Ott van a hárem példája, amelyet Fanni már nem ismerhetett ugyan közvetlenül és személyesen, de – a patriarchális arab családjoggal együtt – valahogy mégis jelen volt a lelkében, az idegeiben. A hárem – mint ezt számtalanszor korrigálta mások okulására – nem annyira a többnejűség kópé intézménye, még kevésbé egy török basa esti játszótere, hanem az elhatárolhatóan élhető női élet színtere. Elhatároláson a korabeliek azt a hagyomány erejével záródó megkülönböztetést értették, hogy míg a férfi dolga a versengő küzdés a visszataszító világban, addig a nők lehessenek az otthonteremtés és a családi élet, valamint a testi szépség konzerválása értelmében vett önképzés szerencsés alanyai. Sokaknak esetleg olybá tűnhet ez, mint holmi férfimesterkedés eredménye, valójában azonban – mint egy szerzetesrend vagy apácakolostor Európában – a dolog a hagyomány elfogadásán nyugszik, és a női nem számára jelöl ki egy alternatív helyet a társadalomban. 

 

Nos, Fanni természetesen nem azonosulhat a bezártságból adódó sekélyes létbiztonsággal, amely túlságosan könnyen válhat pokollá a bentlakók számára. Márpedig e társadalmi fülkék kétségtelenül kényszerintézmények, ahova szülői vagy férji „beutalással” kerülnek a fiatal lányok, elhagyott feleségek. Ráadásul a háremben még a 20. század első felében is előfordultak rabszedésből származó leányok, akiket Germanus észrevétele szerint a hivatalos prostitúcióhoz veszedelmesen hasonlító módon kölcsönöztek a háztartások között. Mihelyt azonban e fülkék elvesztik karcerjellegüket, rögtön felmerül a gondolat: értéke lehet annak, ha van hova menniük azoknak a nőknek ma is, akik nagycsaládban élnének, de nem feltétlenül saját gyermekkel, és semmiféle hatást nem kívánnak kifejteni a világban, illetve semmiféle változást nem kívánnak előidézni a társadalomban. (Ahogyan egy nagyvállalati titkárnő mondjuk a Coca-Colánál teljes joggal gondolhatja, hogy ő segít megoldani az emberek kulturált szomjúságcsillapítását). Kiváltképpen hova menjenek azok, akik esetleg még a saját családalapítástól vagy éppen a házasságtól is visszariadnak, vagy kreativitásuknak sajátos kiutat keresnek az álmok világában és esetleg a művészetben. Vagy csak a pop-pszichológiák és az orvostudományból lecsepegő reformkonyhák követésében, ezek megszámlálhatatlanul sorjázó változataiban. És a nők Fanninak a nyugatos modernizációval kapcsolatos világnézetében csak jelképes szerepet töltenek be: valójában, amikor a jó társadalom feltételeként a zárványszerű élőhelyek megőrzésének fontosságát igyekszik felmutatni, minden olyan emberről szó van, aki ma teljességgel használhatatlannak minősül, mert nem tud beilleszkedni/beférni a (bér)munka világába. És nem kevesen vannak ilyenek. 

 

Fanni nem volt professzionális társadalomkutató, és elméleti szociológiai képzettsége is behatároltan szerény volt. Ezért megfogalmazni nem tudta, de érezni határozottan érezte és vallotta, hogy a modernitás racionalitáskultusza elvett valamit, aminek pedig társadalmi funkciója volna. Az elvett mitikus gondolkodás hiánya leginkább az iszlám radikálisok térnyerésén mérhető le, hiszen minden vallási fundamentalizmus a szekularizációtól való félelmeken alapul. A modernitással szembeni militáns elzárkózás – mint ismeretes – olyan társadalmi mechanizmusokat tart életben, amelyek a félelmet gyakorlatias agresszióvá (akár gyilkosságokká) transzformálják. A hasznosság mentén előrehaladó instrumentális ész (szintén „gyarmatosítónak” tekinthető) egyeduralma az érzelmek és emberi kapcsolatok világa felett a tapasztalatok szerint az erőszak rettenetes kilengéseihez vezet egyes felvértezetlenebb vagy instabilabb társadalmakban. A gyarmatosítást kiegyensúlyozni képes kommunikatív ész (az emberek egymás közti viselkedését racionalizáló tudás összessége) pedig olyannyira médiumok által közvetítetté válik, hogy ezzel éppen kiegyensúlyozó funkciója válik hatástalanná, mert hát a médiumok természetesen maguk is a gazdaság részei, és ennyiben a hasznosság kizárólagos logikája szerint működnek. 

