Sara Lidman, Előszó, 1. rész, 2. rész, 3. rész

4. rész

Igor végzett a fagylalttal, és azt mondja, hogy karamell kell neki. Adok neki egy shillinget: vegyen. Nagyszerű látvány, ahogy a lépteit aprózza, s lehengerel mindenkit: vendégeket, a fekete felszolgálókat, a büfés nőket. A kezében apró fehér pisztoly, a fején Irma szőke haja. Csodálatos építmény: inak, idegek, erek meg mindaz, amiből az ember áll. Csakhogy az egész kisebb, finomabb, választékosabb. Utána nézek, s látom, hogy mindenki őt csodálja, de ő nem vesz róla tudomást. 

Utoljára útközben felszedett utasunkra nézek, de csalódnom kell; a nő arcán csodálat helyett szánalmat látok. Igor fogairól mond valamit. Tudom, hogy tökéletesek. Olyasmit mondok: ha Igor karamellt akar, hát kap karamellt. Mert akkor abban a pillanatban boldog. És ami őt boldoggá teszi, attól én, Igor apja boldog vagyok. Az a helyzet ugyanis, hogy én imádom és bálványozom ezt a gyereket. És számomra az a legnagyobb kín, ha nemet kell neki mondanom. Le kell küzdenem a nővel szemben érzett ellenszenvemet, és tréfásan megkérdezem tőle, vajon nem tanítónő-e. Végre emberi lesz, elneveti magát; valóban tanítónő.

Szünidő? Nem, csak néhány hónap fizetés nélküli szabadság. Talán lelki konfliktusai vannak, mert senkinek se kellett; s most úgy kell tennie, mintha neki nem kellett volna senki. Miattam ugyan nem kell annyit erőlködnie, nem fogom kifaggatni. És aztán megmutatom, hogy van aki aki  szeret engem — aki a legjobb a világon. Odaszólok Igornak, hogy nem szereti Apuját. Igor azt feleli, dehogynem szeret. De én csak mondom: — You don't love your dad..* — Igor: Yes I do!** — És felmászik hozzám a padra, átölel és csaknem hisztérikusan bizonygatja, hogy szeret. Én pedig nem karolom át, hagyom, hogy harcoljon értem.

Régi játék ez, nem hinném, hogy Igor egyetlen pillanatra is elhiszi, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Megjátssza a szorongást, de olyan jól, hogy szorongás fog el tőle. Két kezem az asztalon fekszik, arcom megduzzad a szenvedéstől, ahogy a fejemen érzem gyenge kis karját, vállamon a szívét, fülemen a száját. Ez a lény, akinek a kedvéért van minden, azt mondja, hogy szeret! A boldogságtól és a fájdalomtól megfeledkezem a nőről, és amikor végül felnézek, hogy learassam irigységét ott ül lehajtott fejjel. Nyaka észrevehetően sötétvörös. Szóval valahol beléje talált. A férfi, aki mellett ül, s akit nem akar észrevenni, olyan szeretett társ amely neki soha nem jutott osztályrészül. Minden oka megvan rá, hogy piruljon.  

Ekkor felnéz, és zavarba hoz: mintha szégyenkezésének semmi köze nem volna az irigységhez vagy a féltékenységhez. Talán azt hiszi, hogy kegyetlen vagyok Igorhoz, a fiamhoz, az én mindenemhez. Nem tudja, mennyire tudom és fogom is kárpótolni Igort azért a pillanatért, amikor viszonzás nélkül hagytam, hogy átöleljen. És azt sem tudja, milyen kegyetlen tud lenni Igor, amikor a kedve úgy tartja. Semmi oka aggodalomra: Igor és én tudjuk, mit gondoljunk egymásról. Ö az én lurkóm, oh, yes!  

Pipára gyújtok,  de már mehetnékem van.  Kijátszottam neki Igort, engedtem, hogy részese legyen egy olyan szeretetnek, amelynek nincs párja az egész világon — neki pedig nincs finomabb érzése  számunkra, mint a szégyenkezés.   Bizalmatlansága  eldönt  valami  mást is,  szükségessé teszi, hogy még ma nyélbe üssem a dolgot. Bebizonyítom mindenki előtt, hogy kész vagyok Igort megvédeni, nem csupán az életét, hanem a becsületét is. Nem tűröm, hogy csak úgy képeket vágjanak a helyzetével  kapcsolatban.   Új   síneket  kap  a  villanyvonatához, a nő meg csak üljön az autóban, és vigyázzon rá, amíg meghozom a síneket.  

Megállok az üzlet előtt, ahol valamikor egy hónapig dolgoztam. Nem valami sokat fizettek, de a helyismeret bizonyos kárpótlást nyújt ezért. Felmegyek, és kinyitom az ajtót; bemegyek a raktárba, és elveszek két csomagot. Lassan, csendesen mozgok, megtanultam, hogy sietni a legrosszabb;   szándékosan   elfelejtem,   mit  csinálok — csak arra emlékszem, hol csinálom.  

Lent a járdán meg kell állnom, két okból is — a szívem, mint mindig, utána kezd el dobogni, és mert látni akarom, távollétemben hogyan viselkedik Igor és a nő. Ügy veszem észre, Igor a tevékenyebb. Bemutatja az egész kormányberendezést, és a nő megrémül, mintha a fiam meg tudná indítani a tragacsot. A nő mit sem ért a kocsihoz — mihez ért egyáltalán? —, Igor viszont feltétlen úr minden területen. Hallom, ahogy angolul és svédül elmagyaráz mindent. Két nyelvet beszél a fiam, olyan tehetséges, hogy bele kell őrülni.  

A nő megkérdezi, vajon minden üzlet nyitva van-e vasárnap ebben az országban, és én azt felelem, hogy a legtöbb igen, aztán témát változtatok. Igor bemutathatja fehér pisztolyát, elmondhatja, hogy csak játékgolyók vannak benne, de ha nagy lesz, kap egy igazi revolvert, benne igazi golyókkal. A nő rémülten felnyög, mert nem tudja, hogy ebben az országban nem lehet fegyvertelenül élni. A fehéreknek. Sehol sem lehet fegyvertelenül élni. Különösen, ha fia van az embernek. Mindenhol ellenség leselkedik, ha az embernek fia van. Ki tudja, mennyi ellenséges érzület sűrűsödik össze ebben a nőben. 

Ellenségesen nézek a képébe, megkérdezem, hol lakik, hazaviszem — olyan naiv, hogy megadja a címét —, és amikor elbúcsúzunk, olyan kimerült vagyok, mintha a nő kunyerálta volna ki ezt a vasárnap délelőttöt, amelyet Igor meg én kellemesebb társaságban  is eltölthettünk volna. A visszapillantó tükörben látom, hogy szánakozó pillantást vet utánunk. Néhányszor felbőgetem a motort. 

Folytatjuk!

  *   Te nem szereted a papát (angolul)
  ** De igen! (angolul)

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella. 

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman