"A kisbaba fiú, nem volt még nyolc hónapos, a halál oka légzésleállás, - ez szerepelt a papírokon, az orvosszakértői boncolás feladata volt kideríteni, hogy miért. A baba gyönyörű formás, szőke és pihés. Szabályos kerek arc, rózsaszirom ajkak, félig nyitott szemei mögött a szivárványhártya kék. Az agy érintetlen, tiszta, jól barázdált..."
"La vitá e bella. Benigni filmje az egyik legfontosabb emlékem és élményem. Az élet szép. Még ha néha csakazértis, de igen. Igyekszem ezt nem elfelejteni, és eszerint élni, azzal az erővel, amit tőle is láttam."
Ma a Műterem rovatunkban M. Lamos Kriszta Forráspont című írását olvashatjátok.
(Forráspont)
A tó mellett zöld a part, fák nélkül való, egybefüggő zöld tér, egyenes és sík, tiszta. Leteríti a törölközőt és elhever rajta. Testét még borzongatja a hűvös, jó sokáig úszott odabent, egészen a második horgászstégig beúszott, ami a parttól két kilométerrel beljebb van. Ott már tiszta és mély a víz. Nem úgy, mint a nádas környékén, ami a partot szegélyezi, vagy a lépcsőnél, ahol a napolaj hordalékba hordja a port és vékony hártyát képez a víz felszínén. A nap nem süt elég erősen ahhoz, hogy a hasát tartsa felé, és egyébként is unatkozik, megfordul, félkönyökre támaszkodik, arcát tenyerébe temetve hátrasimítja a haját, felemeli a fejét. Egy fiú éppen most jön ki a vízből. Magas, szőkésbarna, hosszúcombú, a felsőteste izmos, karjai erősek, barna bőre világos, mint az érett barack, arca tele apró szeplőkkel. Pont, mint ő. Mozgása emlék. Lendülete is megmaradt a képeiben. Arra gondol, meddig még?
Harmadévesek voltak az egyetemen. Már túl minden anatómia szigorlaton, a két első, nagyon kemény éven, már lehetett tudni, hogy bent maradnak, megvolt a szakirány is, tudták mindketten mit akarnak, azt hitték. Gimnázium óta ismerték egymást. Szerelmesek csak akkor lettek, mégis, harmadéven. És az volt az első jó év. Összeköltöztek, már több hónapja együtt laktak, együtt jártak be a suliba, még a gyakorlati órákra is. Emlékszik, aznap szerda volt. Gábor mellette állt, de a boncterem hűvös, és minden szagelszívás ellenére nyomasztó. Kezük közt feküdt a csecsemő. A fiú fűrészelte a koponyát, ő nem lett volna képes rá. Diktálta az adatokat, ő inkább hátat fordított, úgy írta be a számítógépbe a billentyűzeten. Így volt könnyebb, talán csak így volt elviselhető. Vagy már akkor is tudta. Érezte valahonnan. A kisbaba fiú, nem volt még nyolc hónapos, a halál oka légzésleállás, - ez szerepelt a papírokon, az orvosszakértői boncolás feladata volt kideríteni, hogy miért. A baba gyönyörű formás, szőke és pihés. Szabályos kerek arc, rózsaszirom ajkak, félig nyitott szemei mögött a szivárványhártya kék. Az agy érintetlen, tiszta, jól barázdált, korának megfelelő méretű, eltérés nélküli. A mellkas következett, már nem sikított a fűrész, visszafordult az asztalhoz, hogy lássa, amit kell, elvégre tanulni volt itt. A babák bőre puha, nem reccsen, nem reped vágás közben, a bordák is gyengék még, egy nagyolló elég. Az emberi test hártyákkal van teli. Kékes fényű, ezüst és vékony, sima és rugalmas fátylak fedik a szerveket védelemként. Általában minden szerv szép és színes odabent, különösen a nyirokerek zöldje, az artériák vöröse és a mellhártya nagyon szép. De a kisfiúnak nem ilyen volt. Bevérzésekkel teli, foszlott, és fekete szemölcsökkel pettyezett csipkefüggöny, mint valami befelé fordított pestis. Megtalálták. A szegycsont mögött lapult. Igazi gyilkos. Zölddiónyi tumor, ami a mellhártyára szórta sejtjeit. Metszeteket vett belőle, darabokra szelte, dühödten, majdnem elvágta a kezét.
