18.
Délben a mosóné kopogtatott be a kis nagyságához. Ott állott az ajtó előtt a rövid vastag asszony, és csendesen meg-megkocogtatta az ajtó üvegablakát. Hogy nem nyitottak, ő nem türelmetlenkedett. Aki kér, az diszkrét és türelmes, ő tehát csak állott, állott, s percenként újra kocogtatott.
Ilonka végre meghallotta a konyhában s kijött, ki az?
- Mért nem csönget? - nyitott ajtót neki.
- Á, nagyságos asszony, nem vagyok én kódus, kezit csókolom, csak a kódus csenget. Az igen, az végigcsengeti az egész házat, osztán ha kenyeret adnak neki, a hátulsó lépcsőn elpottyintja. Ha meg vajas, odaragasztja a falhoz.
- Ne mondjon ilyet, ma is adtam egynek, mégpedig vajasat.
- A van hát akkor most is a szemetesláda felett. Pékkenyér ugye?
- Persze hogy pékkenyér.
- Á, kezit csókolom, nem szeretik ezek a pékkenyeret.
- Hát mit szeretnek? - kérdezte mérgesen Ilonka.
- Pénzt… Ha kenyeret akar, ad nekik a város amennyi belefér… Kilójával osztogatják, meg két kilójával… Meg mennek a konyhára, olyan ebédet kapnak, hogy csoda… Nem kell hozzá semmi, csak munkanélküli legyen. Én nem kapok kezit csókolom, mert én dógozok.
- No, ne legyen ilyen kegyetlen. Azért adnak nekik, mert rá vannak szorulva. Ne kívánja az ilyen kenyeret.
- Mér? Én nem vagyok rászorulva? Ez az én bajom! Hogy magyarázzam meg, hogy az én uram olyan, mintha munkanélküli volna. Nem hoz az nekem haza egy fityinget sem. Én meg hiába dógozok, tetszik látni, fel vagyok őtözve, most jövök a szerelőtől, hazavittem neki a ruhát még tegnap, nincs azoknak egy vasuk se. Se annak, se a lakatosnak, szombatig nem tudnak adni semmit. Se a hivatalnokék, elsejéig egy fillért nem látok egytül se. A tanár úr is itt a sarokba, csak felveszi az inget, jöjjek elsején, nem tudom, elsején is miből fog fizetni, semmi állása, úgy fekszik ott az ágyba, még a ruháját is elküldte már zálogba. Ki se tud menni, nem tudom, mire vár az is, a nyomorult, de azért úgy beszél, mint egy huszárkapitány. “Jöjjön elsején.”
- Ki az a tanár?
- Nem tudom én, itt lakik az utolsó lakásba, soha nem áll szóba senkivel, még én nem hallottam tíz szavát, azelőtt fizetett, meg cikke is vót az újságba, tele van könyvvel a szobája, de a zsebje üres, mégiscsak úr. Ezek se tudom, mit akarnak már, ezek a bérkocsisék, egész éccaka verekedtek, nem lehetett tőlük aludni, kétszer is megkopogtattam a falat, és kiáltottam nekik, hogy “a nyavalya törje ki a dógukat, haggyanak már aludni”, hát olyankor egy kicsit alább hatták, azután meg megint újra kezdték, olyan vagyok én kérem, mint akit kiszapultak. Pedig tetszik látni, azok alhatnának nyugodtan, mert öt jegyet kaptak a népkonyhán, onnan hordják az ebédet ételhordóba. Én nem főzök olyat, amit azok kapnak, tejet is kapnak a gyerekekre, meg két és fél kiló kenyeret egy napra, hát tessék megmondani, érdemes dolgozni?…
- Munkanélküliek?
- Igen, mer már nincsen bérkocsiipar, arra meg buta, hogy a sofőrséget kitanulja; azér keres, fuvaros-kocsisnak megteszi. Mikor helybe van, akkor csak jó a szomszédoknak, mer akkor az ember ott hál a lovaknál, csak délbe jön haza zabálni. De most úgy látszik semmije sincs, állása, mert egész éccaka itt rontja a levegőt, meg rongálja a családját… Jaj, nagysága kérem, tessék megkérni a nagyságos urat, szerezzen nekem jegyet a népkonyhára, mer nekem nem adnak, mindig elutasítanak, hogy az uramnak állása van.
- Jól van, Kövesháziné, majd szólok az uramnak, de nekem dolgom van, főzök.
- Naccsága kérem, nem a naccságáé ez a kis zsebkendő? Ezzel felmutatott egy díszesen hímzett szélű monogramos zsebkendőt.
Ilonka rögtön látta, hogy nem az övé.
- Magánál mindenkinek a holmija ott marad?
- Isten ments, az én kezemben nem ragadt még senkinek semmije, kezit csókolom. Szabad-e valamit segíteni, mer szakácsné vótam én jánkoromba, tudok én még majonírozni is.
Ezzel előrefurakodott a konyha felé. Ilonka nem volt elég erős, hogy elküldje, s nem is bánta, ha egy kicsit elbeszélget neki, úgyis ma nincs mit szégyellni a konyháján, mert húst vett pörköltnek, hogy ilyen jókedve lett.
A mosóné letelepedett és rögtön hozzá fogott krumplit hámozni. Ott volt kikészítve egy vajdlingba.
- Jaj, olyan bajba vagyok - mesélte -, van az uramnak egy rokonja, egy mészáros, eljárogat, a Mancikámat macerálja, de annak nem kell ám, mert az én Mancikám irodába jár, igaz még nem fizetnek neki, de legalább jó meleg helyen van, úri helyen, eleget is féltem most is, mer az este is későn jött haza, kérdem hol vótál, hogy dolga vót, dolgot adtak az irodába, tessék mondani, mit szóljon ilyenkor egy édesanya. Mit tudhatom én, milyen dógot adnak neki, pedig csak attól rettegek, hogy rossz útra ne kerüljön, fiatal még arra, nem akarom, hogy úgy járjon, mint a suszter húga, a Bözsike, tizennégy éves korába megmérgezte magát, mert másállapotba került.