 

Motoszkált benne a meggyőződés, hogy a 20. század nagy irracionalista fellángolásai (kivált fájdalmasan széles népi elfogadottságuk), a modern európai boszorkányüldözések és az utolsó világháború katonai cselekményeit kísérő mészárlások mind kibújásként foghatók fel a hit rituáléi és liturgikus praktikái nélküli, szabályozatlannak érzett élet hűvössége alól. A fundamentalizmusok történelemfelfogása is jellemző: számukra a történelem nem más, mint néhány mitikus ősesemény örök visszatérése, megismétlődése. Az ilyen mitizáló történelemszemlélet sem használ a világon sok helyütt olyannyira szükséges, össznépileg elfogadtatandó, pragmatikus politikai kompromisszumoknak. Mármost ha sikerülne ártalmatlanabb formába kanalizálni ezt a nyilván ma is meglévő társadalmi igényt – spekulált az ambiciózus parlamenti tanácsadó –, minden bizonnyal elidegenedéstől mentesebb és stabilabb világot teremthetnénk. 

 

Fanni híréhségét alapvetően nem a tömegtájékoztatási eszközökből elégítette ki, hanem rafinált hírcsatornákat működtetett. Igyekezett mindig az eredethez nyúlni. Tudta azt is, hogy a média hírtúltengése gyakorlatilag alulinformáltságot eredményez. Televíziója otthon nem is volt, a virtuális világot számára a rádió és a számítógép teremtette meg. Amikor idősebb korára – az egyre gyakoribb otthon ülések kiszolgálására – vásárolt egy digitális videóval felszerelt készüléket, egyből a legmélyebbre merítkezett a való világ virtuális párjában. Azt is nagyon megválogatta, milyen rádiót hallgat. Mint egy bölcsész, aki megszokta, hogy forráskritikailag megszűrje az elé kerülő könyvek információit és bibliográfiáját, úgy ő az interneten elérhető rádiók közül válogatott, ha akár zenét hallgatott, akár híreket akart bevenni (úgy vette be őket, mint az orvosságot, evés előtt vagy alatt). A mezei hírrádiókat nem állhatta, mert nem restek ugyanazt a hírt sulykolni reggel, délben és este – híréhségében ő az egyérintős híradást szerette. Sok kollégájától eltérően nem szokott le a nyomtatott sajtóról sem, újságolvasás gyanánt minden reggel átlapozta a nagy világlapok vezető kommentárjait (amihez nem jutott hozzá, azt az interneten futotta át). 

 

Ügyesen megtalált olyan tematikus hírleveleket és mértékadó személyiségek webnaplóit, amelyekre látogatván, illetve feliratkozván minden szerkesztőségnél messze előbb értesült katonapolitikai elképzelésekről (természetesen nem aktuális taktikai műveletekről), technológiai fejleményekről (természetesen nem az új szabadalmaknál is titkosabb vállalati páncélszekrényekben fekvő fejlesztési elképzelésekről), közéleti események terveiről. Legféltékenyebben e hírforrásait tartotta számon.

 

Erre az időszakra esett, hogy kinyílt a szeme a hazai internetes naplóírás világára. Felismerte, hogy a blogszférának két nagy előfutára volt: a bécsi és pesti századelő szent szörnyetegei, Karl Kraus és Németh László. Egyetlen szembetűnő szempont köti össze őket: előszeretettel tűztek tollhegyükre olyan közös etnocentrikus témákat, amelyek a politikai korrektség mai európai világában tökéletesen szalonképtelenek. A maguk idejében mindketten híres és sokat forgatott lapot szerkesztettek. Mit szerkesztettek? Egyedül írták lapjukat, szerkesztenivaló tehát éppen nem volt bennük. Kraus maga írta a nagy hatású Fackel-t (Fáklya), a tanár úr pedig néhány évtizeddel később a Tanut. De említhető még az egykor rettegett és máig olvasott prágai cseh esszéista, Frantisek Salda is, aki 1928-tól méregbe mártott tollával egyedül töltött anyagot „Salduv Zapisnik” (Salda jegyzetfüzete) című kritikai lapjába.