Aznap este, amikor hazamentek a húsz négyzetméteres albérletbe, evésre gondolni sem tudott egyikük sem, pedig ez következett volna, mindig így történt, mert ezt szerették legjobban, hazaérni, teríteni, leülni együtt, és enni, beszélgetni. De most nem. Már a metrón sem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem. Amikor végre hazaértek, úgy szeretkeztek, kétségbeesve, mint még soha, egyetlen hang nélkül, őrült lendülettel, mintha feloldhatná a jövő jelenbe hordott sejtelmét az ölelés. Le sem vetkőztek teljesen, ahogy beléptek az ajtón, csak egymásra néztek, és Gábor megcsókolta őt, emlékszik, lábával lökte be az ajtót, csukott szemmel nyúlt hátra a kilincshez, hogy a kulcsot ráfordítsa, és attól kezdve csak tépték le egymásról, és szaggatták ruháikat, a bőrt, marva, harapva, mintha ez lenne az egyetlen, feltartóztatni a jövőt. Tajtékosra gyötörték testüket a gyönyörben aznap éjjel négyszer, vagy talán ötször is, felejteni a krómozott asztalon heverő márványfehér próféciát.
Gábor a következő évben betegedett meg, adenocarcinoma a hasnyálmirigyén, műthetetlen volt, nem segített a kemoterápia, fél év múlva eltemették.
A fiú most lehajol, törölközőjét igazgatja, és hasra fekszik. Gerince egyenes, mellette hosszanti irányban megfeszülnek az izmok, kidolgozott, szép háta van, a deltaizom hangsúlyosan kiemelkedik a lapockái között, tanítani lehetne. Derekán a vízcseppek, mint a kristály, ahol ő fekszik onnan is jól látszanak, pedig elég messze van a sráctól. Nézi még egy kicsit a hátát. Az apró buborékok hamar elérik forrpontjukat a napsütésben, elpárolognak, szeretné egyszer nyomon követni, elkapni a pillanatot, hogy lássa, hogyan történik. Víz válik levegővé. Azóta nem volt senkivel. Mióta Gábor meghalt. Az orvosit is otthagyta, először csak azt gondolta, hogy halasztani fog, de nem ment vissza. Megtehette volna, de nem gondolkodott rajta. Egy szállodában dolgozik szobalányként. A lepedőkkel nincs túl sok probléma, csak rajta múlik, ki tudja-e feszíteni őket elég simára, boríték formájú sarkokkal. Már több, mint másfél éve. Arra gondol, meddig még?
A fiú most megfordul, félkönyékre támaszkodik, felé pillant és rámosolyog, látja, mélykék szeme van. Az arca furcsán cinkos és pajkos egyszerre, meglepődik rajta. Egy könyvet húz maga elé, azt tartja a kezében, olvasni készült, érdekes, észre sem vette, mikor került elő, mellé. Nagy a könyv, címlapján ismert, hatalmas, fölé magasodó betűk: Belgyógyászat és alkalmazott gyógyszertan. A fiú éppen harmadéves lehet. Ő nem mosolyog vissza, inkább lehajtja a fejét összefont karjaira és lehunyja a szemét.
*
Nem sokkal később arra eszmél, hogy egy árnyék kúszik fölé. Amikor megfordul, a felé kinyújtott kezet látja meg elsőként. – András vagyok, szia! – mondja a srác egyszerűen. - Ne haragudj, ha zavarlak, de megtennéd, hogy bekened a hátamat? Nem érem el, és félek, ezen a napon elég hamar leégnék.
M. Lamos Kriszta önmagáról
Érettségi után férjhez mentem, gyerekeket szültem, özvegy lettem. Tanultam tovább, férjhez mentem, gyerekeket szültem, elváltam. Tanultam még. Egy lányom és három fiam lassan felnőtt, és járja a számára kijelölt utakat. Művelődéstörténet szakon diplomáztam 2008-ban, jelenleg PhD hallgató vagyok vallástudományi doktori iskolában. Beszélek négy nyelven, és értek másik hármat. Nővérként dolgozom egy budapesti kórház belgyógyászati osztályán. Szeretem a túrós palacsintát mazsolával, a kora nyári estéket, a kisbabák illatát, a hajnali fényeket, a kávét, a tengert. A „csak úgy” leüléseket egy pohár sör, vagy vörösbor mellett, és ahogy átdumáljuk az éjszakát. La vitá e bella. Benigni filmje az egyik legfontosabb emlékem és élményem. Az élet szép. Még ha néha csakazértis, de igen. Igyekszem ezt nem elfelejteni, és eszerint élni, azzal az erővel, amit tőle is láttam. Tíz éves koromban kezdtem el írni. Naplót, verseket, és mindenféle esszét. Két és fél évtized múltán folytatom. De már nem önmagamat szeretném fogalmazni. Nem csak. És nem úgy. Hanem mindazt, amit láttam, és látok. A csodákat. Az embert. Mert Szophoklész nem tévedett.
