"Az írás telepátia, az olvasó időutazó." előző rész
7.
A méltóságos asszony, ahogy hazaszaladt, a lakást persze úgy találta, ahogy hagyta. A nagyobbik lánya a díványon feküdt és olvasott.
- Bolykám, fiam - mondta szemrehányóan, s egy bántó szót nem mondott, csak a hangjában rezdült meg valami szemrehányás.
Bolyka egyet fordult, s ott maradt fekve tovább a díványon, és tovább olvasott. Valósággal belebújt a kis sárga fedelű regénybe, ahol nagyszerű világ nyílogatott, a mozi angyali boldog világa.
- Mucuska, már nagyon szép leszel - szólt rá a másik szobában a mama a kisebbikre, aki a tükör előtt ült, és egy új frizurát próbált ki.
Ezzel hozzáfogott ő maga befejezni a takarítást. A lány, mint mindig, most is a kilincseket pucolta. Ez nagyon fontos is, mert az ura hallatlanul ellenőrizte, hogy a kilincsek mindig ragyogóak legyenek.
Mucuska elröstellte magát, s otthagyta hamar a tükröt, s ment az anyjának segíteni. A mama meg is volt hatódva. Milyen jó gyerek ez a Mucuska, rögtön meg akarta jutalmazni érte:
- Fiam, lehet, hogy holnap színházba megyünk.
A kislány előbb megállott a meglepetéstől, aztán nagyot sikoltott:
- Hova?
- Víg.
- Mit?
- Hauptmann.
A kislány egy kicsit gondolkozott. Aztán ennek is megörült.
- Jaj de jó.
- De ne szólj apa előtt, míg vele nem beszéltem.
A kislány a nagyobbikhoz futott:
- Bolyka, Bolyka, holnap színházba megyünk.
- Hova?
- Víg.
- Mit adnak?
- Hauptmann.
Bolyka is elhallgatott és méregette magában. Nem kedvelte ezeket a klasszikus darabokat, inkább egy jó moziba szeretett volna menni. De hát mindegy. Az is szép. A Vígszínház ragyogó úri miliője megszédítette, s ezért elfogadta ezt is. Fel is állott a díványról, s egy pillantást vetett még az utolsó sorokra, ahol olvasott, az oldalszámra, s becsukta a könyvet.
- Apa mondta?
Az anyja megingatta a fejét.
- Sőt… Ne szóljatok előtte, míg nem beszéltem vele.
- Te akarod? - kérdezte csodálkozva Bolyka.
- Itt az utalvány - suttogta a mama -, négy darab elsőrendű zsöllye.
- Elsőrendű zsöllye - ujjongott a kisebbik lány, egészen elájulva.
- Gizi néni hozta… ők nem tudnak elmenni, és nekünk hozta át.
- Milyen ruhába mégy? - kérdezte Mucuska Bolykát.
- A zöldbe.
- Utána elmegyünk egy kicsit danszolni.
- Pszt. Majd apa.
A lakás egykettőre rendbe lett, igaz, nem kellett mást tenni, csak helyre rakni az elmozdított bútorokat. Bolyka nagyon szeretett volna visszamenekülni a regénybe, a mozihős és a hercegnőhöz, de ő is fel volt villanyozva. Mintha megütöttek volna valami villamos hangszert a lelkében, úgy mozgott a lakásban, félálomban s fél vágyakozásban. Ez nagyon jókor jött, ez a színházi est. Titkos elhatározás érlelődött a lelkében, hogy titkon, senkinek sem szól, elmegy a szépségversenyre. Tudta, hogy csak éppen el kell mennie. Biztos a győzelem. Legutóbb is egy áruházi lány nyert. Ha ő megjelenik, akkor az övé a siker… De még az anyjának sem mert róla szólani… Az ő társadalmi körükben ennek nem volna sikere, itt még ma is olyan elavult elvek vannak...
De a tényeknek apa sem állhat majd ellen. Az íróasztalhoz ment, és a legnagyobb gonddal s mérnöki precizitással rakta rendbe a tollakat és ceruzákat, mindent a maga helyére. Mintha ezzel valami áldozatot hozott volna az apja szellemének.
Anyjuk közben lassan mindent elmondott, amit délelőtt tapasztalt. Az újságíróék kis lakása kezdett úgy tűnni fel a két lány előtt, mint valami paradicsom. Mind a ketten ilyen modern bútorra vágytak, s féltek, hogy az apa régimódi erkölcsei mellett ez csak ábránd marad…
A stílus-lakás tündérvárrá alakult, a két szép pesti lány beleszédült a reménykedésbe. Mióta ilyen nehezek a viszonyok, vége van a házibáloknak, az összejöveteleknek, az utcán kell a fiúkkal találkozni, meghívás nincs. Ők se mennek sehova. Karácsony táján volt az egyetlen zsúr, akkor reggelig ittak és táncoltak. Rettentő sok likőrt fogyasztottak, s evvel be kell érni jövő télig… Még olyan hírek is vannak, hogy a nyáron is aligha mennek el valahova…
Mucuska sorra nézte a ruhácskáit, s egy új blúzt epedett legalább.