 

Ami az internetes naplóírást az egyedül írt folyóiratoktól előnyösen megkülönbözteti, nem annyira a pillanat szülte impresszionista szellem, a szándékoltan alanyi hangvétel, hanem a „szindikálás” lehetősége. Ami a szerzőnek szindikálás, tehát az, hogy ne csak egy lapban jelenjen meg az írása, hanem sokban egyszerre, az az olvasó számára nem más, mint a megrendelés online lehetősége. Járathatjuk az érdeklődésünkre számot tartó személyek blogjait, ahogyan kedvenc hétvégi lapunk is jár hozzánk a postás (mi tagadás, olykor hétfői) jóvoltából. Ami a hús-vér világban az előfizetés, az csak nemrégiben vált műszaki lehetőséggé a bitek árnyékvilágában. Nem mindegy ugyanis, hogy agyonolvasott szemmel felkeresünk-e még egy érdekesnek megismert oldalt, vagy értesítést kapunk arról, hogy az éppen frissült, és csak ekkor fáradunk oda.

 

Legbüszkébb pedig azon közel-keleti témákkal foglalkozó, véleményformáló webhely felfedezésére volt, amely mottójában azt ígéri: „Onnan indulunk, ahol a sajtó abbahagyja.” Fanni hírforrásai zöméhez telefonjának böngészőjén is hozzáfért, így Európa-szerte megőrizte tájékozódása szuverenitását és gyorsaságát – érzéketlen munkaadója ezt észre sem vette, kihasználni nem tudta, mert politikusként számára a hír csak akkor vált híré, ha már mindenki arról beszélt. Képviselője sokat költ arra, hogy könyvtárakkal irodalmi és politikai témafigyelést végeztet. A tanácsadó összevethető merítési mélységben megoldotta ugyanezt az interneten, hiszen minden keresőgép felajánlja ezt a szolgáltatást. Az internetes rádiózás pedig olyannyira betöltötte életét, hogy jártában-keltében, a nap tekintélyes részében fején fülhallgatóval lehetett látni. Egyszer annyira megragadta egy bemondó hangjának szépsége a Swiss Classic adón, hogy levelet írt neki, Kisfaludy Eörs Svájcban élő frankofón előadóművésznek. E kezdeményezése kínosan visszhangtalan maradt. 

 

Fanni sokáig szingli volt, korán szült egy gyermeket, akit természetesen Nimródnak neveztek el. Az apával, egy miskolci férfival a Szinva partjáról, akivel egy szakmai konferencián ismerkedett meg, korrekt, de nem túl közeli viszonyt tartott fenn, még a Valgathával kötött házassága után is. Ezzel a gyermekvállalással kétszeresen is demonstrálta, hogy mennyire polgárosult, mennyire emancipált ember ő: az euroiszlám baljósan tipikus házassági mintája ugyanis ma Európa-szerte az, hogy az ideszakadtak otthoni falujukból, a szülők szülőfalujából választanak-hoznak maguknak házastársat! Ahogy Germanus Gyula észrevette, az arabok szerelmének tárgya természetesen akárki lehet, ám „büszkeségük abban nyilvánul meg, hogy házasságra csak magukhoz illő családból származó asszonnyal lépnek”. Ez a szokás a mai európai muzulmán ellenkultúra egyik fő eleme egyszersmind fő eleme európai beilleszkedésük lassulásának is.

