.jpg)
"A Hold nagy hassal szülni jár az üveg decemberi éjben.
Új test vár sorsunk erdejében.
Semmit sem érek nélküled, anyám."
Mára Balla Zsófia verseiből válogattunk.
Időt
Halomba telnek-hullnak a napok.
Búcsúzó előtt az elfutott ígéret, megtömött vonatablakok.
A cél kiszáll kézen-közön, vasalók, tálak gőzein.
Túlra tartva lebeg a cél, akár füstbe ment bőr, a csont, haj.
Feszül a mell, duzzad a fogkrém a körtefényben.
A tükrök megfeszülnek, jazz-szín feketében.
Valamit súg a párna, a nyakszirt csillogva törtet.
Kigyúl-kihúny a lámpa, sárga permetet hint az
útra, fakó fényt köp a szemközti ablak.
Behúzott karmok, redőnyök lógnak ki a tengerre.
Zsalugáterek, vitorlák fehér lengése lángol.
A telihold oldalából vasat fakaszt az álom.
Az idő kireped, forró gesztenyehéj. Talp alatt csergő murva.
A múlt, mint hosszú emlék, megkeres kifakulva.
Az örök, ami cikázva hiányzik, villámlik a sejtben.
A fájdalom függönye félrelebben.
Nem marad ember a fényes kékben, pangó emlékezetben.
Irhát metél az éles nap, felaggatja zsákos zászlait.
Kutyák körme kopog a húrokon,
a fák lombja épp kifér az árvácskamély egekre.
Az út ráng, szaladoz körmük alatt, engem nem vezet.
Célom felé száguldok, akár a céltalan élvezet.
A hét beroskad. Kiszáradt gomba a múlt, lágy vakondüreg.
Méregtelen mérlegelek. A sírás íveit a fény sötétje darabolja.
Középre igazítom a tettek időközét.
Amit megbántam, ércesen túlordít engem.
Amit elmulasztottam, abban kell henteregnem.
Isten, így hívják, engedi, hogy figyeljem.
Szabaduló virág lassuló végtelenben.
Az égi szerkezet
A lépcső tetején, ahol kihullsz
a Petőfi gyöngyboltjai elé,
egy vaksi fiú áll. Tömpe kezébe könyv,
szemüvegét mereszti, énekel vadul
s hamisan zsoltárt, felmond bibliát,
istent kéreget. Visszatömködi belénk
a megvetést s az álarcos közönyt
megtorpanásra kényszeríti.
Az ő istene igazságosabb? Jobb
hozzá, ki őt a szélbe hirdeti? Milyen
erő tódult az üres eszméből elő.
Milyen elragadó, ami megfoghatatlan.
Ki mondja, hogy ami halott, nem létezik?
S hogy ami nincs, az nem is ölhet?
Milyen elsöprő, milyen megveszekedett
a mozdonylöketű nyers áhitat.
Isten ólomüveg, korlát és dadogó dal,
tolószéket emelő szerkezet,
félreugrás a villamos elől.
Testetlen ige ez a dallam,
ez fűti vaktában énekesét -
kifordult kesztyűt az ég huzatában.
Szív elé húzott ködfalak mögött
idétlen vár a megidézett.
Lobog a zsoltár fél kegyelme.
Kései lista
Kedves Angyal vagy Mikulás, ne haragudj,
hogy ostromollak: évkezdetre már
minden veszett ég és jég és hadügy
megint zsák száját megoldó kezedre vár.
Hozz viaszt szivembe, de előbb hozz szivet.
Túlfizetve csöpögjön minden számla.
Súgj és ültess cigány szókat a számba.
Szabad kegyelmet adj, és nem kinőtt időt,
melyben Mozart csupán szünet.
Angyalom, Mikulás, kérlek hozzál nekem
hébe-hóba nem-remélt utazást, csalóka lázt,
apát, anyát, s ha árnyuk arculütöget,
’55-ből pirosgipsz cukorsüveget.
Húzd ki a tüskét.
Fogd le az orvvadászt.
Olyat nem kérek, ami nincs.
De álom: van. Hozz belőle, ha tudsz.
Szerelmem ne fogyjon, mint lépcsőn fel, a szusz.
S szilveszterig rendezd a könyvtárt, fáin könyveket:
le-föl szállni a létrán, mondd, mi az neked?
Add vissza régi barátaimat.
Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.
Égen úsztass. S ha szánkód megreked,
válassz két szárnyat az én készletemből.
Töredék
Régen veled csatangoltam
hóba arccal befordultam
jobb válladon ringatóztam
elevenen fújt a holdam
kezdetben még vizes voltam
tőled sebbel lombosultam
ágam csillaggal rakodtam
a szél színét kitanultam
életemmel is a múltam
Bevezetés. Az új év hajnala
A Hold nagy hassal szülni jár
az üveg decemberi éjben.
Új test vár sorsunk erdejében.
Semmit sem érek nélküled, anyám.
Az időnk fordul, érzed-e?
Kizökken, vagy helyére zár?
Ólomba önt, amit belátok,
múltba forraszt, mi vérzik, kerget,
velem is tűnik el talán.
Szomjúság formál, szakadatlan.
Hiány tölt be, a létem tátog.
Kiszikkadnak korall világok,
gyilkos könnyűség nyúl alám.
Eltűnök - húzz a földre, terhem!
Az éjszakát a csönd roppantja el.
Torlódik láng, folyóüveg,
a képpel mérgezett világok
felhorzsolt medre megreped:
beszélni kell.
Arról, amiről nem lehet.
Ami álomban fékez, fölébredni gátol.
Ó s új év egymást most! érintse meg,
kettészelt éj vágásfelületét.
Beszélni kell, ha nem lehet.
A csöndet elhallgatni nem merem.
Rám nézel egy kő kristályos hasából.
(Forrás: Balla Zsófia: A nyár barlangja. Kalligram, Pozsony, 2009.)