Evvel felemelte a krumplit, ami a kezében volt, megnézte, fele rossz volt, ki kellett vágni:
- Látja nagysága, így vagyunk, amék tisztességes, annak semmije. Mindig mondtam, hogy honnan van ennek a Wohl Juliskának annyi ruhája, szvetterbe járt, meg kosztümbe, hát vót neki valakije. De az asszonyok is, tudja, csak így őtöznek, amék őtözik. Hát mibül? Az urának semmi keresete, mégis van ugye hány, milyen szépen ruházkodik. Amék tisztességes, annak semmije, kérem. Nem a nagyságára értem, hanem magamra. Én is lehettem vóna becstelen, nem vótam én olyan csúf soha, hogy ne lehettem vóna. Mer inkább csak azok maradnak ma tisztességesek, akire a kutya se néz rá. De engem vallásosan neveltek az én szüleim, féltem én az olyasmitül… De bezzeg, ha a házba is körülnézek, messziről meg lehet mondani, ez tisztességes asszony, ez meg fertelmes… Mer ezeknek van minden, a tisztességes meg alig tudja takarni a rongyát. Ez a bérkocsisné is, ez kérem olyan csúf, mint a hátramenés, hát muszáj neki tisztességbe maradni, de veri is az ura… Bezzeg a kisasszony, az úgy él, mint a princeszka, pedig én mondom magának - és suttogóra fogta a hangját -, ha a főhadnagy úr soká nem jön, van neki más, kettő-három is…
- De sok csúnyaságot tud maga beszélni.
- Mit mondjak, kérem - és újra suttogni kezdett -, az uram öccse a mészáros, nem jött soká, nem tudtuk, mi van vele, hát találkozok az ismerősével, kérdem tőle, mi csinál a Jóska? Azt mondja: annak most jó dóga van, ül. Hol?… Hát megszurkált egy vendéglőst, kérem, egy pohár sert ivott egy kocsmába itt a Liliom utcába és belemártotta a bicskáját… De minek?… Hát azt mondta, nem tetszett neki, hogy úgy hordja a bajuszát, mint Vilmos császár. Nem divat. Mér nem beretválja le?… Ezen vesztek össze.
- Uhh, borzasztó.
- Azér féltem én a Mancikámat. Ilyenek a már fiatalemberek. Ha úriemberekkel sétál, az még nem olyan veszedelmes, mer az urak legalább nem szurkálnak.
Ilonka elkedvetlenedve hallgatott. Megrémítette, hogy ennyire közel lakik ezekhez a szörnyűségekhez.
- A földszinten meg ott van a vigéc, az utazó úr, szappanba utazik. Annak is ott az a szép felesége - és suttogott a hiányos fogai közt -, a meg valóságos démon, kérem.
- Micsoda?
- Úgy híjják most az olyan nőket.
Ilonka elnevette magát, s nem kérdezte meg, hogy milyen nőket.
- Nem is lehet csudálni kérem, nem kap kosztost, csak ha kiszolgálja őket.
- És az ura mit szól hozzá?
- Mit szóljon kérem, örül neki.
- Minek?
- Hát, hogy keres a felesége.
- Fuj.
- Ijen most a világ, az asszonyoknak is keresni kell, különben felkopik az állunk. Hát én mosok, ő meg vasal... Bevasalja a kosztos urakon a pohár serre valót, mer mindig járnak ám vasárnap serezni a mara tóniba.
Ilonka kicsit tűnődött, akkor rájött, hogy van az Üllői úton egy kocsma a Marathoni futóhoz, ez lesz a mara tóni.
- Nem így vót ez azelőtt kérem, még mikor én Pestre jöttem, most húsz esztendeje, még a háború előtt. Akkor még tudott élni mindenki a keresetibül. De jött a háború, itt maradtak a nők magukba, semmi nélkül... Úriasszonyok is elmentek cselédnek… Itt a lakatos a házba, szerszámgyára vót, elment katonának, a felesége meg bement egy pincébe, zöldséget árult. Mit csináljon, enni kell. Mikor hazajött az ura, a háborúba olyan nagy vitéz vót, tele vót a melle éremmel, most az is munkanélküli, hatszázat bocsátottak el a gyárbul, őtet is. Járnak a Népkonyhára… Itt a harmadik emeleten éppen felettünk a pipametsző. Kinek kell már a pipa? A felesége elment súrolóasszonynak az iskolába, de a még jól járt, mert ott kihúzta a háborút, még a gyerekeit is taníttatta, azt mondják, egy tanító segített neki. Két gyereket kisegített belőle, mire a pipametsző hazajött. A többi asszony meg maga segített magán, ahogy tudott, jöttek haza a háborúból a katonák, tele pénzzel. Bizony, akinek egy kicsit csinosabb képe vót, a nem halt éhen egy darabig… Minden lakásba került itt akkor katona rokon… éccakára… A harctérről írták haza a férfiak, hogy megöllek, ha rossz leszel… Kérem, hazajöttek, forradalom vót, a társzekerekről szórták a cipőt meg a bakancsot... azután jött a vörös világ, bekvártélyozták ezt is, azt is a nagyurak lakásába, akkor éltek. Azután megint visszaszorultak. Tudnék én beszélni erről is, arról is, ki hogy végezte… Bezzeg osztán elhallgattak. Most kivált ebbe a nagy szegénységbe. Kérem senkinek egy fillérje sincs, jaj nagyságos asszony, tessék adni nekem három pengőt, akkor boldoggá tesz egész életemre.
- Három pengőt? Mire?
- Nem tudom kihúzni másképp elsejéig. Akkor majd csak elszedek valamit az embertől.
Ilonka hirtelen harciasan nézett rá:
- Nézze Kövesháziné, mért nem megy el az ura főnökéhez?
- Minek, nagysága kérem?
