Devecsery

 

Egy húzós, de kezelhető probléma a magánélet pragmatikus elhatárolása. A lelki elhatárolás praktikáiról az imént már szóltunk, a gyakorlati elszigetelés – ha egyáltalán – bizony legtöbbször csak hazugságokon keresztül lehetséges. Van, akinek az élettársa tudja, van, akinek nem is sejti, mi barátnője munkájának alkalmankénti tárgya. Érdekes módon a legtöbb élettárs korban előrehaladottabb, gyakran egyenesen idősebb ember: ők kevésbé finnyásak, és szükségképpen jobban megértik, hogy nehéz időkben mindenki úgy keresi meg a kenyerét, ahogy tudja. Ezek a meglett férfiak nem hisznek a kézműves kéjnők „felhalmozó”, majd váltást előirányozó beállítódásának (és persze a zord idők elmúlásában sem), a helyzetükben inkább tartós berendezkedést látnak. Ugyanúgy féltik kedvesüket, mint más veszélyes munkakörben dolgozó asszonyt a férje. Valgatha kevéssé tudott azonosulni ezzel a féltéssel. Az általa gyűjtött empíria nem nagyon ismeri sem a perverzió, sem pedig az erőszak eseteit. Elgondolkozva a perverzió fogalmán, Valgatha a következőt észrevételezte. 

 

A perverziók kicsit leképezik a prostitúciót. Ahogyan a prostik között vannak autonómak és futtatottak, azonképpen a perverziók közé sorolható szokatlan igények is megoszlanak ártatlan kedvtelésekre, amelyeknek legfeljebb ritkaságértékük kölcsönözhet figyelmet, és tagadhatatlanul vannak erőszakos változataik is, amelyek ritkák ugyan, de a nő számára fenyegetőek. Ezek az esetek, a perverz vagy erőszakos kliens felbukkanása – egybehangzó nyilatkozatok alapján – kifejezetten ritkák. A gond leggyakoribb forrása az, hogy az ügyfél, mivel csajozás helyett kurvázni kényszerül, utálja magát, s ezért nem kedves a szolgáltatókkal, hanem mogorva, kurtán-furcsán keserű. A prostigyilkosságok mögött azonban – csak a leggyakoribb motivációt említve - inkább tartós kapcsolati problémák, esetleg rablási szándék gyanítható.

 

Elhagyva a pszichológia vizeit, a társadalomkutató számára megragadható mozzanatok itt: 1. az exitstratégiák feltérképezésében állnak, illetve 2. annak leszögezésében, hogy az e tanulmány módszertani bázisául szolgáló beszélgetésekkel (tehát nem terápiás célzatú, feltárulkozó önvallomásokkal) megragadható tények tanúsága szerint a szexmunkába taszíttatás (ami öncsalásként akár a szexmunka választásának is tűnhet) mindig magánéleti vagy a munka világához kapcsolható töréshez, esetleg érzelmi traumához köthető. Amikor a pályakezdést meghatározó traumákat mint anamnézist tekintjük, rendre érzelmi, fizikai és szexuális zaklatást találunk, sőt egyáltalán nem kerülhető el olyan ósdinak ható terminus használata sem, mint a megrontás. Természetesen ez az egyik legnehezebben explorálható pont. Annyi mégis minden beszélgetésből kiviláglott, hogy ez a baseline-pont (lásd Glosszárium) amolyan rögzült mintaként (imprintként) viselkedik. A fejét szexiparra adó fiatal ott és akkor működő kényszerei pályája során mechanizmussá rögzülnek. Tehát – közgazdászszemmel interdiszciplinárisan annyi rögzíthető, hogy – a szexmunkába süllyedés sohasem olyan típusú racionális döntéshez köthető, hogy most pályát változtatok, mert ott jobb megélhetést, távlatosabb piaci lehetőségeket látok – nem, itt sajnos mindig a megélhetésről magáról van szó! 

 

Vecserdi Sipsirica egy (nem konditeremben) kisportolt, lányos arányait még húszas évei végére is megőrző kétkezi munkás, hátgerincének izmosan ívelt mélyedésében rendezett cseppekben fut le a munkatevékenység során keletkezett csapadék. 

