25.
A felvonásból nem sokat láttak, mert mind a ketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Ilonka egy pillanatban azt mondta: - Tudja, hogy megtöltöttük a színházat?… Nem tudom kiszámítani, hogy hányan is jöttek el miattunk… legalább húszan, velünk huszonnégyen.
- Hogy-hogy?
Ilonka magában számította: Véghelyék öten, Schultheiszék is öten. Flemmingék, úgy látta, négyen vannak együtt, de úgy tűnt fel neki, hogy még a nézőtéren néhányan, s legalább két páholy hozzájuk tartozik. Azután azon gondolkodott, hogy elindult az Imre karrierje, s ez nagyon elszomorította. Már ezután még jobban kisiklik a keze közül, érezte… Négyszázpengős fizetés… Ebből már egészen másképp lehet élni, mint százhatvannyolcból...
De az is eszébe jutott, hogy az ura szülei s testvérei meg fogják rohanni a követelésükkel… Ha nekik ilyen jól megy, akkor többet kell nekik adni… Hajaj, nagyon hamar ki fog sülni, hogy a négyszáz pengő sem több, mint a százhatvannyolc volt. Azért szigorúan elhatározta, hogy Véghelynétől átveszi a kézimunkaüzletet s dolgozni fog…
A színpadon egy szegény asszony életét lehetett most látni, aki valami kertész felesége, s a lánya óvónő… Milyen szomorú a szegény ember élete… Mennyi félelem, gyanú és ellenségeskedés veszi őket körül… Nem élhetnek úgy, ahogy ők szeretnék, úgy kell élniök, hogy a hencegő intézők és az áskálódó urak meg legyenek velük elégedve… Nem szabad, hogy saját céljaik, akaratuk legyen. Hálóban vannak, mint a légy, aki beleakadt a pók fonalaiba, s nem tud kiszabadulni, míg ki nem szívják a vérét a gazdagok…
Most sem tapsoltak sokat, pedig az előadás nagyon szép volt, de úgy látszik; lehangolónak érezte a közönség is a költő reális igazságait.
Most nem állottak fel. Ilonka ott akart maradni Mariska nénivel, hogy kárpótolja az előbbi szünetért, s Imrét lelkesítette arra, hogy kedves legyen hozzájuk.
De egy úr állott meg a széksorok végén, s Imrének intett.
Imre kiment hozzá.
- Kérem, kedves Vigh úr - monda az idegen, mintha régi ismerősök volnának -, egy pillanatra.
Imre elment vele távolabb.
- Lovag Sachsmiller szeretne magával találkozni. Nem tenné meg azt a szívességet, hogy bejön hozzá a páholyába?
- Kérem - mondta könnyelműen Imre.
Mindjárt intett a feleségének, s csak annyit mondott neki:
- Fiam, nagyon érdekes, Sachsmiller küldött hozzám, s arra kér, menjek a páholyába.
- Vigyázzon, Imre - mondta Ilonka.
- Naná, majd nem vigyázok - nevetett fel csiklandósan Imre, s elment.
Mikor a páholyba benyitottak, a lovag hátrafordult s hogy Imrét meglátta, nagyon barátságosan nyújtott neki kezet.
- Á, a sárga táskás író - mondta nevetve.
Imre kicsit elpirult. Ha szegény ember a nagyon gazdaggal összekerül, mindig zavarba jön, s úgy érzi, hogy leereszkedik hozzá a nagyság.
- Tessék parancsolni.
- Parancsoljon helyet - mondta a lovag, s fesztelenül hátat adott a nézőtérnek, s Imrét hellyel kínálta meg.
Imre is leült, a másik úr is, akiben most felismerte a kávéház bárjában látott urat; csak azt nem tudta, melyik a kettő közül, Dvida vagy Gonda. Ez az úr úgy ült, hogy egészen sötétben maradjon, a háttérben, de Imre ezzel nem sokat törődött, s látta, hogy a felesége máris látja őt. Erre még bátrabb lett s valósággal játszani kezdett az asszonyának, mintha színész volna s a színpadon ágálna.
- Egymás mellett ültünk a New Yorkban az este - mondta nevetve Sachsmiller tömör bajusza alatt, s a szeme vidáman nézte a kipirult fiatalembert… - Nagyon érdekes.
- Mért, képviselő úr?
Örült neki, hogy nem méltóságosnak mondta, s ez egy kicsit tovább erősítette az önbizalmát.
- Érdekes, hogy egy az ízlésünk. Éjjel a bárban, másnap este a Hauptmannál…
- Véletlen, képviselő úr…
- Hát tudja, hogy megvettem a Pesti Életet?
Imre ezt igazán nem tudta, bár a felesége híre után az lett volna természetes, ha erre gondol - de vakmerően azt felelte rá:
- Természetesen.
- Honnan tudja? - kérdezte Sachsmiller, mintha kicsi gúnyosan.
- Ilyen nagy dolgot ne tudjon egy újságíró, a lap munkatársa? Elképzelheti képviselő úr, hogy már egész Budapest csak erről beszél.
- Igazán?
