Amíg a forintunk inog, olvassunk még egy részt a Véghely-lányokról. Előző rész , Móriczról
15.
A Véghely-lányoknak jól megy, mert ugyanez alatt az idő alatt Cika is pénzt keresett. Cika az iskolából egyedül ment haza. Ritkán volt kísérője, mert ő egy nagyon különös lány volt. Nem volt szekszepílje, ahogy ő mondta. Tőle valósággal tartottak a kollégák. Ha művésznő lett volna már, akkor kezet csókoltak volna neki, mint nagy művésznőnek, és elmenekültek volna a maguk kisded játékait folytatni. Így azonban voltaképpen ő is kislánynak számított, s így csak zavaró volt, ha köztük volt. Igaz, valamivel idősebb is volt, de ez nem is látszott rajta, és annyira szép volt, hogy bent kellett valaminek lenni, a lelki matériában, hogy engedték a fiúk estéről estére, hogy egyedül gyalogoljon haza, végig a Nagykörúton és a hosszú Üllői úton.
Most is egész úton ezen elmélkedett, s bosszantotta. Szerette volna, ha bolondulnak érte. Királynői természete volt, a lába előtt akart látni mindenkit, de csakugyan ez nem volt ínyére, hogy tacskó fiatal sihederek ugráljanak körülötte. Azért ez sem lett volna éppen rossz, bár az az elégtétele megvolt, hogy a tanárok, azok jobban behódoltak. Csak azok meg mind olyan bolondok voltak, hogy színésznői hivatást kerestek benne, s mivel ezt nem találták, éreztették vele a megvetésüket, mintha az valami szégyen volna, vagy inkorrektség, hogy egy ilyen csodálatos szép lány betolakodik egy színiiskolába minden tehetség nélkül. Ellenben Cincit becézték, elragadónak találták, és már szerepeket is adtak neki. Cinci színésznő volt, ő egy nímand. Azért őt sem tették ki a rostavizsgán, mert dísze volt az intézetnek s megfizette a tandíjat. Hogy miből, azt nem kutatták. Hogy az anyja kilincselt sorra a rokonoknál, s úgy szedte össze, mint alamizsnát a két lány tandíját, ez nem jelentett semmit.
Ez is nagyon bosszantotta Cikát. Az, hogy nem tud pénzt keresni.
Hogy leleplezzem, erkölcstelen céljai voltak a színiiskolával. Azt hitte, kiszabadul a szűk kis lakásból, és ha csak megjelenik, már rajongani fognak érte. Egyáltalán nagyon elszánt lány volt, s nem esett volna kétségbe, ha a legcsúfabb milliomos belebolondul, s kész lett volna elfogadni a legnagyobb ajándékokat is a szépségéért. Kivált, mióta látta a regényből, hogy az amerikai lányok hogy élnek. Teljesen a kéjnek és a fényűzésnek. Csodálatos egy hely lehet az az Amerika.
Egyelőre ezen a téren sem volt semmi. Jobb lett volna talán, ha mindjárt egy moziiskolába lép be.
Valamelyik fiú mondta ezt a marhaságot, hogy nincs szekszepílje, de benne ragadt s elfogadta.
Ilyen gondolatokkal elfoglalva sétált végig a hosszú úton, s amint haladt kifelé a városból, arra gondolt, hogy reménytelen az egész élete, nincs jövője, s már oly ingerült volt és olyan kétségbeesett, hogy akármire kész lett volna.
Mikor bekopogott az ablakon, az anyja teljesen felöltözve várta.
- Hol van Cinci?
- Elment a papához.
- Minek?
- Pénzért.
- Á - mondta a mama - ez egészen fölösleges, koptatni a cipőjét. Annak sincs pénze. Most, hónap végén. Még hónap elején sincs.
Aztán gyorsan mondta, mintha még a szavakra sem akarna időt vesztegetni:
- Megyek be az üzletbe, beviszem ami van, és megpróbálok egy kis előleget kérni.
Már össze volt csomagolva a holmi, nagy fehér pakolópapírba, azt rögtön magához szorította s ment.
- Fiam, csukd be az ajtót, és senkit be ne eressz, aki idegen.