- Mondja meg neki, hogy az ura nem ad haza egy fillért se, hát a maga kezéhez fizessék ki az ő fizetését.
- Jaj, ha ezt meg lehetne tenni.
- Lehet. Menjen csak bátran, szóljon bele. Az asszonynak kell beleszólani. Ne szégyellje magát. Magán van a felelősség.
- Jaj, rajtam bizony, rajtam, mert a Mancikámnak is azért nem mondhattam semmit az este, mert jött haza, kezdem szidni, azt mondja rá: adjon vacsorát... Mondom neki: a nagyságámtul kaptam egy kis zsírt, egy kis miegymást… Hát csak elhúzta szegény az orrocskáját... Azt mondja: itthon csak mindig koplalni meg koplalni, pedig én nem is tudom, milyen vacsorát ehetne, ha akarna.
- Szent isten - mondta Ilonka egész anyai ijedelemmel.
- Mit mondjak neki? Azt mondtam, hogy míg én élek, addig nem fogsz vendéglőbe vacsorázni. Elég lesz, ha meghalok.
- Azért gondoskodjon magáról. Menjen el az ura főnökéhez még ma és mondjon el neki mindent. Meg fogja tenni, hogy magának adja a fizetést.
- De mikor menjek?
- Most rögtön, ebbe a percbe. Ez a legjobb idő. Vagy fél az urától?
- Dehogy félek, merjen nekem egy szót szólani, megölöm.
- Ne ölje meg, nem is fog szólani. Inkább maga ad neki egy-egy pohár sörre valót.
- Jaj istenem, istenem. Jaj legalább két pengőt tessék adni, még oda se merek menni, ha nincs nálam egy pár fillér.
- Annál jobban tud beszélni.
- Dehogy tudok, dehogy tudok. Még ha egy pár fillér van az ember zsebében, jobban tudja mondani, hogy semmije sincs, de ha semmi sincs az embernél, akkor úgy érzi magát, mint a koldus.
- Nekem sincs pénzem; hónap vége van. Három pengőm van összesen, de nekem ma este színházba kell menni, és arra pénz kell, pedig a jegyet egészen ingyen kaptam, de ha megígéri, hogy elmegy a főnökhöz, inkább adok magának egy pengőt.
- Jaj, az isten áldja meg a nagyságát. Egy falat kenyér nincs a házba.
- Ennek a kenyérnek is odaadom a felét, de megtegye, amit mondtam, különben hozzám be ne jöjjön többet.
- Igenis, nagysága kedves, kezit csókolom. Ebben a percben csengettek az ajtón. Ilonka összerezzent, csak nem Imre?
- Nézze csak meg, ki az? - mondta, s feltette a húst a lyukra. A mosóné kiszaladt, kinézett, s jött vissza:
- Hordár - suttogta -, pirossapkás hordár.
- Hordár? - rémült meg Ilonka. Még soha hordár nem kereste.
Hamar összeszedte magát. Aztán kettévágta a kétkilós friss kenyeret, amit most hozott fel, s felét odaadta az asszonynak. Aztán bement a szobába, közben megállapította ő is, hogy hordár van az üvegablak előtt. Kihozott egy pengőt, azt is odaadta. A hordár közben még egyszer csöngetett. Kinyitotta az ajtót, az asszony kisurrant, s ő átvette a hordártól a levelet.
Egy pillanatig habozva nézett a hordárra, aki szomorúan állott előtte, hihetetlen kopottan és vedlett piros sapkáját mélyen megemelve.
Hamar becsukta az ajtót a hordár előtt s nézte a levelet. Rettenve ismerte meg az Imre írását.
Feltépte a borítékot, hogy az egészen kettérepedt izgatott ujjai között:
Édes Ilonka,
nem megyek ma haza ebédre. Nincs semmi baj. A szerkesztőség miatt el vagyok foglalva. Legyen nyugodt. Ha addig nem találkoznánk, a színházban okvetlen. Jegyek nálam.
Kézcsók Imre.
Úgy olvasta, kétszer, háromszor, hogy semmit sem értett meg belőle, csak annyit, hogy Imre nem jön haza ebédre.
- Nincs válasz.
Újra bezárta az ajtót, de a szemében ott maradt a hordár szomorú arca és hihetetlenül kopott sapkája, ruhája.
A hordár lassan megfordult, és elballagott a folyosón.
Bement a szobába. Oly kétségbeesés volt benne, hogy mindenről megfeledkezett, csak járt a szobában alá s fel, és a kezét tördelte és a levelet nézte.
- Édes Ilonka…
Még nem is Ilonkám… Vagy hogy is szokta írni: kutyuskám, babácskám, galambom, picim - mindenféle nevet szokott adni, ha írt, s most ilyen ridegen: édes Ilonka…
Valami baj van? Vagy más?
Rettenetes az, akinek szép férje van. Mindig félteni kell.
A magános lakás a legrosszabb tanácsadó. Mióta Véghelyné azt a különös kijelentést tette, hogy a férjek mindent ki tudnak magyarázni, azóta úgyis állandó izgalom és félelem van benne, és most még ez is… “Édes Ilonka”…
Most hova menjen utána?… Legjobban szeretne leszaladni a kávéházba és telefonálni… Megborzadt: ott a kaszírnő.
De meg sohasem tette: a szerkesztőségből ugyan ismer két-három újságírót, az ura kollégáit, akikkel színházban találkozott, egyszer egy kis bárban is volt velük a Váci utcában, de nem lehet, hogy utána tudakozódjon… Különben is itt van, hogy a “színházban találkozunk”, “ha addig nem…”
Tehát az is lehet, hogy még hazajön…
- Ilyen kegyetlenség - kiáltott fel -, legalább annyi jóság lett volna benne, hogy megírja, miről van szó…
De hiszen megírja: “a szerkesztőség miatt…” Mi az, hogy a szerkesztőség miatt?… Máskor azt szokta írni: riportra küldtek ki a disznók, és most futhatok… Meg olyanokat szokott írni: “de egy pillanatra sem feledlek kicsikém…”
Itt meg kell őrülni s kész.