 

Régen az a szó, hogy kisportolt, azt jelentette, hogy az illető fiatalkorában elsajátított egy sportos mozgáskombinációt (sportágat), és az akkor elért testformáját, mint az eredményei melléktermékét, máig őrzi. Manapság sajnos ez a terminus sokkal zordabb jelentésárnyalatot hordoz, amit csak azok tudnak, akik ismerik a mai versenysport szélsőségekbe hajló szubkultúráját. Kisportoltnak lenni ma egyet jelent egy keserves, élethosszig tartó krónikus mozgásszervi bántalommal, amit magyar fiatalok százai szereznek meg. Azokra a névtelen szerencsétlenekre gondolok, akik idő előtt (a jó eredmények és a hírnév elérése előtt) kénytelenek az edzői odafigyelés hiánya miatt beálló maradandó sérüléssel kiválni a versenyéletből.  Ezekbe a gondos kiválasztási és megfigyelési eljárás nyomán élsportolónak kiválasztott fiatalokba a sportvezetés ugyanis mindenhol azt sulykolja, hogy „a Te adottságaid világszínvonalúak, innen kezdve a versenyek már csak az agyadban dőlnek el”. Az így beprogramozott versenyzőpalánta aztán hajtja is magát, nem egyszer sajnos túl is hajtja magát nem kímélve izmait és eresztékeit, amelyek legtöbbüknél még tini korban úgy elkopnak még az eredmények elérése előtt, hogy az már orvosilag rehabilitálhatatlan.  Sipsirica például vizilabdázott. Minden verseny előtt be kellett mutatnia sportorvosi papírját arról, hogy egészséges. Sajnos a sportorvosi figyelem azonban nem terjed ki az önkizsákmányolásnak az ízületi deformációk előidézéséig nyúló válfajaira. Márpedig a vizilabdában alapmozdulat az a nyíró lábmunka, amelytől a térdízület úgy elkopik, hogy a pólózókról sportberkekben köztudomású, hogy például futni egyáltalán nem tudnak (nem sportértelemben nem tudnak, hanem köznapi értelemben sem bírnak).  

 

Kicsit vad arcvonásait tudomásul véve, Sipsirica az élet keménységeit megtapasztalt nő habitusát és acélos tekintetét vette fel. Ütemes gyúrás közben – a Roxyból hangzó Lolita kapcsán – az alábbi dialógusra volt fogható:

– Ismered, Sipsie ezt a Lolita-témát?

– Hogyhogy?

– Hát hogy kiről énekelnek most, minek vált Lolita a szimbólumává?

– …? 

A gyúrt személy most felfüggeszti kandúros dorombolással fogadott élvezkedését, és röviden vázolja Nabokov regényét. Majd – tovább áldozva a drága pénzen vásárolt kéjes percekből – így folytatja:

– Amúgy van türelmed olvasgatni?

– Á, a tanulás tökéletesen elfoglal. – Így konfabulál a Sipsirica, gondolta Valgatha.

– Mit tanulsz most?

– Pultos, felszolgálói szaktanfolyamot végzek.

– No, ezen csodálkozom, elmennél a vendéglátóiparba? Pedig aki egyszer belekóstolt az önállóságba, és megél, nemigen illik már vissza az alkalmazotti létbe. Vagy talán te magad gründolsz valamit?

– Persze, nem is olyan sokára végre, és ahhoz kell akkor a papír a szakirányú végzettségről. Egyszer, még a pályám elején, kaptam ugyan egy ajánlatot az egyik vendégemtől, hogy ő foglalkoztatna engem, nekem csak a munkával kell törődnöm, a feltételeket mind ő teremti meg. A krapekről szerencsére idejekorán kiderült, hogy ismert nemesfém- és nőkereskedő. Még korábban pedig, amikor feljöttem a fővárosba, a város egyik ismert alakjának hálójába estem. Jelentkeztem egy hirdetésre, amely szerény fizetést, kosztot és kvártélyt ajánlott házimunka fejében. Az interjún, ahol egy diszkrét hetvenes úr fogadott, kiderült, egy gellérthegyi villát kell rendben tartanom, a napi bevásárlásokat elintézni, kettőnkre főzni és az unokákat alkalmanként gardírozni. Miután mindenben megállapodtunk, leendő mukaadóm átnyújtott egy papírlapot és felszólított, menjek át a szomszéd szobába, ott olvassam el gondosan az ott leírt extra követelményeket. Ha elfogadom őket (ma már csak egyre emlékszem: esténkénti együttes kádfürdőzés), térjek vissza, ha nem, akkor az oldalajtón távozzak… 

– Említetted egyszer, hogy a Balatonnál is megpróbáltál dolgozni.