Ezt nem lehetett volna megmagyarázni, mért mondta. Így szokta mindig mondani, mikor kislányok voltak s megmaradt benne az is, hogy a lányai ma is kisbabák, s az is, hogy veszedelem csak kívülről fenyegetheti őket.
Mikor kiment, Cika kikísérte s becsukta utána az ajtót.
Egy pillanatig még ott állott az ajtóban, s nézte a fehér mintás, át nem látszó üveget. Minek siessen a szobába, ott sincs más, csak át nem látszó fehér mintás semmiség: a jövő.
- Jó estét Cica - mondta neki valaki, s ő meglepetve nézett hátra.
Az egyik lakójuk állott a háta megett, az köszöntötte. Csodálkozva nézett fel a hatalmas szál emberre; s jólesett neki a lágy bariton hang, ami egész bársonyosan duruzsolt a fülébe.
Két lakójuk volt a két szobában. A másik az alacsony és erőszakos fiatalember volt, egy szigorló jogász, aki már több ízben erőszakoskodott vele, de ő mindig nagy fölénnyel és megvetéssel utasította vissza. Ez nem. Ezzel az úrral másképp volt. Ez egy vidéki földbirtokos volt, aki azért jött Pestre, mert válik a feleségétől, s azalatt itt tölti az időt. Fogalma sem volt különben róla, hogy mivel.
- Jó estét - mondta kurtán.
- Mért olyan rosszkedvű - mondta a magas úr, aki egy pohár vizet tartott a kezében. Úgy látszik a konyhában volt vízért.
- Nincs bent a szobában víz? - kérdezte Cika.
- Nincs - nevetett az úr.
- Elfelejtett a mama beadni.
- Nem baj.
Tovább állottak egymással szemben, s Cika érezte, hogy az úr erősen nézi, s hirtelen zavarba jött.
- No de nem felelt, hogy mért rosszkedvű?
- Nincs pénzem - felelt rá váratlanul.
A lakó felnevetett.
- Patvarba - mondta -, s mennyi hiányzik?
- Három pengő.
- No annyit még lehet nálam keresni.
Ezzel a derekára tette a jobb kezét, s gyöngéd mozdítással a szobája felé irányította.
Cika meg volt döbbenve, s azon még jobban, hogy be is lépett a lakó szobájába. Az ajtó ott volt közvetlen a konyhaajtó mellett. A szobát jól ismerte. Az ő bútoraik voltak benne. Azok a bútorok, amelyek közt felnőtt. Takarításban is szokott néha segíteni az anyjának, mikor annak nagyon sürgős dolga volt, és a vendég nem volt itthon.
A lakó az erős villanyfényben, mert százas körtét csavart be a mama nagy bosszúságára, nagyon különös jelenség volt. Szép ember volt, nagyon magas és karcsú, széles vállú. Csak két kifogása volt ellene, ha már bírálni akarta, hogy igen nagy orra van, nagy sasorr, a másik, hogy fehér volt a haja.
De most, ahogy nézte a derült és kellemes mosolygását, egész meg volt lepve, milyen fiatal az arca.
A lakó letette a pohár vizet az asztalra. Hátranyúlva, az ajtóra ráfordította a kulcsot. Helyet mutatott a lánynak és beültette a díványra, s maga is mingyárt odaült mellé, a legszorosabb közelségben.
Cika homályosan érezte, hogy elszalasztotta a pillanatot, mikor eltávolodhatott volna a férfitól, de hiába, megtörtént, hogy engedte, hogy újra átölelje, mint a sötét előszobában, s belenézzen a szemébe.
A férfi rendkívül éhes volt, a szeme, a szája, s egy pillanat múlva már csókolta.
Sohasem képzelte volna Cika, hogy ez ilyen egyszerű dolog. A férfi egy negyed óra múlva három pengőt adott a kezébe. Három ezüst pengőt, úgyhogy beletette a markába és rácsukta az ujjait.
- Hát mit fog most ezzel a pénzzel csinálni? - kérdezte, és kíváncsian nézett a lány arcába.
Cika gondolkodni sem tudott. Álmosan és tűnődve nézett maga elé.