Hát még ha tudta volna, hogy Imre úgy jár-kel a Lipótváros mellékutcáján, a szerkesztőség épülete előtt, mint az őrült.
Még mindig nem adtak neki végleges választ, hogy mit akarnak vele. Ugyanis Sachsmiller úr még mindig nem küldte be a háromezer pengőt, s addig ők sem akartak végleges döntést hozni a dologban.
Imre azonban kijelentette, hogy addig nem megy el a szerkesztőségből, míg neki meg nem mondják, mit akarnak vele. Azt már gondolta, hogy itt felmondás lebeg a levegőben, de az nem olyan egyszerű dolog. Arra már ráeszmélt, hogy neki felmondási idő jár, hat hónap. Tessék ezt neki biztosítani s akkor igen… Hat hónap hosszú idő, azalatt majd csak elhelyezkedik. Hat hónapig fizessék ki neki minden elsején a fizetését, a százhatvannyolc pengőket s egye meg őket a fene.
De az utcából nem távozott. Nem tudta volna megmondani, hányszor ment alá s fel az utcán, a körúttól a körútig meg vissza, úgy járt, mint egy vadember.
Most egy kollégájával találkozott össze:
- Vigh...
- Szervusz, mi van?
- Keresnek a redakcióban.
- Úgy.
Már szaladni akart, de visszatartotta a barátját.
- Mit akarnak ezek velem?
- Fogalmam sincs.
- Ki akarnak rúgni?
- Sejtelmem sincs.
- De a fene egye meg, nem hagyom magam. Fizessék ki a felmondási időt.
Lehet, hogy nem is fognak fizetni semmit. Belekapaszkodnak abba a butaságba, hogy becsempészte a cikket a lapba, s arra hivatkozva megtagadnak minden kifizetést.
- Keresett, szerkesztő úr? - állott meg a segédszerkesztő asztala előtt.
- Nem, azazhogy jó hogy itt van. Csukja csak be azt az ajtót. - Betette a nyitva álló ajtót.
- Mondja csak, mért támadta maga meg Sachsmillert? - Imre nagyot nézett. Ahá, hát ezt akarják megtudni.
- Ki az a Sachsmiller? - kérdezte vakmerően.
A segédszerkesztő rámeredt.
- Lovag Sachsmiller, akit maga valutasíbolással gyanúsított meg a mai cikkében.
- Én nem gyanúsítottam, nem is ismerem.
- Hiszen már egyszer beismerte?
- Én?… Kinek?
A segédszerkesztő fixírozta, s szokása szerint a gorombasághoz folyamodott:
- Ez mégis disznóság, amit az urak csinálnak… Tudja, hogy maga fegyelmi elé állítható azért, amit csinált. Becsempészett egy cikket a lapba, igen vagy nem?
- Ahogy vesszük.
- Mi az, ahogy vesszük… Ezért azonnali elbocsátás jár, éspedig minden végkielégítés nélkül.
- Kérem. Az a törvény dolga.
- Maga fenyegetőzik?
- Én nem. Szerkesztő úr fenyeget.
- Mivel fenyegetem én?
- Hogy végkielégítés nélkül elcsap.
- Én nem mondtam, hogy elcsapom. Én azt mondtam, az jár.
- És én azt mondtam, hogy azt megállapítani, hogy mi jár, mi nem jár, a törvény dolga!
- Ne feleseljen annyit. Maga az utóbbi időben nagyon elbízta magát. Azt hiszi, hogy maga nélkül nem tud megélni a Pesti Élet?
- Engedje meg szerkesztő úr, hogy erre ne válaszoljak.
- Mit lehet erre válaszolni?
- Azt nem akarom megmondani!
- Mért?
- Nem akarok okot adni arra, hogy aztán igazán ellenem forduljon a hangulat. Én tudom, hogy szerkesztő úr mindig jó volt hozzám, és ha itt nem minden megy úgy, ahogy menni kellene, az nem szerkesztő úron múlik.
- Na látja.
- Az este is, mikor hazamentem, azt mondtam a feleségemnek, hogy az egész Pesti Életet szívesen… akár ott is hagynám; csak a szerkesztő úr az, aki tartja bennem a lelket.
- A bömbölésemmel? Az urak mindig azt mondják rám, hogy bömbölök.
Ezt olyan bömböléssel vágta a fejéhez, hogy a párnázott ajtó kinyílt és a főszerkesztő komikus kis feje megjelent.
- És rám mit mondanak? mit mondanak énrám? - ugrott bele a segédszerkesztője dialógusába.
Ez dörmögve fordult el, s nem lehetett érteni, mit mordult ki a foga közt.
- Mit? Mit? - kiáltott a főszerkesztő, akit egy kissé felhúzott, s meg is frissített a tárgyalásban levő izgalmas ügy.
- Hagyja most ezt főszerkesztő úr - hümmögött meglehetős goromba hangon a segédszerkesztő.
- De én tudni akarom. Mit mondanak énrám?
- Mit mondanának?… “Főszerkesztő úr”… “Méltóságos úr”...
- Igen? Igen?… Úgy nevezgetnek engem maguk közt?… Az az én nevem, ha nem vagyok jelen?… Na? mit mondanak rólam, ha nem vagyok itt?…
A segédszerkesztő hallatlanul dühös lett. Különben is olyan volt, mint a pulyka, de most rettentően izgatta, hogy ennél a lapnál minden felelősség rajta van… A lapnak nem volt rendes szerkesztője. Mikor a főszerkesztő a lapot vette, kénytelen volt szerkesztői névvel megvenni az embert, akinek a fizetése csak a vételár burkolt formája volt. Erre nem vettek másik aktív szerkesztőt, s a segédszerkesztő valódi segédszerkesztői jellem volt, csak másodsorban szeretett állani, szeretett bömbölni, de nem szeretett felelősséget vállalni.