- Ilyen váratlan és nagy fordulat nem kis dolog. És ezt csak egy nagyszabású ember tudja megcsinálni.
Lovag Sachsmiller hallgatott.
- Ajánlatot akarok tenni magának.
- Tessék? - mondta igazán kíváncsian Imre.
- Vissza akarom nyerni a lapnak ezt a kiváló munkaerőt.
Imre hallgatott s nem intett sem igent, sem nemet.
- Régen figyelem a maga működését és… nagyon sajnálom, hogy ezek a marhák… mielőtt még beleszólásom lett volna… felmondtak a redakció egyetlen hasznavehető tagjának… - kedveskedve mosolygott.
Imre csak nézett rá tovább mozdulatlanul, résen volt, mint a vizsla, mikor vadat áll.
- Ötszáz pengője volt?
Imre hallgatott. Átvillant a fején, hogy Sachsmiller fizette az ő végkielégítését, amiből azok elloptak kétezeregyszáz pengőt… Honnan tudná másképp az ő fizetését ilyen hamisan?
- Hát én… felajánlok magának… hétszázötven pengőt… - mondta a lovag vontatva.
Imre még mindig nem hajlott meg, nem reagált. A lovag elfordította a szemét.
- Arról is szó lehet - mondta mormogva, mert úgy látta, ez a fickó nem könnyen hajlik be -, hogy maga veszi át az elbocsátott segédszerkesztő helyét… s akkor természetesen többet… Nem tudom, annak mennyi volt a fizetése…
Imre tudta, hogy annak négyszázharminc pengője volt s ez abban az időben, mármint tegnap, a legnagyobb fizetés volt a lapnál.
- Nyolc-kilencszáz pengőről szó lehet - mondta a lovag.
Imre azért mondta:
- Majd megbeszélem a feleségemmel, képviselő úr.
Borzasztóan örült ennek az ötletének.
A lovag hallgatott.
- Tetszik magának az a kis német nő - mondta -, aki az este a bárban énekelgetett?
Imre elnevette magát. Visszaemlékezett rá, hogy a lovag milyen farkasétvággyal nézte a távéneklő osztrák csodát.
- Nagyon helyes.
- Jó szuflája van - mondta a lovag.
- Igen.
Újra csönd lett. Nem volt mit beszélniök.
A lovag végigsimította nagy vastag, szőrös és szeplős kezét az arcán.
- Mindenesetre holnapra meg kell írnia egy új cikket a sárga táskáról… Nagyon jó volt a cikk… Folytatni kell… Az ilyesmit szereti a közönség…
És te… - gondolta magában Imre.
De hangosan azt mondta:
- Igen, azt hiszem, ez jó kis regénytéma… Egy képviselőt rajtakapni, ahogy…
- Nos? nos? - mondta a lovag.
- Ahogy kérem pásztorórákra jár…
- Jehhehhe, jehhehhe - nevetett a lovag. - No csak folytassa.
- Nálam a sárga táska azt jelentette - mondta Imre óvatosan -, hogy a kikapós úr, hogy a házmester s más illetéktelen ember gyanút ne fogjon, azért megy mindig táskával a nőhöz, hogy azt higgyék róla, hogy valami ügynök…
- Jehehehe - nevetett még jobban a lovag -, kitűnő.
- Mert ha, teszem fel, autóval megy, akkor mindjárt megindul a pletyka, ki lehet ez?… De egy táskás szerény úr, az nem szúr szemet… Én úgy képzelem, hogy ez a közéleti ember, akit ott beállítottam, a feleségétől fél…
- Remek fickó - intett a háttérben ülő úr felé a lovag. - És? És?
- Most a cikksorozatban lassan le lehet leplezni, hogy valami szeget üt a házmester fejében… Az úgyis olyan, mint egy sötét börtönőr…
- Kicsoda.
- Minden házmester.
A lovag hallgatott.
- Mondja, amit maga itt mesél, az nagyon finom… Látott maga egy ilyen esetet?
- Nem, kérem, ez csak fantázia.
- Fene fantáziája van magának.
- Kérem, azért vagyok újságíró.
- Az újságírónak nem fantázia kell, hanem megfigyelőképesség… Az a házmester, az nagyon elárulta magát, hogy az olyan börtönőr...
- Én abból indultam ki, képviselő úr, hogy egy ilyen esetet csak egy ilyen börtönőr típusú házmester tud felkavarni.
- Hát mit mondott a házmester?
- Még csak ezután fog beszélni…
- Hol van az a ház? Melyik úton?
- Én kérem a Terézvárosban tudnám elképzelni.
- A cikk az Üllői utat jelezte.
- Üllői utat?… Ki van zárva.
- Ott vannak a klinikák.
Imre nevetett.
- Ja?… Tetszik ismerni azt a találós kérdést, hogy: “két hosszú vékony lába van, hosszú piros csőre, kígyót-békát eszik és ugat...” Azt mondja rá a Kohn: “ha azt nem mondtad volna, hogy ugat, akkor azt mondanám, hogy gólya. De mért ugat?” “Hát hogy nehezebb legyen kitalálni.”