– Igen, egy árnyas, forgalmas, szép campingben ütöttem tanyát. A vizes blokk mellett volt egy szabad helyiség, azt béreltem ki, szúnyoghálóval elfedtem, és táblát akasztottam ki „Heilmassage” címmel. Hát a családapák éppen nem látogattak el hozzám. Pedig a családos turista az egyik nagy célcsoport a Balaton mellett, lévén hogy ilyen sekély, meleg vizű tó, amelyben a gyerekek veszélytelenül ellehetnek, nagyon ritka Európában. A másik lehetséges célcsoport a szingli férfiak. Sajnos ezek a fránya németek, legalábbis az alja réteg, amely a Balatonra jár, pár zsömlével és sok sörrel csinálja végig a napot. Ebbe nem fér bele az az ambiciózusnak hangzó izomkényeztetés, amit én nyújtok. Talán ha kimozdulnék a partra és ott gyúrnék a nyugágyakban… Azok a németek pedig, akik vevők lennének rá, alapvetően nem a Balatonra járnak, ha mégis, hát panziókban laknak, és wellness programon vesznek részt.

– Mindig egyedül kerestél? Mindig egyedül gyűjtesz?

– Házasságról, mi tagadás, nem lehet szó e mellett a munka mellett, nem maradt tehát más út számomra, mint hogy magam kaparjam össze azt, ami a polgári életvitel megkezdéséhez, gyakorlatilag egy panzió létrehozásához és működtetéséhez kell.

Sipsirica ennyiben megtestesíti az emancipáltabb szexmunkás ideáltípusát: nem sürög körülötte üzletszerző, őrző-védő prostitútor, neki nem lesz nehéz szabadulni megvetett foglalkozása és életformája béklyóitól, ha egyszer megszedvén magát, elhatározza a váltást (önrehabilitációt). „Legfeljebb” azt a traumát hordozza majd magában sokáig, amely a szexipari szolgáltatóvá válást idézte elő. Nála vette észre Valgatha azt a vastörvényt, amely kivétel nélkül valamennyi interjúalanyára vonatkozik: akármennyire szárnyára vehet is a siker egy kéjhölgyet, életét szükségképpen kudarcként fogja fel mindaddig, amíg ebben a szakmában dolgozik, amíg munkája abból áll, hogy szexuális tárgyként kell viselkednie. És ez nem holmi középosztályi projekció, ezek az alsóbb néposztályokból jött, de a széles magyar átlagba tartó nők valóban – a mindennapi kommunikációjukban tetten érhető módon – elidegenednek, nyomasztó képet alkotnak belső énjükről, melyet tompa szégyennel, s ha nem is mardosó, de folyamatos önváddal illetnek (ami ugyanakkor jele annak, hogy megérkeznek az alsó középosztályba). 

 

 

 

 

A Százhalombatta melletti Battatitka vendéglőben találkozott Valgatha az üde tekintetű, pöttöm-göndör Ösztörményes Serpinával, aki merész művészneve megválasztásában olaszos-klasszikus zenei műveltséget árul el, bár (bár?) egy a hatvanas évek végén nálunk maradt  kubai szövőmestertől származik . Mindmáig itt az agglomerációban él édesanyjával. Innen a Duna mellől jár fel minden nap budai bérelt lakásába, ahol naphosszat klienseit várja. Akárcsak az az úrhatnám szolgáló, ő is keményen hajtó, feltörekvő kézműves. Amikor a masszázstanfolyamon a lágyrész mobilizálást tanulták, akkor határozta el, hogy praxisában ő nem tesz majd különbséget testrészek között és megmunkál majd mindent, ami elébe kerül. Ő most a következőképpen vázolja az előtte álló, behatárolt egzisztenciális választási lehetőségeket. Ha már végképp elönti majd a várost a már ma is túl szerteágazó masszázskínálat, és egész napos itthoni silbakolás (otthonőrzés) alatt egyetlen vendég érkezik csupán, akkor jön el az az idő, hogy váltani kell. Pedig édes dolog így önállóan a piacról megélhetni, mindenféle felettes „hatóság” híján, aki elvenné a pénze egy részét, sápot szedne valamilyen jogcímen. De ha elérkezik ez az idő is, amelynek előszelét minden mai masszőrlány érzi, akkor a mi Serpinettánk kész munkát vállalni és alkalmazottnak állni. Ő még nem tapasztalta meg ezt a létformát, de azt már tudja, hogy vagy hajóra szegődhet el, vagy egy alkalmas üresedés pillanatában, az éjszakában tudna elhelyezkedni. Az „éjszaka” természetesen meglehetősen külön világ – a felszolgálók, konzumnők, táncosnők és hoszteszek világa. A politikai felvilág (lásd Glosszárium) mellett a szórakoztató- és vendéglátóipar éjszakai fele érintkezik a legszorosabban a szervezett bűnözéssel, ezért itt szigorú szabályok érvényesülnek. Ugyanakkor, ha nincs normasértés, megtartó közeg, üresedés csak olyan ritkán van, mint a hatvanas–hetvenes években a Chopok körüli sí szállásokon, ahova szintén csak ismert vendégek juthattak be, és – az ausztriai alternatíva híján – a magyar sízők le is foglaltak minden helyet decembertől áprilisig.  

