Fanni munkáját jellemezve azt mondhatjuk, a parlamenti képviselők asszisztensei széles réteget alkotnak a politikai életben. Ők az egykori nemes apródok, majd udvaroncok (még később apparátcsikok) leszármazottai, a politikai közéletnek ma megbecsült alanyai. Számos frakcióülésen ők helyettesítik munkaadójukat, a képviselőktől talán csak az választja el őket, hogy gombot nem nyomhatnak, és a sajtó számára még nem interjúképesek. Ezért nem ismerjük őket, pedig a politika boszorkánykonyhájában ők főzik a levest. Az ügyintézésben azonban már saját nevükben járnak el, igaz, nevüknek képviselő-munkaadójuk kölcsönöz súlyt. Az asszisztensi munkakör a Niklas Luhmann által felismert módon (lásd Glosszárium) vált önálló foglalkozássá, specializálódott társadalmi funkcióvá, egyszóval professzionalizálódott.

 

Minden élvonalbeli politikus körül van egy kis belső bizalmi csoport, amely együtt dolgozik a politikai véleményformálásban. A támogató csoport belső dinamikáját az határozza meg, hogy főnöküket megkíméljék a konkurenciaharctól és a lojalitásproblémáktól, külső eredményességük pedig azon múlik, mennyire sikerül célokat elérniük a pártüzemet jellemző, állandó és mindent lefedő bizalmatlanság légkörében. A vezető politikus napirendjére vett projekteknek mindig van egy tartalmi és egy formai elemük: a tartalmi az, amiről a projekt (látszólag) szól, a formai pedig az, amitől az esetleg elérhető siker hátán evezve a politikus előbbre juthat pártjában. A profi politikus, mint tudjuk, iparszerű tevékenységével mindig hatalomnövekményt igyekszik elérni.

 

A hatalomnövekmény csak országos szinten értelmezhető. E szint mellett manapság már minden politikus egyben Európát is készíti. Európa ugyanis nem földrajzi adottság, még kevésbé történeti-kulturális képződmény vagy akár értékközösség, hanem – termék. Az európai projektek eredményeképpen testet öltő realitás. A projektekből természetesen mindig a részt vevő üzletemberek profitálnak, a projektek PR-megjelenítésekor érzett elégtétel azonban már össznépi, összeurópai lehet. Márpedig ha valahol közéleti vagy anyagi elégtétel mutatkozik, akkor ott egyhamar politikus is jelentkezik az elismerésért.

 

Az asszisztensi körbe bekerülni csak a számos európai nyelvet jól beszélő, külföldön is tanult, politológus- vagy menedzservégzettségű fiatalemberek tudnak. Ez a kör, a pártiskolázás mellett, a korszerű politikusképzés gyakornoki terepe. Régebben ugye az utánpótlás kinevelése céljából az állampártnak volt ifjúsági szervezete. (Amely számos esetben túllihegte a felnőtteket). Még a rendszerváltozás utáni pártosodásban is megmaradt ez a szisztéma, csak pluralizálódott. (Ma is áll, hogy amit egy párt esetleg restell meglépni, megteszi ifjúsági szervezete). Az élet azonban túlhaladta ezt a megoldást, és ma sokkal inkább ebből a gyakornoki körből verbuválódnak a jövő politikusai. Még akkor is, ha némiképpen kétélű dolog fiatal politikusnövendéket foglalkoztatni ügyek elintézésére. Olcsóbbak ugyan, de kis projektmenedzsmentjükben ezek a csikók természetesen a saját eljövendő pályájuk egyengetését tartják szem előtt.

 

 

 