 

A gyermekszülés egy kicsit megasszonyosította Fanni alakját, attól kezdve azonban már nagyon vigyázott magára, és sikerült alacsony testzsírszázalékon kemény húsúnak megmaradnia. Korosodását legfeljebb azon vette észre, hogy a szeme egyszer úgy elfáradt egy hosszabb képernyőolvasás közben, hogy azontúl már akár húsz perc online olvasás alatt is elfáradt. Azt lehet mondani, élete a beteljesedett feminista eszmék szerint folydogált, ezért aztán Fanni (már) nem volt feminista. Határozottan úgy gondolta, hogy összes követelésük teljesült, nincs miért harcolni, hacsak legyőzni nem akarják a férfinépet. A patriarchális arab családjogi rendszer európai megfelelőinek egyes kései maradványait – a családon belüli erőszakot, a nők engedelmességének előírását, a nemek szerinti elkülönítést vagy éppen a kényszerbeutalásokat szüzességi tesztre – nem szenvedhette ugyan, de legyőzni senkit sem akart. Amúgy a nőknek az arab világban elfoglalt helyéről Európában keringő lekezelően szörnyülködő mendemondákat alaposan eltúlzottnak találta. Azt tartotta, igaz ugyan, hogy régi hazájában a gyermeknevelésnek és házimunkának nincs meg az Európához hasonlítható társadalmi értéke (iszonyú sok a gyerek), a nőknek így meg kell küzdeniük a családon belül elfoglalt tekintélyükért, de ez végül is mindig és mindenkire igaz. A megküzdésen nem házimunkát értett, hanem jellemformálásban kifejtett önképzést. 

 

Volt egy példája is: a hastánc, amelynek mozgáskombinációit még komoly humán etológusok is a hárem ura péniszének fáradtságára és túlelégültségére vezetik vissza. Valójában a hastáncolás művészete Keleten eredetileg nők egymás közti, de mindenképpen az otthon falai között maradó kodifikálatlan (improvizáló) szórakozásának műfaja volt, kellékekkel (rázóöv, rázószoknya, flittercsík), ékszerekkel és spéci ruhákkal. És inkább a gimnasztikára és a zenére koncentrálással, mint az erotikus hatás elérésére. Bár a cuki kis melltartó (ha egyáltalán) és a felöltöztetetten vonagló altest kontrasztja, a díszesen hiányos öltözékben selymesen-csillámporosan csillogó fedetlen testrészek még nők között is megkapó látványt nyújtanak. Ráadásul ez azon kevés szcéna egyike, ahol a modern európai soványságideál nem tud érvényesülni, hanem a keletiesen dús báj- és hústömeg viszi a prímet! Azonban ez a házi muzsikálásnak megfelelő, ártatlan szórakozás annyira sikeressé kezdett válni, hogy a férfivilág rátenyerelt, egyszerűen elcsente, és a kevergő mellekkel együtt ringó csípőt kommercializálta, éttermi fellépésekké züllesztette. Lám csak, vonta meg a végkövetkeztetést a fogalmilag mindig szívesen elvonatkoztató Fanni, a Keleten is lejátszódhat az, ami az európai fejlődés fővonalában az olimpiával és annyi más széppel és jóval is megesett. Legújabban azonban kedvező fordulat tapasztalható, a már nem egészen fiatal nők körében valóságos tömegsporttá válik. Ezzel – és egyelőre csak ezzel – az arab kultúra újra adott valamit a világnak, úgy, mint ezer évvel ezelőtt annyi mást. 

 

A hastáncos mellett említésre méltó a varázslatos, sőt egyenesen hipnotikus hatású egyiptomi kandelábertánc is. Ez a fáraók Isis-templomában űzött gyertyagyújtási rítusából hagyományozódott át, lévén a gyertya (kezdeti formájában állati zsírban áztatott nádszál) az ókori Egyiptom találmánya. 

 

A Mohamed által a 7. században létrehozott iszlám a bibliai hagyományon alapul ugyan, ám a nemiség kérdésében megengedőbb, mint elődei. Az iszlám ugyanis nemcsak a többnejűséget engedélyezi, hanem a nemi élet különféle formáival szemben is türelmesebb. A Korán például az onániát sem tiltja (23:5.6.). Emellett a moszlim férfinak nemcsak a rendszeres házastársi kötelességteljesítést írja elő, hanem azt is, hogy feleségét szeretkezés közben simogassa, dédelgesse, akár ki is elégítse. Ha az asszony legalább heti egy alkalommal nem kapta meg a magáét, joga volt elválni tőle. Ismert sajátossága az iszlámnak, hogy az igazhitűeket a paradicsomban hurik ölelésével kecsegteti (a hurik hímnemű üdvözültek esetében szigorúan hölgyek). Sőt, a paradicsomot néhány moszlim tudós egyfajta folyamatos orgazmushoz hasonlította.