 

 

 

 

Amikor Valgatha ezt a politikai felvilágról szóló, kicsit barátságtalan terminust használja, itt most nem részletezendő módon jó oka van rá. Rosszkedvében tehát úgy gondolkodik a politikáról, erről a közfigyelem homlokterében álló disztingvált életvilágról, amint a fáma szerint egy tőzsdealkusz tette a magáéról, amikor egy kollégára mutatván halkan ezt az örök érvényű észrevételt tette egy ifjú munkatársnak: „Nézd, ez lehet itt köztünk a legnagyobb gazember.” Arra a természetes kérdésre pedig, hogy miből gondolja, velősen így okadatolt: „Mert ennek van a legbecsületesebb képe”…” 

 

Amikor pedig a sokat látott kutató azt a kifejezést hallja, „államférfi”, a honvédség egy régi kommunikációs trükkje jut eszébe: évtizeddel ezelőtt, ha az M7-esen Pesthez közeledtünk, egy domboldalon az erdő már messziről jól kivehetően a PAX feliratot rajzolta ki. Mára a facsoportot nem tartják annyira rendben, ezért a bozótos kicsit elmosódottá teszi a latin nyelvű katonaüzenetet, amely a mögötte meghúzódó tűzvezető torony és a Budapestet kiszolgáló légvédelmi rakétaüteg leplezésére (kommunikációs kiegyenlítésére) szolgált. A honvédség e régi kommunikációs „spinje” arra tanította őt, hogy ha valahol kincstári békefelhívást lát, legott rögtön keresse a lapuló ágyúcsövet is. Ebből mára annyi maradt, hogy ha „államférfival” találkozik, várni kezdi a hamarosan megfogalmazódó üzleti összefüggést. (Illetve ha közszolgálati tévéadót lát, lélekben felkészül a legbárgyúbb reklámműfajokra.)

Mindezek a szösszenetek azonban csak rosszkedvében zavarták meg őt, egyébként azt tartotta, hogy nem kell jótevőnek tekinteni a politikust, inkább csak érdekegyeztetőnek, s akkor rögtön elesnek ezek a kínzó gondolatok.

 

