Inkább megfagyás, mondom és belefúrom az arcom a szerelmem hónaljába, így szeretek elaludni, a combom közé veszem a jobb lábát, átölelem a testét, azt mondja, olyan vagyok ilyenkor, mint valami kis állat, úgy alszom, hogy közben védem is, meg jelölöm is, ami az enyém. Szerinte az elégés jobb, mondjuk ott, először biztos nagyobb a rémület, a lángok meg minden, nincs menekvés, kurvára fájhat is, de aztán bealszol a szénmonoxidtól és helló, ráadásul a családnak sincs sok dolga már veled utána, csak felsöprögetnek és kész. A fagyhalál, az nagyobb szívás, látod üszkösödni a lábad, letörheted az orrodat, nevet kicsit, elképzelte, aztán mondja tovább. Rezegnek a rugók a matracban a hangjától, olyan mély, örülök, hogy mondja tovább. Milyen szar lehet, ha kihűlsz, nem érzed magad. Ott vagy, benne a testedben, látod, hogy vagy, de közben már nem, és így tovább, csak mondja, a matrac rugói táncolnak közben, én meg babákra gondolok, most feketékre, a királylányok miért szőkék mindig a mesékben, milyen jól mutatnék a fehér havon, én ne égjek el, maradjon utánam nyom, fekete nő, jégbe fagyva.

Egyszer eladott a szerelmem az araboknak, pontosabban csak kettőnek. Az sem biztos, hogy arabok, annyi a biztos, valami rongyrázós helyre keveredünk, elég hülyén nézünk ki ott, kopott ruhában, bakancsban, egy másik buliba készültünk, itt mindenki rendezett, a lányok koktélt isznak, és a fiúk fizetnek. A szerelmem szerint én nagyon is beleillek a képbe, mert lehet rajtam bármilyen lepukkant cucc, mégis látszik, hogy ezek közül jöttem. Nem, én nem ezek közül jöttem, csak elkeveredek néha, nevetek, az mindegy, mondja, lényeg, hogy diszkókirálynőnek látszom, úgyhogy, ő leül egy asztalhoz, én meg sétáljak fel-alá, mint aki egyedül van, és ha meghívnak egy italra a férfiak, kérjek viszkit, meg külön a jeget, aztán lépjek le, hozzam ide neki, és valami kaját is, mert nagyon éhes. Így is lett, jó sok viszki összegyűlt, már én is kezdem jól érezni magam, még azt is megengedi a szerelmem, hogy táncoljak, pedig nem szokta, szerinte, ha vele vagyok, akkor vele kell lennem, ezt jól jegyezzem meg, tudnom kell, hol a helyem.

 

Ezt anyám férje is sokszor mondogatta, mikor különböző nagyságrendű fiúk hívtak moziba, nem mehettem velük, mind szarházi szerinte, egyik se hozzám való. Ilyenkor a húgom hízelgett kicsit, hogy, ha már a fiúkkal nem mehetek, őt hadd vigyem el, mert szeretné megnézni ezt vagy azt a filmet. Na, jó, az ő kedvéért elmehetünk, mosolygott anyám férje. A húgom a sarkon elköszönt, ment nagyanyámhoz, szeretett ott lenni, egész este kártyáztak, én addig csókolóztam valakivel, valahol, hamar meguntam, éjfélre otthon voltunk. 

 

Anyám férje mindig öltönyben van, nekünk is szép ruhát kellett felvennünk, így jártunk

fogadásokra, partikra és katonabálokba. A húgom és anyám szereti a karkötőket, nyakláncokat, nekem is jutott volna, de én nem akarom, hogy a nyakamon, vagy a csuklómon legyen valami, rosszul érzem magam úgy. Rúzst én is mindig teszek, a szememet is hangsúlyozom. Kell, mert smink nélkül halványak a kontúrjaim, ezért van jó fényképarcom állítólag, bármit ki lehet belőlem hozni, csak smink kérdése. Az arcomból, úgy értem. Ilyen helyeken mindig talál hozzám méltó férfit anyám férje. Kedélyesen bemutat, viccelődünk, kacarászunk, szó esik a bizonyítványomról, hogy jövőre egyetemista leszek, de nem akármilyen, tandíjas. Az most nem jut éppen eszébe, milyen szakot választottam, rohadt hosszú neve van, de azt tudja, hogy kurva sokba kerül, viszont neki sok pénze van, röhögve kiperkálja. Ezen meg én röhögök, pedig még nem is tudom, csak sejtem, nem ő perkál majd, hanem anyám sutyiban, később meg én, mert megtanulok kötni, például.

 

Üvölt a zene, táncolok végre, boldog vagyok, a szépruhás lányok viszont ettől nem nagyon, igyekeznek kikerülni, a kelleténél hosszasabban végigmérnek. Segítenének nekem észrevenni magam, de nem, én nem hagyom, táncolok a fiúkkal. Mindegy kivel, a lényeg, hogy itt van ő is, a szerelmem, evett-ivott, jól van már, jól érzi magát velem, nekem csak ez számít. Két szép arcú, fekete férfival beszélget, már úgy feketék, hogy a szemük és a hajuk. A bőrük jó barna, az ilyen fizimiskájú embereket szoktuk learabozni. Rólam beszélnek, világít a szerelmem kék szeme, felém int, mosolyog, úgy látom büszke rám. Aztán eltűnnek mind a hárman, kicsit később a szerelem visszajön, kirángat a táncolók közül, azt mondja, mennünk kell azonnal, siessek, itt a taxi. Tényleg ott van, benne ül egy szőke nő, vihorászik, a szerelmem is, én is vigyorgok, mi van, kérdezem. Az van, röhögi ő, hogy eladtalak két arabnak, úgyhogy megyünk vacsorázni, és ahogy ezt kimondja, beleharap a szőke combjába. Mit csináltál, eladtál, kérdezem. Igen, el, de ne hisztizzek már, láthatom, hogy nem gondolta komolyan, mondja. Itt vagyok, elhozott, nem hagyott ott, akkor meg mi a fasz bajom van, ha nem vagyok éhes, ki is szállhatok. Kiszállok, mondom, fáradt vagyok, unom már.

 

(Tallér Edina: Húsevő. Kalligram, Budapest, 2010.)