 

Tréfásan azzal szokta jellemezni logikus, de radikális álláspontját a nemek harcának kimenetelét illetően, hogy gondoljuk csak meg, milyen lenne a világ, ha valamiféle „fordított gyarmatosítás” eredményeképpen a patriarchális viszonyok kapnának lábra újra Európában is! Mi volna, ha a férfiak lennének még a világ urai? Fanni – akinek ilyen ügyben még a viccelődéseire is oda kell figyelnünk, mert ő zsigereiből tudja, milyen is a „férfivilág púr” – néhány karikaturisztikusan kontrasztos pontot sorolt fel annak világos érzékeltetésére, hogyan festhetne a nők családi alávetettsége a mai Európában.

 

1.)        A nőnapot gyorsan áttennék február 29-re.

2.)        Férfiaknak a nyakkendőt nem lenne muszáj megkötni. A sliccet sem okvetlenül felhúzva-begombolva tartani. A fejkendő átmeneti mellőzése muzulmán nő számára a törvény erejével fenyegetett szexuális kihívásnak minősülne. Keresztény leányoknál pedig a térd kivillanása valósítaná meg ugyanezt az alakzatot. (Vallás nélkül élők esetében a fertőt már nem is definiálnák).

3.)       A szilikonbetétek beépítése éves felülvizsgálatokkal kötelezővé válna – (a mellnagyobbító műtéteket pedig besorolnák a társadalombiztosítás által támogatottak közé, a fontos urológiai beavatkozások mellé). 

4.)      Az egyszerűség kedvéért minden nőt ugyanúgy hívnának. 

5.)      Minden engedelmes nő már rég allergiássá válna az aranyra, a drágakövekre és a bundára. 

6.)      A női orrba üzemszerűen beültetnének egy K+F díjat nyert speciális filtert, amely elnyelné a sör-, izzadság- és hagymaszagot. 

7.)      Macskát kizárólag a kínai éttermek hűtőjében lehetne tartani – (esetleg a céllövöldében is, mint céltárgyat). 

8.)      Minden telefonba be lenne építve egy olcsó kütyü, amely 10 percen túl három síphang kíséretében bontja a vonalat.  

9.)      A szalvétát fel sem találták volna. (A szemeteszsákok viszont önállóan elhagynák a házat).

10.) A női lábak bámulása első találkozáskor szerelmi vallomásnak minősülne, a keblek észrevételezése pofon helyett eljegyzésre irányuló kezdeményezéssel érne fel – (az elismerő utcai füttyszó szándéknyilatkozattal felérő jogi érvényt szerezhetne). 

11.) Attól, aki a belső sávban az előírt ötvennel megy, külön paragrafus erejével elvennék a jogosítványát. 

12.) Ha az időjárás engedi, az asszonyok mindennapi viselete a bikini lenne - (csak az alkalmi ruházkodás során térnének el ettől). 

13.) A rugóval ellátott vécéülőke – alapértelmezés szerint – azonnal felcsapódna, amint felkelnek róla. 

14.) A nők egy évben egyszer menstruálnának - (a horgászidény kezdetekor). 

15.) A szépségverseny az emberi erőforrás-menedzsment és személyzeti kiválasztás mindennapos módszertani segédeszközévé válna a pszichoteszt és a referenciakontroll mellett. (Az üzletasszonyok elért helyezésük arányában hordhatnának rövidebb szoknyát).

16.) A FIFA megszívleli egy civilszervezet ajánlását, és rendszeresít a női fociban egy olyan fotogénebb mezt, amely alkalmanként akár le is válik, amikor mellel veszik le a labdát. (Az ormótlan légnadrágot pedig felváltaná egy, a bájakat jobban sejtetni képes szerelés).