Ez most mind kiforrt belőle, s ráordított a főszerkesztőre:
- Azt mondják, hogy nem tud írni.
A főszerkesztő elképedt. Az állához nyúlt. Most is a szakállába, a leborotvált szegény szakállába menekült.
- Háp, háp - mondta hápogva. - Nem tudok írni?… Nem tudok írni?
Ennél nagyobb sértést nem kaphatott. Minden karácsonyra írt egy vezércikket saját kezűleg. Az aztán olyan is volt, mint amilyet Tarcalon szokott írni, tele üres frázissal. Az egész szerkesztőség mulatott rajta. Felolvasták a mondatait, hol keresztbe, hol hosszába, és halálra röhögték magukat. A segédszerkesztő különben azért bökte ki, mert a főszerkesztő már hetek óta készült vezércikket írni a mai politikai helyzetről, s ettől előre borsózott a háta.
- De nem így hívnak, nem ez a nevem az urak közt - ordította el magát. - Mit mondanak rám? He?… Mi a nevem?
A segédszerkesztő az asztalra vágott, s egész harctéri múltja feltámadt: ő volt a legvakmerőbb felderítő tiszt az ezredben.
- Azt, hogy nímand, azt, hogy sadarada újhelyi slajferos, azt, hogy Có’nix!…
- Cónix?… - dermedt el a főszerkesztő - mi az, hogy cónix? - vájta az állát.
- Mindig a szakállába turkál aba zahlen nix. Na…
- Az egész szerkesztőséget elcsapom - rikácsolta a “főszerkesztő”, s kivörösödve rohant vissza a szobájába, s berántotta magára az ajtót.
A segédszerkesztő valamit mondott, nem lehetett érteni, mit, de sejteni lehet, hogy nem bírja el a nyomdafestéket. Mindenki megdöbbenve állott:
- Szerkesztő úr, megőrültél?
- Te beszélsz, mikor az érdekeidet védem?
- Mit fog most csinálni az öreg?
- Reszkessetek gyáva kutyák.
Ezzel Imréhez fordult, mint egy véreb.
- Maga meg mit áll itt, mint egy tüzérségi figyelő, aki most adta le a jelzést, hogy pontosan saját magunkba vágjon az a saját lövedék, a fene ott egye a tüzérséget, ahol van… Kétszázzal hosszabb, háromszázzal rövidebb…
- Nézze, szerkesztő úr, nekem ne játssza a gyalogsági őrnagyot, most is megmutatta, hogy nem véreb, mert ha az volna, akkor nem csinál ilyen murit a gazdának. Mondja meg, hogy mit akarnak velem? Ha kidobnak, kidobnak, akkor fizessék ki a végkielégítést, ha nem dobnak, akkor adjon munkát és felejtsünk el mindent.
- Menjen innen és ne izgasson - mondta a segédszerkesztő. - Jöjjön vissza négy órakor, addig elintézem.
Azzal belefeküdt a kéziratolvasásba és nem vett tudomást többet Imréről.
Imre meg is fordult s elindult.
- Megjegyzem - fordult még vissza - egész vagyonom három pengő hat fillér. Ezzel nem mehetek haza a feleségemhez, mert neki sincs több. Nem kívánhatja tőlem senki, hogy éhen haljak.
- Elég volt már. Mondtam, hogy négy órakor jöjjön ide!… Különben is tudja, hogy nálunk tizenkét órakor becsukják a pénztárt, hát most úgyse tudnék magán segíteni. Értve vagyok?
- Igenis, szerkesztő úr.
Összecsapta a bokáját s katonásan el.
Az utcán jutott eszébe, hogy Ilonkát értesíteni kellene, de a szerkesztőségi szolgát már nem veheti igénybe. A felmondás biztos, csak az a kérdés, mi lesz a végkielégítéssel. Ha a segédszerkesztő valamit mond, azért helyt szokott állani.
Azt azonban sem ő, sem a segédszerkesztő nem tudta, hogy a főszerkesztő, amint berohant a szobába, fogta a telefont, és felhívott valakit, akinek igent mondott. S ez az igen azt jelentette, hogy átadja a lap részvénytöbbségét egy új konszernnek a “kötvény-akció”-ban való megfelelő részesülés ellenértékének biztosítása mellett…
Ilonka olyan sokáig szenvedett a levél miatt, hogy egyszer csak felsikoltott:
- Odaégett!…
Rohant a konyhába, s bizony már füsttel égett a kis hús, amit ott felejtett a lyukon. Az egész konyha tele volt utálatos füsttel és bűzzel.
Hiába volt a nagy és boldog önfeláldozás, a kispörköltnek vége. El kellett kapni a lábast, most súrolhatja.
Rohant az ablakhoz. Kinyitotta s vastagon tódult ki a füst. Azért most is az volt az első dolga, hogy a szemközti ablakra nézett. A kaszírnő ablakára. Mit gondol az most, ha itthon van s meglátja ezt a füstöt.
Borzasztó, hogy betolakodott az életébe ez a kaszírnő. Már lélegzeni sem tud nála nélkül. S vajon hol van Imre?
Szerencsére a krumplit még nem tette fel, az ott volt megtisztítva, ahogy Kövesháziné elkészítette.
Megmosta, gondosan, több léből, aztán feltette. Valamit neki is kell azért ennie.
Úgy gubbasztott a konyhában, mint egy ázott veréb.
Ő ad tanácsot másoknak, hogy szóljanak bele a férfiak dolgába, s ő mit tud tenni? Hát lehet beleszólni?
A férfiak annyira szabadon élnek kint a világban, mit tehet egy szegény nő itt a lakásban?
Megint csengettek. Úgy megijedt, ki lehet az?
Az ura öccse jött, Vili. Szinte megörült neki, pedig legutóbb is úgy váltak el, hogy igazán nem kívánta többet látni. Az ura testvérei ugyanis valósággal féltékenyek voltak rá, hogy elvette tőlük Imrét. S azonfelül oly követelők voltak, hogy a magukénak tekintették, mintha még most is otthon volna a szüleinél, s amit itt láttak, azt mind a sajátjuknak akarták látni.
