'Nyaralj regényben'
Móricz Zsigmond: Az asszony beleszól *
1.
Olyan volt, mint egy periszkóp. Ahogy karcsún, szőkén, kicsit túl fiatalosan kiemelkedett az élet hullámaiból, az volt egyetlen rendeltetése, hogy mindent megnézzen.
Most, hogy becsöngetett a kapun, egyéb okosat nem látván, felpillantott az égre. ...
Már régen nem látta az eget. Felnevetett: úgy tűnt fel neki e pillanatban, mint valami anakronizmus. Olyan volt ez az ég itt Budapest felett, éjfél után fél kettőkor, mint otthon gyermekkorában és diákkorában, mikor a csillagképleteket tanulta. A mitológia beszél így az égről. Különös, hogy az ég mennyire kiment a divatból… Nem is csoda, az ember megunja azt, amin nem változtathat. Ezek a házak is divatjamúlt szörnyetegek, mintha az óvilág ittmaradt masztodonjai volnának, csupa reneszánsz-törmelék, malterból és gipszből… Még az Óriás utcában most is van egy “szobrász”-műhely, annak az udvarára néha benéz, ha arra megy, a század elejéről ittmaradt gipsz házornamensek hevernek ott nagy tömegben. Már azok nem kerültek falra. S többet nem is fognak, mert most a skatulyaépítészet kezdődik Pesten is… Ja igaz, az ég… Most hirtelen valami óriási burának látta, nagyszerű selyemburának, amely át van szurkálva tűvel, s az apró nyílásokon valami túlvilági fény fényesedik neki, mint a színpadi körfüggönyökön át a reflektor fénye.
Újra nevetett, mert fiatal volt, és egészséges, és jól ment neki ebben a furcsa, komisz világban; sikerei voltak, és így volt kedve elcsodálkozni azon is, hogy az ősi látványosság így átalakult benne. Még mikor kezdte fogalmazni magában a képet, mást akart mondani: azt, hogy olyan, mint egy sátor. De ő már nem volt pusztai sátorlakó, ő főbérlő volt ebben a házban az Üllői út végén. Egy cserkész inkább mondhatná sátornak. Őnála viszont az csak játék volt a szavakkal. Ő már tudta, hogy a véges, de határtalan tér a Természet laboratóriuma, ahol kísérletek folynak, mint a mikrokozmoszokban, az ember mécses-életének körében, itt például Budapes-ten ma, 1933. március 28-án.
Valaki megállott mellette, s igen kicsit és fanyarul, de megemelte a kalapját.
Odapillantott, ki lehet ez a szokatlanul udvarias úr, hiszen a pesti bérházak lakói úgy élnek egy más mellett, mintha vadidegenek, más nemzetbeliek, sőt más égitestek lakói volnának. Nagyon megemelte a kalapját, s meg is hajlott hozzá, mert igen jó nevelést kapott otthon az alig kispolgári lakásban, édesanyja ezzel pótolta az apa kismesteri állapotát.
- Jó estéket kívánok - szólt szokása szerint kicsit viccesen.
- Jó estét - mondta az idegen. - Már tetszett csengetni?
- Igen, már csengettem, de az öreg Cerberus mélyen alszik.
Ezzel még egyszer megnyomta a csengő kis fehér gombját. Hallgattak, és igyekeztek egymásra nem nézni, kötelező figyelemből. Ki szereti azt, ha a másik erősen ránéz?
Most arra gondolt, hogy milyen furcsa: a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ez az úr magyarul beszél. Ahogy ránézett, nem látott rajta semmit, ami erre kötelezné. Ha Bécsben állott volna meg mellette, németül szólana. Az egész megjelenése olyan volt, hogy éppen úgy találkozhatna vele Bécsben vagy akárhol. Vajon, aki németül beszél, annak német gondolatai vannak? Úgy érti, hogy két német hasonló helyzetben valami speciális németet gondol?… Vagy a beszéd csak olyan, mint a ruha, amit fel lehet venni s ki lehet cserélni, a lényeg, a gondolat, az emberi lét, az nem változik? Az úr németül is pont ennyit kérdett volna, hogy: már tetszett csengetni?… Hát persze. Mit is kérdhetne mást.