17.) A szűz nőnek a férfimitológiában játszott szerepe alapján a legmagasabb nők számára is adható kitüntetéssel egy államilag nyújtott éjszaka jár egy (az ügyetlenségig) érintetlen férfival.  

 

Félretéve a tréfát, Fanni azt a legkomolyabban állítja, hogy egy olyan országban, ahol teszem azt, egy szimpla üzleti adósság vagy beszállítói tartozás határidős visszafizetését a versenytársak a gyengeség jeleként értékelik, ott macso civil kultúráról kell beszélnünk. Nemcsak azért macso, mert vallásos körökben sok helyütt a női divatnak annyi teret engednek, hogy beérhetik a fejkendővel, de ha egy kicsit ambiciózusabbak a hitbuzgalomban, csak egy sisakrostélynyi nyílást engedélyeznek a ruhaburkolaton a szem körül. Így aztán a vallásos leányok számára sportról sem lehet szó, az Európában élők számára sem, még egy iskolai tornaóra erejéig sem. 

 

Azt a véleményét is komolyan képviseli, hogy a feminizmusnak mint eszmének vége: mindent elértek már, ami a nemek e szublimált harcában, átszellemített szkanderezésében  még elérhető. Első figyelmezető jelként Fanni azt értékelte, amikor országutak szerte fel-feltünedeztek az első lányok az olyan motorkerékpárok nyergében, ahol hátul fiú kapaszkodott. Végső bizonyosságot pedig akkor szerzett, amikor azt is észrevette, milyen futótűz gyorsasággal terjed a koedukált albi jelensége. Mármint az, hogy merőben anyagi meggondolásból egy fiú és egy lány közös háztartásra lépnek és otthont bérelnek maguknak, amelynek egy-egy szobáját lakják. Szigorúan baráti alapon. Nem egy fiú és két lány, vagy két fiú és egy lány, még kevésbé egy teljes kommuna – hiszen ezekben már a közösség fegyelmező erejének lehetne tulajdonítani a férfi fél önmegtartóztatását. Ezzel a feminizmus üzenete és ezzel a nemek egyenlőségének eszméje beteljesedett és teljesen átment a gyakorlatba: hiszen ami egy lány számára – amióta világ világ – természetes, az egy fiatalemberben csak természetadta vadászösztöneinek elfojtásával valósulhat meg. Aki kétségbe vonná azt, hogy ez az együttes csak elfojtással valósulhat meg, annak azt is tagadnia kell, hogy – amióta világ világ – két ellenkező nemű fiatal kapcsolatának természetéről a külvilág kitzárólag az együtt eltöltött idő nagyságából vonhat le következtetéseket. Egy ilyen magától értetődő konklúzió a mai borotvált fanszőrzetű generáció körében már elhamarkodottnak minősülhet.  

 

Politikatudományi szakértőként azt is észre kellett vennie, hogy katonai vonatkozásban is megnyilvánul ez a macso hozzáállás: ha az izraeliek engedményt tesznek, mondjuk kiürítenek egy területet, a palesztin közhatalom margináliáin megtűrt csoportok olyan lövöldözést rendeznek a kivonulók körül, mintha kiverték volna őket. Volt egy fontos észrevétele ebben a vonatkozásban: a palesztin nők és a zsidó nők mentalitásban sokkal közelebb állnak egymáshoz, jobban megérthetik egymást, mint a férfiak. A férfiak közt túl nagy a távolság, elég, ha csak eszünkbe idézzük, hogy a zsidó férfiak nemzedékei emberemlékezet óta tudnak írni, olvasni és számolni. Mi több, valamennyiüknek a szükségesnél mindmáig valamivel magasabb képzettsége van. A nőket viszont hagyományosan nem vonták be az írástudó körbe.

 

E politika macso megközelítéséhez szorosan hozzátartozik a feminin palesztin politikai hisztéria. 