Az asszisztensi kör stabilitása nagyon fontos mozzanata a politika kiszámíthatóságának. Képviselők a választásokkal jönnek, mennek, de az őket kiszolgáló, beszédíró, ügyeiket politikai marketingben eladó és sajtókapcsolatokat ápoló szakkör a helyén marad. Mondhatnánk, nem a képviselőknek vannak asszisztenseik, hanem az asszisztenseknek képviselőik! Ez a kettősség az illékony vezetőréteg egyfelől, és a kéz alá dolgozó, hosszabb időn keresztül a helyén maradó szakapparátus másfelől nagyon jellemző foglalkozási mintája a politikai életnek. Az első vonalbeli politikus belső körét gyakran parlamenti képviselők alkotják, a többiek inkább szakembereket alkalmaznak, illetve főállású asszisztenseket működtetnek. Ez a struktúra tulajdonképpen azt a kettősséget képezi le, amely a közigazgatásban kovácsolódott ki az évtizedek, évszázadok alatt. A közigazgatásban ugyanis szintén azt tapasztaljuk, hogy a legfelsőbb szintek, a minisztériumok és országos hatáskörű szervek felhőrégiói a választáson győztes pártok zsákmányai, de egy-két szinttel lejjebb, a közigazgatási államtitkártól kezdve a főosztályvezetőkön át lefelé, már rendre azt a szakapparátust találjuk, amely a bürokrácia weberi szakszerűségének és bibói pártatlanságának a záloga.

 

Fanni szintjén a pártatlanság úgy nyilvánult meg, hogy politikai cselekvésében sem a jobb, sem a bal nem játszott szerepet: csak a közép- és hosszú táv létezett számára, meg a kényszeresen népi-nemzeti középben való gondolkodás. Erős képessége volt a demográfiailag meghatározott folyamatok pontos és politikailag interpretált érzékelésére. E társadalmi folyamatokból olyan megállapításokat párolt le, amelyekkel legtöbbször minden vitát és ellenállást leszerelt. Egy másik magasan értékelt képessége volt, hogy pontosan érzékelte, a politika napirendjére kerülő kérdések és témák közül melyekkel érdemes képviselőjének foglalkoznia. Az ellenzék által felvetett politikai napirendhez fűzött mondanivalóját mindig más szájába adta, legtöbbször valami civilszervezetébe, megkímélvén képviselőjét attól, hogy olyan látszat keletkezzék, mintha folyton védekező pozícióba kényszerülne, mintha a kormánypárt pusztán az aktív ellenzék ellenzéke volna. Ezzel a proaktív hozzáállással minden őt alkalmazó képviselőnek rövid idő alatt képes lett volna megnövelni a politikai súlyát.

 

 

 

Mint a politika körül sertepertélő embereknek általában, volt egy további jó tulajdonsága: hivatalból pesszimistán szemlélte a világ fejlődését, és meglepődni kizárólag a világpolitika pozitív fejleményein tudott. Ez a józan szemléletmód és higgadt vérmérséklet nagy realitásérzéket vitt munkájába. Egyszer könyvben is összefoglalta az arab világ démonairól, politikai fixációiról kiérlelt politikatudományi nézeteit, balszerencséjére azonban arabul írta. Ezt a Párizsban megjelent könyvet ezért egy damaszkuszi kalózkiadó kétévente újra kiadja, és diszkont áron terjeszti anélkül, hogy neki jogdíjat fizetne. Perről szó sem lehet, mert a szír állam nem csatlakozott a genfi szerzői jogi egyezményhez. Egyelőre nincs is nagyon jelentősége ennek az egyezménynek az arab világban: 5 év alatt az 1 millió lakosra jutó, idegen nyelvről lefordított könyvek száma az arab világban alig éri el a 4 darabot, míg összehasonlításképpen Magyarországon 549, Spanyolországban pedig 920 db volt 2003-ban.

 

Fanni közelről figyelte férjeura kutatásait a reklámüzenetek minél kisebb célcsoportokhoz juttatásáról. Kezdetben arra számított, hogy az eredményeket ő is felhasználhatja majd a politikai marketingben. Mint ismeretes, a nagy, néppártosodási igénnyel fellépő politikai szekértáborok politikai üzeneteiket minél kisebb társadalmi csoportok számára is el kívánják juttatni. Politikájuk színrevitelében ez tenné lehetővé számukra az igazi néppártosodást, a mindenki igényeinek hű kiszolgálását. Igen ám, de a politikai mindennapok gyakorlatában, kiváltképp a választások előtt, ez azt jelenti, hogy mást mond a párt ezeknek, és szemrebbenés nélkül mást egy másik fókuszcsoportnak.