- Az eget nézem - mondta szokott közvetlenségével, de mentegetőzve, hogy újra felpillantott az égre, s röstellte magát ezért a gyerekességért az idegen úr előtt, aki nála sokkal öregebb volt és sokkal elnyűttebb, biztosan rosszul megy neki.
Az idegen is felnézett az égre.
Az ég igen nagy volt, mert az Üllői út ezen a tájon jó széles és szemben a klinika épülete felett óriási nagy darab látszott belőle. Jobbra a Ludovika-kert fái elmosódtak az utcai világítás bizonytalan sárgaságában, az utcai lámpák szinte elvesztek ebben a nagy, világos tavaszi éjszakában.
- Szép tiszta - mondta az idegen.
Neki is épp ez volt a gondolata. Szép tiszta az ég. Semmi felhő nem volt rajta, s a rengeteg csillag hunyorogva pislogott.
- Könnyű az égnek - mondta az idegen -, de mi itt a földön.
- Hát persze.
Elmosolyodtak. Itt a földön nagyon különös dolgok vannak most. Könnyű az égnek. Ott az van, ami ezer év előtt volt, vagy tízezer, százezer év előtt, millió év előtt.
- De itt a földön egy év is sok.
- Nagyon lerongyolódtunk.
Szerette volna megtudni, ki ez az úr, hol lakik a házban, melyik lakásban. Nem ismerte, tehát biztosan az első udvarban lakik, nagy lakásban. Téli bunda volt rajta, nagy városi bunda, de a nyakán a prém kissé kopaszodik. A hátulsó udvarban már mindenkit ismer, de az első udvar nagy lakásait csak névleg. Próbálta beosztani, s az volt az érzése, hogy az idegen, az Flemming, a pipereszappan-gyáros. Első emelet hat. Ez a legnagyobb lakás, hat szoba.
- Jó soká jön a házmester. Ebben demokrata. Nem ismeri fel a csengetésről, ki akar bemenni.
Az idegen úr ránézett s elmosolyodott. A fiatal élénkség ragályos volt. Nem lehet annak ellenállni, ahogy ő vékony kis sétapálcáját lóbálja s könnyű lábain inog.
Vajon honnan jön ilyen későn? Talán mulatott s egy kis bor van benne, azért ilyen udvarias.
Belekapaszkodott abba a szóba, hogy “nagyon lerongyolódtunk” s vakmerően azt mondta:
- Az emberek leszoknak a mosdásról is.
Az idegen felnézett s újra felmosolygott.
- De mennyire - mondta.
Tehát tényleg a pipereszappan-gyáros.
- A drogistáknak rosszul megy - támadott tovább -, hallom, Vérey is inzolvens.
Vérey Budapest legismertebb drogista üzlete. Éppen ma hallotta, hogy fizetésképtelen lett, s nagy szenzáció lesz holnap, ha megjelenik a lapban. Mindenki ismeri, mert nem lehet elbújni a Vérey-cég óriási hirdetései elől. Ott orcátlankodnak azok minden hirdetőtáblán. A külvárosban éppen úgy, mint a Belváros világítóoszlopain, s a lapok hirdetési rovatában. Egyetlen cég volt, amelyik még ma sem szüntette be a hirdetéseit.
Az idegen úr elmosolyodott, s kitérően azt mondta:
- Ma mindenki inzolvens, a sarki kávéházban még két évvel ezelőtt reggel ötig mulattak, ma már be van csukva, pedig alig múlt éjfél… Nincs vendég…
- Pedig ez egy demokrata kávéház - nevetett rá -, a FRADI-ban a főhadnagy és a sofőr egymás mellett ül ... Azért Vérey nemigen járt ide…
A házmester ebben a pillanatban kinyitotta a kaput, s az idegen ezt felhasználta, hogy ne kelljen válaszolnia. Megemelte a kalapját, és korát megillető elsőbbséggel belépett a ház sötétjébe.