A politikai hisztéria jellemzésére legjobb példa talán a házrombolások esete. Mint ismeretes, a brit mandátum idejéből fennmaradt törvény alapján a hatóságok lerombolhatnak olyan házakat, amelyekből terroristák indultak útjukra, vagy amelyekből támadást kezdeményeztek. Hogy, hogy nem, mindig körülbelül annyi házat rombolnak le, ahány izraeli civil esik áldozatul az ellenállásnak. Egy lerombolt ház mindenkinek rettenetes csapás, a palesztinok számára duplán az, mert az izraeli területfejlesztési koncepció szerint a palesztin területek egésze mezőgazdasági besorolású, ezért építkezésről, akár csak a lakosság természetes növekedését kiszolgáló építkezésről is, nem lehet szó. Az elvett életet már nem lehet visszaadni, a házakat viszont újjá lehet építeni. 

 

 

Angela Godfrey, izraeli polgárjogi aktivista nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy adományokat gyűjt Izraelből és a széles nagyvilágból a lerombolt házak újjáépítésére. Ahogy líraian kifejezi: kell, hogy legyen valaki, aki ért az emberi szenvedéshez, a megsebzett lelkekhez, a letarolt fákhoz csakúgy, mint a leszedett virágokhoz vagy a megtört szívekhez. Egy házra $4000-t tudnak költeni, eddig 20 ilyen ház felhúzásáról számoltak be. Az aktivista elmondása szerint legnehezebb dolga saját szomszédaival van, jeruzsálemi környezete azonban nagy vonalakban tolerálja a tevékenységét.

 

Fanni egyik szomszédja elmesélt egy történetet 1956-ból: a házukból felkelők orosz katonákra lőttek a Moszkva téren, az emelkedőn. Hamarosan egy tank érkezett semmi jót nem ígérő csörömpöléssel, s a kiszálló tiszt tolmács segítségével közölte, ha folytatódik a lövöldözés, kénytelenek lesznek szétlőni az épületet. Majd páncélosával együtt elvonult. A lakók felkérték a forradalmárokat, hogy a tetőn át szíveskedjenek távozni. A géppisztolyos fiatalemberek rövid tanácskozás után megszívlelték a kérést – az épület egy új irodaház szomszédságában mai is áll. Azóta persze nagyot fordult a világ, de erre a történetre emlékezett vissza Fanni, amikor megfigyelőként részt vett az Európai Parlament nemrégiben rendezett meghallgatásán erről a rideg témáról. 

 

Az érintett népek nem tagok ugyan, de az unió sokat költ a térségre, külpolitikájának sarkköve a segélyekkel való befolyásszerzés, tudni akarja tehát, mi mennyi. A nyilvános közmeghallgatáson civilszervezetek, a palesztin és izraeli fél egy-egy magas rangú képviselője és számos tapasztalt érdeklődő, általában elkötelezett megfigyelő vett részt. A legrabiátusabb támadást az izraeli kormány házromboló politikája ellen egy másik izraeli zsidó civilszervezet aktivistája intézte, kifejtvén, hogy itt minden esetben kollektív büntetésről van szó. Az izraeli hivatalosság által küldött képviselő válaszában plasztikusan leírta azt a jogi eljárást, amelynek végén terroristák bújtatásával kapcsolatba hozott házak lerombolásáról lehet szó hazájában. Tehát nem a sereg rombol valós időben, hanem ügyvédek kezébe kerül a dolog, el lehet jutni akár a legfelsőbb fórumokig, ahol minden esetben bizonyítani lehet, hogy az illető család megpróbált tenni valamit a házukat megszálló fegyveresek ellen. Ezeknek az eljárásoknak azonban – hivatkozott a küldött az elmúlt évtized statisztikáira – rendre az a kimenetelük, hogy bebizonyosodik, e „megszállt” családok tényszerűen szívvel-lélekkel a fegyveres harc mellett vannak, és semmi, a baljós jövőjük tudatát eláruló ellenérzésről nem tesznek tanúságot. 

 

Akárcsak az öngyilkos merénylők családjai*, akik gyakran a médiában tesznek önkéntes tanúságtételt elégedettségükről… Márpedig a terroristákkal együttműködő palesztinok jövője baljós – éppannyira, amennyire baljós dolog terroristának bekapcsolt telefonnal mászkálni. A mozgatórugók után kutatva ennél mélyebbre csak pszichológiailag lehetne hatolni, a tényszerűség mögé nézni jogi eszközökkel senki sem tud – fűzte hozzá az izraeli belügyminisztériumi tisztviselő.  Ezt az arab harcmodort tovább jellemezve még hozzátette: a férfi kamikázék derekára robbanóövet tekernek, majd kezükben a detonátort szorongatva tartóik útjukra bocsájtják őket. A felszerelt női öngyilkosjelöltek azonban nem kapnak detonátort, őket rendre távirányítással robbantják fel.

 

Nem csak ez a feminin vonásokkal keveredő macso gazdasági kultúra okoz bajt a palesztinoknak. A nehéz sorsú levantei és öböl menti üzletembereknek (üzletasszonyok nincsenek) problémájuk van a kamattal is, akárcsak a reformáció előtti kereszténységnek, és nyilvánvaló, hogy aki nem tud kamatot kérni kölcsönadott pénze után, annak a piacgazdasággal mint olyannal is meggyűlik a baja. Ami a piacgazdaságot illeti, az arab diktátorok ugyan jól tudják, hogy szükségük van magántulajdont megalapozó törvénykezésre, a külföldi tőkebefektetésekre valamint a civil társadalomra, de azt már nem tudják, hogyan egyeztethetnék össze e szabadságtömeget hatalmukkal.    

Persze Fanni nem a médiából tájékozódik arról, mit is tart az iszlám a pénzügyekről, és fáj neki az, hogy hasznosíthatatlanul parlagon hever az a mélypszichológiainak tekinthető tudáskincs, amelyet zord, de a való életre mindig figyelő vallástudósok halmoztak fel az adósság megfizetésének tapasztalatairól írott fóliánsaikban. Ő tehát, amikor mondjuk Londonban járva Iszlám Bankkal találkozik, amely műveleteiben igyekszik e magvas tanításokból érvényre juttatni valamit, akkor fájdalmasan tudatában van a vonatkozó tradíció meddő gazdagságának! Egy pillanatra sem tudja ugyanis szem elől téveszteni, hogy sem a nemzetközi bankvilág, sem pedig annak valamely helyi érdekű zárványa nem lesz képes soha kezelni és működtetni semmiféle kulturális tradíciót!

 

Ha ebben az ügyben kényszerű pesszimizmus töltötte is el Fannit, egy másik összefüggésen elgondolkozva jól szórakozott. Az a friss muzulmán-magyar (szemita-protestáns) magyarab kevercs, amely őt kitette (a fáradtabbnak tekinthető magyar-zsidó elegy, azt lehet mondani, már végigjátszotta szerepét Magyarországon), sok szempontból különleges. Egy szempontból azonban kifejezetten unikális. Olyan belátással ajándékozza meg őt, amely más, nem mohamedán kultúrából érkező embernek nem adatik meg, s amely felületesebb interkulturális érintkezés útján sem szerezhető meg. 

 

 

 

Politikatudományi disszertációjának témájául annak idején a normák és szankciók szociológiai természetének vizsgálatát tűzte maga elé, a viselkedési szabályok változását, illetve a normaszegések szankcionálását vizsgálta, és csak dolgozata legvégén vont le egy-két politológiailag vagy az üzleti kapcsolatokban is hasznosítható következtetést. Megpróbálta megtámadni azt, hogy léteznek kulturális univerzálék, tehát minden kultúrában érvényes alapvető viselkedésformák. Kutatásának egyik ága elvezette annak vizsgálatához is, maradt-e a mai előrehaladottan globalizálódott világban is olyan jelenség, amely az egyik országban kötelező, a másikban pedig tilos. Az ilyesmi ritka, mint a havasi gyopár. Nos, egyik példája a Tunéziában tilos női fátyolhordás (hijab), amely más iszlám országokban pedig kötelező. Ez a téma manapság politikatudományi kihívássá vált azokban az európai országokban, ahol számottevő – mit számottevő: hatalmas – muzulmán népesség él, de a társadalom az 1900-as évek elején megvívott politikai harcokat követően elvilágiasodott, és vallásilag semleges közéletet kíván.