Ami a hajót illeti, akár nagy tengerjáró, akár egy nagyobb magánjacht,* Serpina mindkét esetben tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe jutna. Egyéves szerződést szoktak aláíratni ezekkel a vendéglátó-ipari férfiakkal és nőkkel – nyelvtudás, jó megjelenés és tüzetes orvosi papírok birtokában ez a foglalkoztatási lehetőség eleve a krémnek van fenntartva –, tehát egy szorosan záródó létformában kellene megtalálniuk a helyüket. Aki nem bírja a napi 16 órás, zömében vendéglátó-ipari jellegű munkát, vagy akit valamilyen okból kiutálnak-kiszekálnak (mobbingnak mondja és tanítja ezt a korszerű emberi erőforrás-menedzsment) a többiek, és ezért még a szerződés lejárta előtt meglép, az mindent elveszít, és egy vas nélkül tántoroghat haza. Ahogy a sportban és a média fokozta szórakoztatóiparban, ahol napjaink sztárkultusza a tetőfokára hág, a győztes (szinte) mindent visz, ebben a foglalkozásban a vesztes mindent veszít. Serpina tudja-érzi ezt, elbeszélésekből még pluszban azzal is tisztában van, hogy az első hetekben a bezártság és a szűk kollegiális kényszerközösség élménye rendkívül nyomasztóvá tud válni: az emberen nyugtalanság lesz úrrá, gondolatai ráfixálnak arra a a vele egyívású néhány munkatársra, akikkel nyelvi lehetőségeinek szűkreszabott keretei között egyáltalán szóba tud napközben állni - ebben a lelkiállapotban a munkavállalónak saját maga feldúltságához kell először alkalmazkodnia. E kemény ellenérvek ellenére, szinte hipnotizált módon, ő rendre azt akarja látni, hogy akik – beilleszkedvén a legénység közösségébe – végigcsinálnak egy ilyen utat, a rendes fizetés és az utasok teste körül végezhető pluszszolgáltatások tucatjai révén mesébe illő jövedelemmel térhetnek haza. A kézműveslányok között tehát az álmok ideáltípusa a keményen dolgozó, hajtós, drogmentes (a drog általában jó indikátora a gyámhatósági-szociálpolitikai-civil segítséggel megszüntetendő kényszerhelyzetnek), akár önkizsákmányolásig is eljutó vállalkozó. Ha nem teljesen önállóak, az inkább a féllegális helyzetükkel és hitelképtelenségükkel függ össze. Valgatha ismerte azt a régi közgazdasági igazságot, hogy az ilyen típus számára legjobban a franchise javasolható. Ám ide még a reglementációs modell sem jut el. 

  

Mivel a kis Serpinetta még abban a korban van, amikor a gyermekek és más leszármazottak-eltartottak lelkivilága nem lehet érdekes, a közgazdász inkább a felmenői között kutakodott és érdekes belátásra jutott. Tudvalevő, hogy az emberek lelki konstitúcióját tekintve az egyik legmélyrehatóbb különbségtétel lehetősége abban rejlik, lázadtak-e annak idején szüleik ellen vagy sem. Akik személyiségfejlődésük egy pontján szembefordultak valamely szülővel, azok igen nagy valószínűséggel, de teljességgel tudattalanul olyan környezetet és barátokat választanak maguknak, akik ugyanebben a cipőben járnak. Míg azok, akikben a szeretet legyőzte a fiatalokban oly természetes non-konformizmus iránti vágyat, azok választásában pedig ez az életérzés munkál. Mármost tévedés volna azt hinnünk, hogy az itt vizsgált bizonytalan egzisztenciák között (ugyan ki számíthat ma biztos egzisztenciának?) sok nyugtalan lelket találunk, sokkal inkább jellemző rájuk, az inkább autoritáshiányos környezetben felnőttekre egy máig megőrzött stabil szülői kötődés. Ezt a kötődést legfeljebb árnyalhatja egy árnyalatokban fellelhető, csipetnyi ressentiment, miért nem adatott nekik egy tökösebb-tekintélyesebb, értékelhetőbb szülői pár. Mondhatnánk, a kulturális tőkeközvetítésben bőkezűbben mérő szülői pár… 

 

 Georgina

 