- Kezit csókolom - mondta Vili gömbölyű és nevető képpel.
- De jó, hogy jössz - sóhajtott önkéntelenül Ilonka.
Vili nevetett. Még ilyen kedvező fogadtatásban is alig volt része a kis sógornőnél az utóbbi időben.
- Valami baj van?
- Igen - odaégett a pörkölt.
- Óh, nagyszerű - kiáltott Vili -, majd én megeszem.
- Dehogy eszed.
- Meg én, én direkt az égettet szeretem.
- No, ezt már te sem eszed meg, mert szénné égett, füst lett az egész. Nem is tudom, olyan kis hús hogy tud ilyen nagy füstöt csinálni. Á, ne menj a konyhába, menj a szobába.
- Ha te is bejössz.
- Én nem mehetek, mert most meg a krumpli is odaég.
- Krumpli is van, hát ez remek!
Ezzel bementek a konyhába.
Vili, szokása szerint, körülbandukolt, olyan furcsa mozgása volt, egészen más, mint az Imréé. Imre úgy járt, mint egy nyárs, egyenesen és délcegen, s a feje fent libegett mindig a magasban, Vili lesütötte a fejét és úgy szimatolt. Ebben az egyben hasonlítottak, az is úgy megnéz mindent. Furcsa nép ez a Vigh-família.
- Hogy van mama? - kérdezte Ilonka s kipirulva kavarta meg a krumplit.
- Nincs pénze.
- Neki könnyű, hárman is hordjátok neki.
- Igen, de hatan hordjuk el tőle.
- Ne vigyétek el.
- De ha nekünk sincs.
- Apának van munkája?
- Dehogy van, egész nap a kávéházban ül a zsidókkal.
- Legalább szórakozik.
- Mérges.
- Mért?
- Nincs pénze. Imre még nem jött haza?
- Nem is jön.
- Hol van, riporton?
- Tudom is én, ez az éppen. Hordárral küld nekem levelet, hogy nem jön haza ebédre.
- Akkor neki jó.
- Mért?
- Van pénze.
- Á, dehogy van.
- Ha van hordárra pénze, akkor sok pénzének kell lenni. Kérés nélkül kivette a zsebkését, és vágott egy karéj kenyeret. Megsózta, megpaprikázta s enni kezdte.
Ilonka kicsit ellenségesen nézett rá. Hát azért szereti az ura is a sós-paprikás kenyeret, ez családi betegség ezeknél. Micsoda rendetlen népség. És csak úgy hozzányúl mindenhez, most is, mintha otthon volna az anyjánál. Az kényeztette el őket. Minden szabad odahaza.
- Hol a levele?
Ilonka egy kicsit habozott, megmutassa-e, de annyira nyugtalan volt, hogy arra gondolt, hátha Vilit fel tudja valamire használni s odaadta.
Vili csámcsogva olvasta el.
- Ez remek - mondta.
- Mi?
- Hogy ilyen vígan éltek. Hordárral küld levelet Imre, hogy este színházba mentek.
Ezt egész el is felejtette Ilonka, ha ez eszébe jut, mégsem mutatja meg a levelet.
- Négy darab színházi jegyet kapott az éjjel.
- Négyet?… Ugye elvisztek?
Ilonka zavartan mondta:
- Most már nem lehet, mert el van ígérve, csak ha én nem megyek, de én mondhatom, szívesen lemondok a javadra.
- Kik mennek?
- Mariska néni, meg Valika.
- Ja?
Ezzel el volt döntve a kérdés. A két család közt az volt a fő oka a legtöbb nézeteltérésnek, hogy Imrének kizárólag csak szegény rokonai vannak, ellenben Ilonkának csak gazdag rokonai. Így a két rokonság óriási távolságban érezte magát. Különösen azért, mert az Ilonka befolyásának tulajdonították, hogy a háztulajdonosnő semmit sem csináltat az Imre apjával, aki olyan kisebb építési vállalkozó volt. Hiszen ha akarták volna - gondolták a Vighek -, akkor ott lehetne keresni. Egy házban mindig van átalakítani való.
- Mért nem tetszik neked ez a levél?
- Mi tessen rajta?… Egy fillérje nincs, és mégis hordárral küldi. Na és ilyen levél! Ha valaha megházasodol, figyelmeztetlek, hogy ilyen rideg levelet még akkor se küldj, ha ég-föld összeszakad. Én nem tettem neki semmi rosszat, nem érzem magam bűnösnek, ez pedig úgy van írva, mintha apját-anyját megöltem volna.
Vili nevetett s tovább evett. Egy lábast fedezett fel, amiben egy kis zsír volt. Vett egy kést és kivett a lábasból s rákente a kenyérre.
- Úgy jobb? - kérdezte Ilonka gúnnyal.
- Jobb.
Nagy, erős, sárga fogai kivillogtak, ahogy nevetett, s látni lehetett, hogy kineveti a sógornőjét, amért még ezt a kis zsírt is sajnálja tőle. Annál jobban esik, gondolta magában, attól hízik az ember, amit sajnálnak tőle.
- Édesapám most tudna egy munkát kapni - szólt csámcsogva. - Egy kávéházat kell átalakítani szövőgyárnak. Kereshetne rajta vagy háromszáz pengőt.
- Mért nem vállalja fel?
- Száz pengő kellene hozzá. Nem adnak előleget.
- Mért nem adnak? Ha valaki építtet, annak van pénze.
- Igen de a ház egy banké most minden ház a bankoké és a bank csak olyan vállalkozóval áll szóba, aki nem kér előleget. Ha kér, már rossz.
- Szóval nem tud munkát kapni. Akkor ne mondd úgy, hogy kaphatna munkát, ha nem kaphat.