Odaadták a morózus házfelügyelőnek az obulusokat, s az idegen sietve ment fel az első lépcsőn, ő pedig az udvar homályában lógott a hátsó lépcső felé. Neki ez rövidebb út volt, mintha körülmegy az első udvar folyosóin, bár arra is mehetett volna.
A hátsó lépcső vak volt, csak egy petróleumlámpa világította meg. Az első lépcső sem volt nagyon világos, csak minden második emeleten égett egy gyenge villanykörte. A házmester fizette a lépcsőházi világítást, hát spórolt. Lift a házban nem volt. Egyáltalán nagyon szegényes külvárosi ház volt ez, cifra és barátságtalan, de olcsóbbak voltak a lakások, s jó helyen volt a ház. Ha kilépett a lakó, azt hihette, hogy valami villanegyedben lakik, mert itt voltak a régi bota¬nikuskert fái még s a tér is nagy volt és tele fával. Csak akkor jöttek rá, hogy tömeg¬nyomor részesei, ha bent voltak a házban, s a kapu becsukódott utánuk, mint valami börtön sötét vaskapuja.
Kétszer is megbotlott a kopott csigalépcsőn, míg felment. Az első emeleten megint volt egy kis petróleumlámpa, mint a falusi istállólámpák, de feljebb már semmi sem világított. Kicsit büszke volt, hogy ilyen előkelő emeleten lakik, címbemondásnál jól lehetett vele operálni, első emelet huszonhat. Nevetve bújt be az összekötő folyosóba, ahol olyan cúg volt, majd elvitte.
Az ő lakása ott volt mindjárt az első fordulónál, sarkon, szemben a hátsó udvar bús kikötő-jében. Két ablak világított át halványan a vászonfüggönyön. Az asszonyka már úgy látszik az alkóvban van, de ébren kell lennie, ha az éjjeli lámpa még mindig ég.
Míg a kulcsot kikereste, elpillantott a hátsó udvaron. Ott már kivétel nélkül minden ablak sötét volt. Már aludt a sok szegény ember. Mindenki pihent, kipihente a napi fáradalmakat, s építette holnapra magát a még nagyobb bajokra, mert a tegnappal nincs semmi baj, csak a holnap… Az a keserves…
*Az asszony beleszól Móricz nőtudatú regénye, 1933-ban jelent meg, egy világválság közepén, a városi nők túlélési taktikáit, tanulságait és egzisztenciáját vizsgálja benne, regényesen és hétkrajcárosan. A válság és túlélés ma is aktuális, a női szempont ma is ugyanolyan üde, mintha csak nekünk írta volna a mester ezt a regényt, az Irodalmi Centrifugának.
A kortárs írók és írónők is találva érezték magukat, biztosak lehetünk benne, hogy mindenkit szenvedélyesen foglalkoztatott ez a téma, a nők - férfiésszel nehezen megragadható - kiszolgáltatottsága. Németh László, aki szintén sokat tud a nőkről és Móricz irodalmi fia lehetne, elképzelhetetlennek látja az életet cseléd nélkül, akit minden esetben így hív: „a lány”. Ha nincs segítség a háztartásban, a feleség rabszolga, ezt a gyerekek és a férj is megsínylik. Kosztolányi is a cselédtartók szemszögét érzi jobban, „a lány” rejtély, és Édes Anna, az is marad.
Kosáryné Réz Lola fejti ki érdemben Móricz felvetéseit, és ír nőtörténelmet négy kötetben, válaszul. Több ponton összecseng ennek a két nagyszerű magyar érzelmű írónak az életműve. Kosáryné a cselédkérdés, a gyerekbántalmazás, a női felsőbbrendűség következetes írója, Móricz is nyíltan beszél mindezekről, könyveik egymást igazolják, kiegészítik, hitelesítik. És az életük is.
A regényből 1965-ben készült film.
A Centrifugában pedig hetente újabb részletekben jelenik meg. Olvass önfeledten.
http://elofolyoirat.blog.hu/2011/08/01/moricz_zsigmond_az_asszony_beleszol_1