Kónyi Georgina főfoglalkozása szerint képesített fürdősmasszőz, mellékfoglalkozásban pedig gyakorló atléta. Erős testalkatú, kötött izomzatú ember, olyan a szuflája, hogy bár testből masszíroz, pulzusszáma jottányit sem emelkedik munka közben. Számára így nem probléma az, ami a téli időszakban kicsit megkeseríti a szakma életét: míg a kiterített vendég a fázékonyságával küzd, addig a keményen dolgozó masszőznek melege lesz, bár megizzadnia nem tanácsos. A futóknál irammenőnek mondják az ilyen vitálkapacitással bíró versenyzőfajtát (szemben a sprinterrel, aki, ha addig nem rázzák le, az utolsó másfél körben vág elébe a többieknek). A lány néhány évvel ezelőtt elvesztette zengővárkonyi állását. Állítása szerint nem vették vissza, amikor visszatért volna a gyesről, Valgatha azonban utánajárt a dolognak, és azt találta, hogy a munkavállaló raktárosi munkaköre valójában megszűnt, mert a vállalatnál olyan műszaki fejlesztést hajtottak végre, amely komplett logisztikai háttértámogatást nyújtott a termelésnek, és feleslegessé tette a korrupciógyanúnak amúgy mindig is kitett raktárosi munkakört. Györgyike anyagi körülményeit jól jellemzi, hogy az állam előlegezi meg neki a tartásdíjat, mert az apaállat nemigen fizet. Munkanélküliként való regisztrációját követően ez a családfenntartó anya egy munkaerő-piaci alapból finanszírozott két féléves masszőr kurzuson szerzett új képesítést. A férfiak és nők körében egyaránt közkedvelt tanfolyamon olyan túljelentkezés volt, hogy csak méltányossági kérelme elbírálása után, másodszorra tudott bekerülni. Az áhított gyógymasszőr-képzésre pedig eleve csak érettségizettek jelentkezhetnek. A tanfolyamon sok anatómiai ismeretet és kevés filozófiát kapott, a gyógymasszázst célzó kurzusokon ez az arány pontosan a fordítottja: ezoterikus, transzcendens és egyéb gondolatfoszlány-dózisok mellett orvosi tárgyakat és manuális fogásokat tanítanak a hallgatóknak. A gyógymasszőr, mint ismeretes, egészségügyi intézményekben, gyógyfürdőkben szakorvos szakmai irányítása mellett tevékenykedik a betegek rehabilitációja érdekében. A sportmasszázs-képzés lehetősége egyszerűen nem jutott eszébe, pedig ez felelt volna meg neki a legjobban. 

 

Georgina azóta egy szerény, de központi fekvésű lakást tart fenn, és két-három hetet a nyár végén maga is szabadságon tölt. Saját belvárosi vendégköre mellett nyaranta – amikor úgyis mindenki elhagyja ezt a vidéki várost – fürdőhelyekre jár a pohos külföldieket gyúrni, és alkalmanként leápolni is. 80 kiloforint megy havonta a stúdiólakás bérlésére. Másik hetvenet anyjának ad, akinél a kisfiúval együtt lakik. A mama itt tisztában van azzal, hogy családi bevételük nagyobb része a „csutkatökűektől” származik. További néhány tízezret jelent annak az adósságnak a törlesztése, amely akkor szakadt rá, amikor egy családtag egyszer elemelte a házipénztárból az egész havi bevételt. E családvédelmileg elég tipikusnak mondott krízishelyzetben legrosszabb az, hogy mindenki tagad, Györgyike pedig nem tudja, mit gondoljon, csak törleszti a felvenni kényszerült áruvásárlási hitelt. 

 

Mindemellett, amatőrként eljár minden nagyobb futóversenyre, ahol alkalmanként nyerni is tud. Még mint a Bolyki MEDOSZ sportolója egyszer minden rákészülés nélkül kedvtelésből lefutotta a maratoni távot: beszámolója szerint az első húsz kilométer meg se kottyant, a bajok ezután kezdődtek az egyre sűrűbben fellépő holtpontok (agyi vérszegénység és csontfájdalmak) képében. A holtpontleküzdés praktikái persze szerepelnek minden hosszútávfutó repertoárjában, így Georgina sem ijedt meg, és megszokott tempóját tartva küzdelmesen eljutott a táv feléig. Onnan azonban már csak úgy tudott tovább futni, hogy teljesen magába fordult (ez a hosszútávfutók nevezetes magányossága), se látott, se hallott, csak gépiesen dolgozott a lábával, és csápolt a karjával, amíg nem szóltak neki, hogy megvan. 

 

 

 

 

Aki Georginával találkozik, kérés nélkül is hamar megtudja, ő makacsul a konzervatív táborra adja a voksát. Ez máig állandó csetepatékhoz vezet élettársával, a madonnaképű, macskaléptű és álmatag tekintetű Nimphával, a gyermekeit szintén egyedül nevelő kétgyermekes anyával, aki tántoríthatatlanul józan, alkalmanként tábort váltó szavazó. Ugyanis egzisztenciálisan még a két lábbal a földön járó szolgáltatók is mind tartanak a vidéki politikai jobboldal erkölcsprédikációi¬tól és intervenciós gyermekvédelmi retorikájától, ezért számukra gyakorlatilag nincs több¬pártrendszer. A terepmunkába interjúalanyként bevont szexmunkások közül meglepően sokan elmentek és elmennek választani, ennyiben tehát nemcsak polgárnak, hanem – hazai közállapotaink ismeretében – egyenesen citoyennek is tekinthetők. Az egymás között lefolytatott politikai pengeváltások ellenére Nimphát a városi kézműveskínálat színesítése céljából a huncut Georgina bevonta a dörzspraxisba, a két fiatalasszony négykezes, műsorral fűszerezett szolgáltatást nyújt. A szociográfia műfaja nem teszi lehetővé, hogy a műsor természetéről ennél több feltárható legyen. 