- Hát ha száz pengője volna, megkaphatná. Adna rá ötven pengő kamatot.
- Hát akkor kaphat. Azt mondod, a zsidókkal van egész nap, mért nem ajánlja fel nekik ezt a príma üzletet?
- Azoknak sincs pénzük.
- Szóval úgy áll a dolog, hogy édesapád nem kaphat munkát.
- De kaphatna, ha száz pengője lenne.
- És ha ezer pengője volna, akkor még inkább kaphatna.
- Ujjé, akkor ő építené újra a királyi várat, kávéháznak.
- Szóval nem kaphat munkát. Neki nincs pénze, és nem tud szerezni.
Vili evés közben fütyörészni kezdett.
- Ilonka.
- Tessék.
- Neked nem kell ötven pengő?
- Nem.
- Egy hétre. Egy hét alatt lehetne keresni ötven pengőt.
- Köszönöm, nem kérek belőle.
- Adjál száz pengőt édesapámnak.
- Te jó bolond, honnan?
- No adjál száz pengőt. No adjál igazán, száz pengőt.
- Ha nekem száz pengőm volna…
- No Ilonka, most az egyszer szánj meg, isten bizony olyan rossz állapotban vagyunk, már kenyerünk sincs… Nem tréfa, az egész házban nincs ennyi kenyér hatunknak.
- Kérj a hivatalba.
- Kitől? Senkinek sincs egy fillérje se. Már a pék se ad hitelbe. Tizenötödike óta nem tízóraiztam.
- Te már a hivatalból jössz?
- Igen.
- Hát hány óra?
- Fél három.
- Jesszusom.
- Mért?
- Már két órája hozta a hordár a levelet?
- Látod, neked milyen életed van, észre sem veszed, ha két óra elrepül.
- Igen.
- És mégse akarsz adni száz pengőt.
- Ne izgass már, úgyis annyi gondom van.
- Add ide, Ilonka, igazán nagyon szépen kérlek! Megígértem édesapámnak, hogy visszafelé bejövök hozzád, már otthon várnak, és nem tudják, hol vagyok. De gyalog kellett jönnöm a minisztériumból, és ide messze van a Kossuth Lajos tér, azt jól tudod.
- Nagyon sajnállak, kedves Vili, de magamat még jobban, hogy nincs kölcsönadni való száz pengőm.
- Látod, most bevallottad, hogy csak éppen “kölcsönadni való” nincs.
- Hát te azt hiszed, hogy nekem van pénzem?
- Azt.
- Miből, te szerencsétlen flótás. Abból a százhatvannyolcból, amit a bátyád hoz? Hát meg lehet abból élni?
- Abból bizony így nem lehet megélni, ergó kell valami külön forrásnak is lenni.
- Miféle forrás? Én keresek?
- Nem tudom honnan, de kell lenni. Én keresek százhúsz pengőt, Béla az ínségmunkán hatvanat, édesapám is hoz azért minden hónapban négyszázat, de mi hatszázból úgy nyomorgunk, hogy a házbért sem bírjuk fizetni, és ti úgy éltek, mint az urak.
- Mert én beosztom… Biztosítalak, ha én a mama helyében volnék, jobban megélnétek valamennyien, mint mi itt.
- Mért? Mosnál, vasalnál, főznél, takarítanál ránk?
- Nem. Akinek ma hatszáz pengője van, annak lehet cselédet is tartani.
- Már megint édesanyámat bántod?
- Én nem bántom szegényt, de ő nem tud fegyelmet tartani.
- Valósággal mártír.
- Ti teszitek azzá, mert mindent visszaszedtek tőle.
- Nézd Ilonka, ha már nem adod ide azt a száz pengőt, legalább ne bánts bennünket mindig.
- Ki bánt? Én nem bántalak. És vedd tudomásul, hogy nem száz pengőm, de tíz pengőm sincs. Három pengőm volt, abból is most adtam egyet oda egy szegény asszonynak, aki nagyon rá volt szorulva.
- És nekem még sose adtál egy pengőt, pedig én is nagyon rá vagyok szorulva.
Ilonka kénytelen volt nevetni.
- Adnék neked is egy pengőt, pedig már csak kettő van, ha tudnám, hogy annyit segítek vele rajtad, mint azon a szegény asszonyon.
- Segítesz, biztosítlak, hogy segítesz.
- Mit segítenék?
- Elsejéig minden nap villamoson mennék haza ebédelni, mert tudod, reggel még csak elgyalogolok a minisztériumba, de délben éhesen hazavánszorogni, az nagyon keserves.
- Az kitelik a maga fótjából. Hanem húsz fillért adok.
- Köszönöm szépen.
- Ha lemégy telefonálni, s felhívod a szerkesztőséget és megkérdezed, hol van Imre?
- Add ide a negyven fillért.
- Húszat mondtam.
- Húsz a telefon.
- Azt a húszat gondoltam, annyit csak megtehetsz, hogy a bátyád után telefonálsz. A kávéház itt van a szomszédban.
- No és a munkadíj.
- Nem bánom no, kapsz húsz fillért, de csak ha hazajössz és megmondod.
- Mért? Azt hiszed, megszököm a hírrel?
- Még ebédet is kapsz, addig nem eszem meg ezt a kis krumplit.
- Előbb együk meg.
- Megvár ez, csak eredj. Még valamit csinálok is hozzá. Van két tojásom, odaütöm.
- Szabad még egy falat kenyeret vágni?
- No csak vágj.
- Nagyszerű kenyér. Hol veszitek? Mi a községiből vesszük, de mostanában olyan savanyú, de négy fillérrel olcsóbb.
- Így is kell. Ha majd sok pénzetek lesz, kipótoljátok.
- Bár már látnám.
Ilonka kikísérte az ajtóig, s tuszkolta kifelé.
Vili még az ajtóban:
- Látod, milyen jó vagyok, ugye ideadod a száz pengőt? No, ígérd meg.
- Eredj már, eredj és ne viccelj. Hol a fenébe vegyek én száz pengőt.