- Fiam - sóhajtott az anyja -, spórolni kell.
- Csak ezt ne hallanám már - kiáltott fel nyögősen a kislány, s ezen az anyja úgy nevetett, hogy szinte könnyes lett a szeme. Most már annál jobban vágyott a holnapi színházi estére, s rettegve várta az urát, mit szól majd.
Már Öcsi is megjött az iskolából, hirtelen hosszúra nyúlt fiú. Szép gyerek, aki elszántan nem tanult. Már kész úrnak érezte magát, s az érettségi előtt állott. Majd csak valahogy túl lesz rajta, s akkor megnyílik a világ. Rettentően unta a gimnáziumi fegyelmet, s erotikus elbeszéléseket írdogált, nem mintha írói vágyak lettek volna benne, hanem hogy a fantáziáját etesse.
Apa végtelenül pontos volt. Pontban két órakor állott fel a hivatalban az asztaltól, s annyi idő kellett a hazaérkezésre, amennyi a villamosra.
- Mindjárt üt az óra - mondta a fiú szellemesen, s ezen a nők határtalanul elkezdtek kacagni.
E pillanatban nagy jelentősége volt ennek a szónak, hogy mindjárt üt az óra. Mert az apa szava, az fog eldönteni mindent. Csak ők tudták, mit jelent.
Öcsinek nem merték megmondani, mert csak négy jegy van, tehát a fiú kimarad az estéből. Persze annak nem fog ezért a szíve nagyon fájni, mert szabad estje lesz, s jobban tudja majd használni, mintha ott kellene ülni egy unalmas klasszikus darabnál. Klassz szórakozása lesz, az biztos, ha mást nem tenne is, csak azt, hogy végigszáguldja az esti utcákat az éjszakában…
Szóval forrongó hangulat volt az első emelet tizenötben. Mindenki el volt foglalva a gondolataival, amiket takargatott még maga előtt is, mikor megszólalt a csengő. Mind megismerték az apa csengetését, s megrezzentek, és valamennyien más mozdulatot és más helyzetet kerestek, mint amiben éppen e pillanatban voltak.
Az apa - s milyen hosszú idő volt ez most - letette a kabátját az előszobában, a cseléd beakasztotta a szekrénybe. Ő maga nagy gonddal lehúzta a kesztyűjét, összehajtotta, a szekrény kis fiókjába elhelyezte, s mikor végre megjelent a roppant elegáns kis fekete ember a nagy szőke nők közt és a lógó fia előtt, úgy tűnt fel, mint a görög tragédiákban a komor Végzet.
Már az ebéd ott volt régen az ételhordókban, már meg is volt melegítve, azonnal tálaltak. Az apa kívánságára ez is valami szertartásszerű volt.
A lány fehér kötényben, frissen fésülködve, korrektül hozta az ételt, a tömegkosztot, amit a távoli kaszinó műhelyében készítettek.
A levest senki sem szerette. Meg kell vallani, hogy nem is volt rajta semmi szeretni való. Híg lé volt, se íze, se illata. Nem az volt, amit itthon megszoktak, de legalább a külsőségek rendben vannak.
Mély hallgatásban, zavart kanálcsörömpölés közben fogyasztottak.
Székelygulyás következett. Ezt jól csinálják a nyilvános konyhákban, s az anya még külön rá is szánt néhány fillért, s egy kis tejfellel meghintette, hogy színe legyen.
Így jobb kedvre derült a család.
Az anya fel is használta a hangulatot. Apa pláne viccet mondott. A hivatalban hallott valami nagyon jót. Bolyka csukott ajakkal mosolygott: ugyanezt a viccet a mai lapban olvasta, hátul az apróhirdetések közt. Szorgalmas búvára volt az apróhirdetéseknek, s mindig gondosan elolvasta az ott mazsolának használt vicceket is. Apa persze ilyent nem olvas, neki be lehet adni a legobskúrusabb újságviccet is, neki az is meglepetés. Aranyos ember ez az apa, dehogy rontaná el valaki a kis örömét.
- Apja - szólt a mama a pillanatnyi jókedvet felhasználva, de máris megzavarodott, csak ebben a pillanatban érezte meg, hogy az ura esetleg nem helyesli, de ha már elkezdte, kimondta - négy darab jegyet küldtek holnap estére a Vígbe.
Apa előbb felcsillant, de rögtön gyanakodva.
- Küldtek. Ki küldte?
- A Hauptmann-darab. Négy darab elsőrangú zsöllye.
- Na és?