 

Fanni számára ebben nem is az az igazi probléma, hogy egyszerre nem lehet igaz egy állítás és az ellenkezője is. Ahol ugyanis színre visznek valamit, ott nem annyira a szikár (például hiteles számokra redukált) tények számítanak, hanem a megjelenített és összefüggésekbe helyezett látszat. A gond ekkor sokkal inkább abban áll, hogy ezzel a pontosabbra hangolt tömegkommunikációs gyakorlattal (nem broadcasting, hanem narrowcasting) azt mozdítjuk elő, hogy a választók egymástól elszigetelt univerzumokban élhetnek – mit sem érzékelve a kinti világról, a velük együtt szavazók más igényeiről és eltérő várakozásairól. Az efféle célzott, kis célcsoportokat elérni kívánó politikai kommunikáció eredményeképpen a választók monádokként egy virtuális zárványba kerülnek, ahol tudomást sem kell venniük a többi, párhuzamos társadalmi életvilágról, mert az a látszat keletkezik, hogy a bennük húrt pendített üzenet a pártüzenet, és nyilván mások is ezt hallják-kapják. Ez a kellemetlen tényektől megszabadított virtuális világ azonban hamis társadalmi azonosságképet alakít ki bennük. A politikai marketingben tehát ugyanaz a tendencia rajzolódik ki, mint a marketingben általában: célcsoportra célozni a reklámüzenetekkel, célozni és még jobban célozni. Ennyiben a személyre szabottság a politikában nem más, mint a választók érzelmi igényeinek kiszolgálása, ami pedig tovább erősíti a pártvonalak szerinti (nálunk eltúlzott) társadalmi törésvonalakat. És ez a feltételezhető kimenetel már letiltotta számára a továbblépést ezen az úton. Hiszen ettől az elvtelen gyakorlattól már csak egy paraszthajszál választja el azt, amikor mást mondanak választás előtt és mást tesznek választás után; mást-és-mást kommunikálnak ellenzékből és megint mást tesznek a hatalomban.

 

 

 

 

Nem volt már fiatal, bár manapság (talán az élethosszig tartó tanulás elterjedésével) a kamaszkor legalább negyvenig eltart. Mégis jól belesimult ebbe – a politikusok hátterét alkotó – kíméletlen világba. Szinte élvezte látni, hogy sehol sincs kiélezettebb létharc, bár az emberek – helytelenül – úgy látják, hogy aki egyszer politikai kinevezést kapott, az egész életében a politika felhőrégióiban marad. Ezen a szinten ugyanis már végképp semmi helye az emberi szimpátiáknak, a személyes vonzásoknak és választásoknak. Ebben a merőben célracionális közegben – ahol mindent instrumentalizálnak és mindenkit eszköznek tekintenek – még a házastársi hűségről is az a mondás járja: mindenekelőtt önmagához legyen hű az ember! Fanni nemcsak tanácsokat adott, nemcsak munkaadója keze alá dolgozott, hanem ethost is sugallt: igyekezett egy nagyvállalati vezető stílusára formálni marcona politikusát. Vasfegyelem, óriási munkabírás, határozott vezetői stílus, jó kommunikáció – ez a siker legfőbb kulcsa mindkét területen. Egy jó vezető mindig elegáns, mindig pontos, mindig összeszedett. A tudása naprakész. Nem árulja el a gyengéit, nem mutatja meg a hibáit, és soha nincs rossz napja. Ebben sincs különbség. A magyar állam nagyságában, befolyásában és a vezetői számára nyújtott természetbeni juttatásaiban amúgy is emlékeztet egy amerikai nagyvállalatra. Ráadásul a béren kívüli juttatások színvonala és volumene is összevethető.

Ha hasonult is környezetéhez, egyvalami azért jól megkülönböztette a parlament környékén szorgoskodó többi nőalaktól: a minimálisan elvárhatónál nagyobb respektussal illette partnereit. Őseinek ezt az egyetlen keleties tulajdonságát itt, Európában sem tudta levetkezni; soha sem nézett például a férfiak szemébe, ha tárgyalt vagy ügyintézett velük. Azt ő provokatívnak tartotta, s a kacérságnak ezen előrehaladott formáját másoknak tartotta fenn. Amúgy keményfából faragták, ennek jellemzésére elég annyit tudni, hogy a családjában férfiágon örökletes nyombélfekély-betegséget nem öccse, hanem ő vitte tovább. A magyar orvos nagyon csodálkozott ezen a történeten, de Fanni megmutatta neki a mutatóujjánál hosszabb gyűrűsujját, amelyből – elmondása szerint – kiolvasható, hogy az ő tesztoszteronszintje magasabb az ösztrogénnél. 