 

A verbálisan erős Valgathának feltűnt, hogy az általa vizsgált körökben nyelvileg kevéssé szégyenlősek ugyan az emberek, mégis takarékosan, szinte már szemérmesen használják a testrészek és a kapcsolódó tevékenységek, mozgáskombinációk megnevezéseit. Megmunkálás alatt is mindig jól fogadják például, ha a vendég akár gyermeteg módon becézve nevezi meg a szükséges dolgokat, teszem azt ügyes mancsocskáról, fürge ujjacskáról beszél. Tudják ugyanis, amit legfeljebb nyelvfilozófusok tudatosítanak, hogy a mindennapi nyelvhasználat funkciói szerteágazóbbak a puszta ráutalásra, megnevezésre való képességnél. Márpedig a szexmunkások – még a cserfesebbje is – kevéssé érdekeltek abban, hogy pénzkereső tevékenységük köré, legalábbis annak sikamlós vonatkozásai köré, sűrű verbális felhő szálljon le, amelyben a puszta referencián túl önálló életre kelhetnek az igék és a főnevek. Nem tetszelegnek a nyelvi megjelenítésben, a fárasztó nap után este nemigen térnek vissza az eseményekre, hogy vacsora alatt baráti vagy családi körben reflektáljanak a történtekre. Nyelvükre, mondhatni, óvszergumit húznak – ahogy alkalomadtán fizikailag is. Inkább abban partnerek, hogy az ügyféllel együtt a legszükségesebbek rögzítése, esetleg megtárgyalása után mihamarabb tegyék interaktív zárójelbe a dolgot, és valami egészen másról folyjék a diskurzus. 

 

Ez a nyelvi óvatosság magyarázhatja azt a tényt is, hogy szopás helyett más (pikáns, de politikailag kevéssé korrekt) megnevezést használnak szcénaszerte.* Félő ugyanis, hogy a szexmunkások kevéssé tudnának nyelvileg helyesen különbséget tenni a szopatás és szoptatás között. Ahogyan egyébként ez még a verbalitásban olykor tobzódni kényszerülő újságírók kompetenciáját is sokszor meghaladja, hiszen választások idején néhány jellegzetes szövegösszefüggésben sehol nem keverik sűrűbben a műveltető és szenvedő igealakot, mint a médiában és a politikában. Rendre hibásan beszél például sok országos médium újságírója, amikor azt említi, hogy egy jelölt a választáson „megméretteti” magát. Ekkor természetesen elég lenne azt mondani, hogy megméreti magát. Egyedül a választás aktusát volna szabad megmérettetésnek nevezni.

 

Valgathában mindez akkor tudatosult először, amikor a takaros megyei tiszti fővédőnő délutáni előadását hallgatta Dobogókőn a Manrézában. A kórházi főnyanyák körében valósággal tűzről pattantnak ható asszony a szoptatás világnapja alkalmából a bébiételeket ostorozva beszélt (perorált) egészségügyi menedzserek előtt, akik évtizeddel azelőtt még ebben az úgynevezett Kádár-villában kezdték meg konferenciasorozatukat, de a rendszerváltozás egy előrehaladott pillanatában a volt első titkár dácsája – ideológiai elkötelezettségét megőrizve, csak éppen irányultságot váltva – lelkigyakorlatos központtá privatizálódott. A nyelvfilozófia nyelvaktus elméletében sem járatlan közgazdász azon a délelőttön hosszan gondolkodott a magyar szóhasználat egyes frivol rejtelmein.

 

 * A modernizálódás biztos jele a hazai szexszcénában: az ósdi „francia” (és a roma „cida”) kifejezések lassan, de biztosan átadja helyét az immár nemcsak orvosok által használt „orális” terminusnak.