Nem szólt semmit.
A férfi, ahogy a lányt nézte, s kénytelen volt elismerni, hogy az csakugyan valami egészen kivételes szépség, és amellett érintetlen volt e percig, nem tudta, hova tegye.
Ki ez?… Az első pillanatban, mikor “elértette” az “ajánlatot”, azt hitte, ez “természetes” dolog, hogy ez már így megy a kiadó lakások házirendje szerint… De most meggyőződött róla, hogy a lány tiszta… Hát akkor mi van itt?… El nem tudta képzelni ezt a csodálatos dolgot, hogy egy szűzlány…
Cika, ellentétben a könnyű esettel, nagyon fáradtnak és tűnődőnek látszott. A férfi érezte, hogy a vér az arcába szökik, míg a lányt nézi, s most saját magát kezdte felelőssé tenni, hogy nem ő‑e a gazember, aki meg nem engedett eszközöket vett igénybe a “hódításnál”. De nem. Minden oly egyszerűen folyt le, mintha… Egyszerűbben, mintha… Hát akkor mi ez?
Soká nézte s egyre forróbban nézte a lányt, aki úgy ült, nagy szemeit lesütve, a szája, elég erős, de nagyon finom szája lebiggyedt és elgörbült s valami Magdolna-szerű fájdalom volt benne. Olyan mély fájdalom, amit ilyen fiatal arcon még senki sem látott…
De hiszen színésznő - gondolta.
Meg kellett vallania, hogy ez nem színészkedés… Itt valami titok van… Valami rettenetes és nagyon mély titok…
Nem merte sürgetni, hogy beszéljen… A lány pedig csak hallgatott, és egyre súlyosabb lett felette a bánat.
Talán nyomor?… Valami rendkívüli és elviselhetetlen nyomor?… Haláltól kell valakit megmenteni?… De hiszen csak három pengőről van szó… Mit lehet ezzel kezdeni?
Nem bírta tovább a hallgatást. Újra kérdezte. Meglepte saját magát is, hogy a hangjában nem volt benne az a tűnődés, kétség és vihar, ami lezajlott e néhány pillanat alatt. Kérdezte:
- No kislány?… Hát mit csinál a három pengővel?
Cika összerázkódott. Felegyenesedett. A mellei oly kemények, szépek és duzzadtak voltak, s a dereka annyira karcsú… Igazi fiatal, szőke zerge…
- Négy darab színházjegyet kaptunk holnap estére a Vígszínházba.
A férfi szemei kitágultak. Ezért?… Hát egy lánynak ez elég, hogy ártatlansága első virágát eldobja?…
- Mit adnak? - kérdezte kiszáradt torokkal. Fel is vette a poharat, s kiitta fenékig.
- Mit?
- Hauptmann.
- A Naplemente?
A lány egy picit intett.
Hauptmann?… Ez külön csodálatos… Ilyen komoly lány?… Hauptmannért?… Kénytelen volt nevetni.
- Nem akarna inkább operettbe jönni?
- Már megvan a jegy - mondta ártatlanul Cika, aki nem tudta, hogy az anyja már vissza is adta a jegyeket.
- Persze.
Cika szeretett volna elmenni, de mintha el lett volna varázsolva. Nem lehetett. Nem bírt megmozdulni, nem bírt elindulni. Nem értette, mi történt…
Hallgattak.
- Hogy híják magát, kis cica?
- Nem vagyok cica.
- Hanem?
- Mért mond engem cicának?
- Úgy hallottam, cica. Így szólítgatják.
Cika nevetett.
- Nem, én Cika vagyok.
- Cika?… Mi az?… Fantasztikus, hogy milyen neveket viselnek ma a lányok. Káposzta-cika, azt már hallottam… de Cika kisasszony? azt még nem.
- A papám adta kicsi koromban, s rajtam maradt, és én szeretem.
- Papa is van?… Nem emlékszem, hogy láttam volna a papát.
- A papa nagyon ritkán jön hozzánk.
- Ritkán?… Mióta?…
- Ó, mindig…
- Elváltak?
- Nem.
- Hanem?
- Ő segélyez bennünket, mikor pénze van, csak sosincs pénze.