- Soha többé nem kérek, csak ezt add ide.
- Add ide a húsz fillért, majd én lemegyek telefonálni magam.
Vili azonban savanyú nevetéssel elszaladt. Húsz fillért kereshet ezzel a megbízatással, csak nem mond le róla.
Ilonka visszament a konyhába, s gondolkozott, mit is csináljon, hogy ez az éhes jóllakjon. Hamar csinált egy kis levest s abba csurgatott tésztát eresztett, az anyósa módjára. Gondolta, evvel legalább megtölti magát ez a Vili, aki a nagy szegénység dicsekvése mellett is olyan kövér volt, mint egy mangalica. Ebben sem hasonlít Imréhez.
Igazán ez az Imre úgy kivált a családból, az egész fajtájáért nem adná oda.
Sürögve-forogva dolgozott, és éppen készen is lett mindennel, mikor Vili visszajött.
- Beszéltél?
- Igen.
- Hol van?
Vili hallgatott.
- Valami riport?
- Valami lehet.
- Kivel beszéltél?
- Elfelejtettem megkérdezni a nevét, egy kollégájával.
- Nincs semmi baj?
- Mért volna? - kérdezte vissza Vili kitérően.
Ilonka meg is nyugodott, s betálalta az ebédet a szobába.
- Milyen szép a lakásotok. Soha nem kívánnék ennél szebbet, ha megházasodhatnék.
- Talán gondolsz rá?
- Á, mire?… Százhúsz pengőre?
Megették az ételt, de Ilonkának feltűnt, hogy Vili, akinek mindig tele volt csacsogással a szája, hogy be nem állt, nagyon hallgatag lett.
- Mit gondolkodol?
Vili soká hallgatott, aztán azt mondta:
- Semmin.
- A száz pengőn?
- Igen.
- Látod, Vili, olyan furcsa emberek vagytok ti. Felteszitek rólam, hogy van száz pengőm, vagy isten tudja még, mennyit képzeltek, és én nem tudom bebizonyítani, hogy nincs… Éppen tegnap volt Imrével nagy vitám… Én nem bírom elviselni, hogy ez a szegény ember lefutja a lábát és kifújja a tüdejét, és annál a gaz lapnál, mert az ő lapját csak nem lehet komoly újságnak tekinteni - rá sem szeretek nézni erre a szemétre -, abból él, hogy másoknak a szennyesében turkál és abból, hogy folyton szenzációt csinál a levegőbe… És ez a buta meg van elégedve a százhatvannyolc pengős fizetésével, hogy örüljek, hogy ez is van… Hát én nem örülök, mert én tudom, hogy neki mit kell csinálnia. De azt hiszem, máma felpaprikáztam, s a legelső alkalmat meg fogja ragadni, hogy lépéseket tegyen a fizetése dolgában.
Vilinek kifordult a szájából a villa. Úgy nézett rá, oly rémülettel, mintha megijesztette volna.
- Hát akkor miattad történt - szólotta el magát.
Ilonka megremegve kérdezte:
- Mi?
Hogy Vili nem felelt, felugrott és elsikoltotta magát.
- Mi történt?… Valami történt Imrével.
- Nem, semmi.
- De igen, igen. Mit mondtak a szerkesztőségben?… Rögtön mondd meg. Kilépett?
- Igen.
Ilonka a fejéhez kapott és leült.
- A cikk - kiáltotta.
- Miféle cikk?
Ilonka hosszas hallgatás után.
- Mit mondtak? Minden szót mondjál el.
- Csak azt mondták, hogy ma délelőtt kilépett a szerkesztőségből - hazudta.
- Ennyit?
- Igen.
Vili arra gondolt, hogy szerencse, hogy megebédeltek, mert ezek után egy falatot se evett volna Ilonka, s akkor ő se.
Ilonka felállott, s néhányszor végigrohant a szobán.
- Vili… Nézd, ennyi pénzem van még…
Elővette a piaci szatyorját s kivett belőle mindent, kiöntötte az asztalra. Két pengő és valamennyi fillér volt az egész.
- Itt van ez a két pengő, kérlek, eredj rögtön a szerkesztőségbe és próbáld felkutatni Imrét. Kérdezd meg, hova ment. Nem jön-e vissza? Bort keresd; meg Zurmüllt, meg a segédszerkesztőt; meg Schmiednert, ezeket ismerem. És akkor gyere vissza. Jaj, én sem bírok itt maradni. Nekem ki kell rohanni.
- Menj el hozzánk - indítványozta gyáván Vili. - Édesanyám boldog lesz.
- Nekem mostan Mariska nénihez kell mennem - hárította el Ilonka, mert minden baja közt a legnagyobbnak látszott, hogy ebben a bajban az ura családjához menjen… - Ha nem volnék itthon, gyere utánam Mariska nénihez… És most siess, és a föld alól is kerítsd elő Imrét, s mondd meg, hogy jöjjön haza nyugodtan… Úristen, az az átkozott kaszírnő… Óh, Istenem.
Vili nagyot nézett: kaszírnő?…
- Mondd meg, hogy nem haragszom, majd csak lesz valahogy. Nem kell kétségbeesni, annyit mindig fog keresni, mint itt. És ha nem, akkor én dolgozni fogok, még ma megyek munkát vállalni, kézimunkát, és ha kell, mosni fogok, de nem szabad, hogy ő elveszítse a bizalmát. Most már értem a levelet. Istenem, szegény, milyen állapotban lehetett, mikor ezt írta, hogy egy kedves szót, egy becéző szót nem bírt leírni nekem. Talán ő is engem tesz felelőssé… Mondd meg neki, hogy jöjjön csak haza, mindent eladunk és addig kibírjuk, míg ismét valami állást kap.
És ezt olyan sziklaszilárdan mondta, a szeme égett, és az arca tüzelt, és a lelke kemény volt és elszánt.
Vili felvette a kabátját, s a két pengővel elment.