 

Anyját a nagyszülők hozták Magyarországra. Hozták – ez nem pontos kifejezés, de hát a történelmi közelmúlt egyszerre tényszerű és mitologizált értelmezése, a kettő gyakori egybemosódása igen jellemző a nagyszülők generációjára. Ők az 1948-as háborúban menekültek el galileai otthonukból. A harcok kitörésekor, azaz a felosztást el nem fogadó szomszédos arab országok haderőinek betörésekor falujukban a muktár azt mondta, hogy az arab seregek taktikailag most nem tudják tartani ezt a települést, a zsidók „pukis Dávidka” becenevű, hazai gyártású mozsárágyújukkal folyamatosan ostrom alatt tartják a falut az ott állomásozó intervenciósok miatt, ezért jobb, ha összevonnak minden élőerőt, és mindenki biztonságos területen gyűlik össze. A félelem e légkörében ezt nem kellett kétszer mondani és mintegy 400 faluból és 11 városból 750 000 ember kerekedett fel, ám ütőerő helyett szerencsétlen menekültté váltak. Zárójelben jegyzem meg, hogy az arab hadseregek és milicisták azóta is inkább tűzerőben gondolkodnak, pedig a diplomáciai képzelőerő jobban szolgálná őket. 

 

 

Ennyi történt, nem több és nem kevesebb. Eladdig a palesztinai zsidó betelepülés és a munkaalkalmak szaporodása által kiváltott, szintén folyamatos arab betelepülés egyaránt az ország üres tereire korlátozódott. Most azonban, ezzel a történelmi pillanattal valami más kezdődött – országlakosoknak el kellett hagyniuk otthonaikat. A pillanat kényszerei között kiadott helyi jegyzői irányelv évszázadra szóló gellert (irredenta) adott népe életének. Megbízható statisztika szerint 156 000 arab személy, az akkori népesség kevesebb mint egyötöde maradt az Egyesült Nemzetek által a zsidóknak szánt országrészben. A történeti hűséget mindenekfölé helyező Fanni ugyanakkor sohasem mulasztotta el megjegyezni, hogy az arabok számára kijelölt országrészből, így Kelet-Jeruzsűlemből is kivétel nélkül minden más etnikumot elkergettek. Azóta a maradék arab kisebbség térfoglalása kb. 20 százalékos részarány mellett stabilizálódott Izraelben.

 

A mitikus traumákból, legendákból álló, a kollektív emlékezetet felváltó, és ideológusok által kanonizált mai palesztin narratíva (amelyet egyébként osztanak „revizionista” zsidó történészek is), a „Nakba” nem bíbelődik a motívumokkal és a történeti hűséget megközelíteni képes elbeszélésmóddal, hanem elűzetést tételez, kiebrudalást, és visszavívásért kiált. Végül is, aki harci cselekmények közepette jobbnak látja elhagyni otthonát, nem követ el (nagy) történelemhamisítást, ha úgy éli meg a dolgot, hogy őt elűzték. Így éli ezt meg Európában számos nép emlékezete, köztük mindenekelőtt a magyar fájdalom emlékezete is. De Európában ez a továbbélő emlékezet sehol sem vált akadályává annak, hogy a politikai realitásokkal szembenézve békét kössenek, határokat húzzanak, fogcsikorgatva állampolgárságot váltsanak* . De nemzetiséget már nem feltétlenül!

 

 

 

 

*Tudvalevő, hogy a történelem során kivétel nélkül minden államalapítás háborúban, vérrel és vassal történik. Ezért a legjobb, amit a politikai tájékozódásban fogódzókat kereső és ezért emlékezni kívánó kortársaknak tanácsolni lehet, az, hogy hagyjanak fel a sérelmek puszta felhánytorgatásával és a sebek nyalogatásával, mert az legfeljebb a harc továbbfolytatásához adhat muníciót, a békekötéshez azonban alig. Azaz a béketeremtésben – majd a jószomszédi kapcsolatok kialakításában – mellőzzék az ideológiát! Annyit azonban, amennyit a békés egymás mellett élés érdekében így áldozni hajlandók az „emlékeikből”, kőkeményen követeljenek meg kisebbségi „jogaik” megteremtésében.