- Mi a papa?
- Ezredes.
A lakó egész megdermedt. Mulatságos volt, ahogy az arca megnyúlt, s ámultan bámult a lányra.
- Ez-re-des?… Katona?
Cika nevetett.
- Azt hiszem, minden ezredes katona.
- Hogy hívják?
- Véghely.
A lakó még jobban elámult.
- Csak nem Véghely Ármin?
- De igen, ismeri a papát?
- Igen… A harctéren alatta szolgáltam… Remek ember…
- Ugye?
A lakó felállott, és rendbe szedte magát. Kihúzta a derekát és katonásan összeütötte a bokáját, mintha kard lett volna az oldalán.
- Tartom szerencsémnek, kedves… Cika…
Cika elfordította a szemét róla. Megijedt, hogy elrontotta a dolgot ezzel a leleplezéssel. Most jön, ami szokott jönni, hogy a férfiak egyszer csak az első bizalmasság után elmúlnak mellőle. Csak ez eddig mindig a saját makacssága és elutasító érzése miatt szokott történni.
- Megengedi, hogy leüljek? - szólt a lakó.
Cika nevetett. A nevetése végtelenül bájos volt.
- Otthon van.
- Maga! - mondta a lakó ünnepélyesen.
Cika az asztalon levő cigarettatárca után nyúlt.
- Szabad? - s kivett egy cigarettát.
A lakó elővette kis ezüst öngyújtóját, s tűzzel szolgált.
- Sokat dohányoz? - kérdezte aztán.
- Sokat.
- Miért?
- Unom az életet.
- Áh, bah. Maga és az életunalom. Olyan, mint egy kinyílt… - kereste a szavakat - egy kinyílt Marshal Nil.
Cika örült. Érezte, hogy a férfi nem akar menekülni tőle. Szépeket mond. Jól áll a fehér fejéhez.
Ránézett a férfira, s elpirult közben.
- Most mire gondolt?
A lány kereste a kibúvót.
- Mért ilyen ősz maga?
- Kacérságból…
- Hogyhogy?
- Csak mondom… Nálunk ez családi betegség. Apám már huszonnyolc éves korában egész ezüstfejű volt.
- Maga hány éves?
- Óh, én már öreg vagyok. Negyvenkettő.
- Az még nem öreg.
- Köszönöm.
Cika most felállott.
- Már elmegyek, mert a mama jön haza.
A férfi felállott, és nem tartóztatta.
- Nem is ad kezet?
A lány odanyújtotta a kezét.
- Jó estét.
A férfi elkezdte morzsolgatni az ujjait. Nem tudta, mit akar. Kivette a tenyeréből a három ezüst pengőt.
- Mondja - azt mondta, hogy négyen mennek a színházba… Ki a negyedik?
- Mi hárman vagyunk… - dadogta bíborpirosra válva Cika.
- Azért kérdem.
- Hárman.
- S a negyedik?…
Cikában felvillant valami öröm.
- Eljön velünk?
- Ha megengedik?
- Legyen szerencsénk.
- Tartom szerencsének. Mikor?
- Holnap este.
- Kezét csókolom.
Meghajolt és kikísérte az ajtó küszöbéig.
Egy pillanat múlva Cika ott volt egyedül a sötét előszobában, oly tétován és habozva.
Nem mert bemenni a szobájukba.
Akkor hirtelen kinyílt a másik szoba ajtaja, s kisurrant a másik lakó, egy jogász, aki délután is molesztálta és a sötétben mohón, vadul és durván azt mondta:
- Igen?… Maga bestia… Igen?… Figyelmeztetem, hogy ha neki, nekem is…
És ezzel átölelte s megcsókolta.
Cika felébredt, kirázta magát az ölelésből, és ököllel az arcába csapott a támadónak.
Ez kicsit felhördült, aztán eleresztette, s beugrott a szobájába. Cika berohant a lakásukba, magára zárta az ajtót, és levetette magát a díványra, s hangos zokogásba tört ki:
- Hát annyira aljas lettem? Utolsó, utolsó… S addig zokogott, míg el nem aludt.
folytatjuk