- Majd elmondom, kicsit komplikált, a Gizi néni a gyerekeknek… Véghelyné…
Apa elborult. Véghelynének két lánya van, színinövendék… Már kezdődnek a színházjegypanamák. Nem akarta nyíltan támadni, de ez teszi tönkre a Nemzetit, hogy mindenki ingyen megy be… - gondolta magában - államrezonnal. De hogy jutnak ezek vígszínházi jegyekhez… Ki is mondta, ahogy a sült tésztát undorral a tányérjára vette:
- Már a Vígszínházba is kapnak?…
- A… egy újságíró, aki a házban lakik…
Az apa arca eldermedt… Újságíró. Úgy nézett a feleségére, mint valami rémületre. Újságíró… Szinte belefeketedett.
Az asszony nem is szólt tovább egy szót sem. Kis idő múlva azt mondta:
- Egyétek fiam, egyétek. Nagyon jó ez.
A gyerekeknek sem ízlett a tészta. Rettenetes, hogy ezekben a kifőzőkben hogy készítik el ezeket a dolgokat. Nem lehet egy hónapnál tovább enni. El is határozta, hogy holnap, hogy az urát a színházért kárpótolja, maga főz… Úgyis naponta kell fizetni az ebédet. Majd ha az edényért jönnek, lemondja a holnapot. Abból az öt pengő negyvenből jobbat fog ő csinálni… Ha köménymagos levest főz, az is jobban ízlik ezeknek a szegényeknek...
Apa többet nem szólt. Látszott rajta, hogy nagy önuralommal tartja vissza magát, hogy a gyerekek előtt ne szóljon. De evés után rögtön felállott, s hivatalos léptekkel ment át a maga szobájába. Az ajtóban visszafordult:
- Anya.
Az anya abbahagyta a kanalak és villák rendezését, s utána sietett.
- Mondja kérem - szólt a miniszteri tanácsos, mintha a hivatalban állana az íróasztala mellett - hogy tehet ilyet.
- De… abba semmi sincs, Vilmos.
- Kérem, maga nagyon jól tudja, hogy most folynak az állami szállítási szerződések revíziói… Ilyenkor egy újságírónak még a köszönését sem lehet fogadni… Egy szabadjegy egy újságírótól az urának az állásába kerülhet.
Pillanatnyi néma csönd. Akkor éles és rideg hangon folytatta.
- Ha maga látni akarja a Hauptmann-darabot, semmi kifogásom ellene. A jövő hónap elején meg fogja nézni… Majd én hozatok a szolgával egy páholyt. A minisztériumi egylet negyven százalékkal kapja... Rögtön előjegyzésbe veszem.
Elővette kis noteszét a bal felső zsebéből s bejegyzést csinált. A felesége egészen lesújtva állott előtte. Mint egy Antigoné.
- Hol a jegy?
- Utalvány… Igazgatósági utalvány, teljesen díjtalan…
- Kérem, ne tárgyalja tovább, azonnal küldje vissza a lánnyal.
Az anya habozott, szédült. A cseléddel küldje vissza? Vagy ő maga?
- Majd elintézem.
- Kérem, legyen szíves.
Cigarettára gyújtott. Ebéd után egy cigarettát el szokott szívni. Ez a napi kvantuma. Többet nem engedélyezett magának a mai viszonyok közt. Ahogy a felesége kiborult a szobából, utána szólt:
- Öcsit.
- Igen.
Kint a gyerekek lesték, mi az apa döntése, de ahogy kiment, nem is kellett kérdezni, az arcára volt írva minden.
- Öcsi, fiacskám, apa hív.
Öcsi úgy mozdult, mint a fiatal önkéntes, ha raportra rendelik.
Az asszony keservesen felsóhajtott:
- Jaj istenem.
Ingerülten körülnézett. Még ott volt az asztalon az ebéd el nem fogyasztott maradéka. És ilyenkor a férj úgy komaradíroz, mint egy tábornok. Ha parancsol, legyen pénze. Akinek nincs pénze, ne parancsoljon… Hogy hozat egy páholyt?… Miből?… Azt is a konyhapénzből hozathatja csak. Mert ha elvesz belőle, nem tudja pótolni… Nevetséges…
Ez a kis fellobbanás el is szakította a türelmét és feldöntötte a fegyelmet, amit különben érzett, s már döntött. Visszaadja az utalványt, ezt belátta, hogy muszáj, ha az ura fél az újságírótól, de ha már maga nem viszi át, azt sem teszi, hogy azzal sértse meg a kedves embereket, hogy a cseléddel küldi oda s szó nélkül, magyarázat nélkül... A nagyobbik lányra nézett...
- Bolyka fiam, átmégy Véghelyékhez és a Gizi néninek nagyon szépen megmondod, hogy apa nem tud színházba menni holnap este, mert… revíziója van, most revideálják a szerződéseket... A jegyeket nagyon, nagyon köszönjük, s csak használják el… Nagyon kedves légy…
Bolyka elpirult. Még sohasem volt Véghelyéknél. Csak messziről ismerte s irigyelte a két vidám lányt, kortársait, akik oly szabadon röpködnek ezen a Budapesten. Vérhullám lepte el az arcát, és besietett a szobájukba, s percek alatt tetőtől talpig átöltözött. Kosztümöt vett, de kalapot mégsem tett, anélkül sietett át…