- Szóval, mégiscsak gólya, tehát mégiscsak Üllői út.
- Nem kérem, Terézváros… Tipikusan Terézváros… csak azért van ott a klinika említve, hogy nehezebb legyen kitalálni, és a terézvárosi polgártársak ne vegyék magukra… Ezt mi úgy szoktuk csinálni, mert vigyázni kell, hogy a bírósággal bajunk ne legyen… A Pesti Életnek nagy praxisa van ebben…
A lovag mereven nézett rá. Akkor rátette a kezét a fiatalember térdére.
- Szóval, maga a Pesti Élet új segédszerkesztője…
- Kérem szépen borzasztóan meg vagyok tisztelve a képviselő úr ajánlatától. De míg a feleségemmel nem beszéltem, addig nincs módomban végleges választ adni.
- Az a felesége? az a rendkívül csinos kis barna asszonyka? aki hasonlít az első felvonásbeli arcképhez a színpadon?…
- Ezt nem vettem észre, hogy hasonlít… De talán a képviselő úr esetleg összetéveszti a másik szomszédnőmmel, aki nagyon előkelő és nagyon fess lány, a feleségem unokanővére, az anyja is itt van, a mi vendégeink, háztulajdonosnő…
- Nem, nem az csakugyan fejedelmi szép lány, azt is megfigyeltem… Hát kérem, adja át tiszteletteljes kézcsókomat s mondja meg a nagyságos asszonynak, a kedves feleségének, hogy azonfelül, hogy segédszerkesztőnek hajlandó vagyok akceptálni a Pesti Életnél, kilencszáz pengős havi fizetéssel, egyúttal személyi titkáromnak is szeretném megnyerni, s akkor annyit keres, amennyit akar.
- Képviselő úr kitüntet.
A közönség kezdett befelé tódulni, s a vas lassan emelkedni kezdett.
- Hát csak ezt akartam közölni magával - mondta a képviselő ingerülten.
Imre felállott.
- Nagyon hálás vagyok a képviselő úr bizalmáért, s ha a feleségem…
- Lári-fári - mondta Sachsmiller -, csapjon fel.
- Ha meg tetszik engedni, majd a jövő szünetben.
- No, isten áldja. Figyelmeztetem azonban, hogyha nemet mond, el lehet készülve a legteljesebb neheztelésemre.
- Ne tessék megijeszteni - mondta Imre nevetve -, én most olyan kritikus helyzetben vagyok. A feleségem a zsarnokom. Ha nem közlök vele mindent, amilyen makacs, képes elválni tőlem.
- Olyan kényes a kisvárosi erkölcs a családokban?… Mi a kedves felesége édesapja? Városi iktató?
- Nem iktató, de úgy látom, képviselő úr jól van informálva. - Én ma lapszerkesztő lettem, és egy szerkesztőnek tudni kell az embereiről valamit… Én nem élhetek a fantáziából, mint némely újságíró…
- Alázatos szolgája, képviselő ár - hajlott meg Imre.
Kezet akart nyújtani, de várta, míg a lovag adja oda a mancsát. Ez nagy fanyarul meg is tette, s azzal rögtön hátat fordított neki és kinézett a nézőtérre.
Imre, mondhatom, fogvacogva ment le.
Az ajánlatot el nem fogadhatta, már le volt szerződve és nem is látta, jó lenne-e a lovag manipulációival közelebbi viszonyba kerülni bármilyen fizetésért is… De az biztos, hogy olyan ellenséget szerzett, akinek nagyon hamar ki kell törni a nyakát, különben nagy kellemetlenségeket okoz még neki.
Lement mindenesetre a nézőtérre, s leült a felesége mellé. De nem szólt semmit.
- Mit akart? - kérdezte Ilonka.
- A, majd elmondom.
Az előadás kezdődött, s ő mutatni akarta a lovagnak, aki bizonyára erősen figyelte, hogy nem is beszél a dologról a feleségének. A felvonás közepe táján feltűnt neki - megint a könyvtárszobában játszott a darab, ahol nagy asztalt terítettek, összejött az egész család -, feltűnt neki, hogy a kép csakugyan hasonlít a feleségéhez.
Hirtelen odahajolt Ilonkához:
- Azt mondja, hogy felismert az arcképről.
- Milyen arcképről?
- Az ott, a színpadon.
Ilonka megrettent. Ki lehet ez az ember, hogy az ő legtitkosabb gondolatát kitalálta.
- Mit akar? - kérdezte hevesen.
- Szerződtetni akar, visszaszerződtetni a Pesti Élethez. Megvette.
Ilonka csaknem felsikoltott.
- Csak nem mondott igent?
- Á.
- Ez egy sátán, ez egy sátán - suttogta Ilonka. - Ne tegye szívem, jaj ne tegye.
- Nem is.
Ilonka gyűlölettel nézett a lovag páholya felé, aki a következő percben felállott s elment.
Üresen maradt a páholya, mikor a színpadon a legérdekesebb rész következett.
Ilonka iszonyodva és rémülettel nézte, mikor Csortos az asztalt felborítja, és botjával az arcképet kettéhasítja s letépi.
