Sara Lidman, 10. rész, 11. rész, 12. rész
13. rész
Hirtelen sötét lesz, mint a moziban. Megborzongok. Igor elégedetten sóhajt. Nem botránkozik meg a hirtelen fényváltozáson, számára ez természetes. Sokáig hallgat. Egy titkot raktároz el magában; ahogy növekszik, egyre távolodik tőlem.
Fiacskám, Igor, maradj meg kicsinek, maradj meg pöttöm kis legénynek, amíg ebben az elátkozott országban kell élnünk. Egyél és aludj - és ne nézz körül.
- Apu babyje akar valami édességet? — Oh, yes! — És megvigasztal a nyalánkságért sóvárgó kacagásával.
Kathleen zavartnak látszik, amikor meglátogatom és elmondom neki, miért kellett találkoznunk. Miképpen is lehetne másképp, ha mirólunk van szó - még ha külön-külön elutazunk is a világ végére, akkor is találkoztunk volna. Közben úgy fürkész, mintha süket volna, és teljes figyelmét lekötné az arcjátékom leolvasása; csalódottnak látszik, amikor igyekezete nem hozza meg számára a várt eredményt.
Nem tudom, miképpen akarja tovább folytatni ezt a locsogást, de az a gyanúm, hogy az egyenjogúság érdekében és jegyében a férfiakban leginkább a magányt és a szerencsétlenséget szereti ... Kigúnyoljam szerencsétlenségemet vagy valljam be nyíltan gyengeségemet? Nekibátorodom, és alig hallom, mit mondok, mert izgulok, hogy a végére érjek, mielőtt lecsapna rám: mintha leckét kérdezne ki. - Ruthnak hívták a feleségét? - Igen. És már életében... - Kathleen: - Miért mondta a múltkor, hogy Igor az anyjáról, Irmáról kapta a nevét?
Nem bírom ezt a fajta inkvizíciót. Az anyakönyvi kivonatban, meg mindenféle papírban benne van, hogy Igornak Ruth az anyja - ez tény. De nem jelent semmit. Ruth csak a szükséges rossz volt, már életében is annyira jelentéktelen, hogy az emléke nyomtalanul eltűnt. Semmire nem használható.
- Gondolom, volt egy ifjúkori szerelme, azt hívták Irmának - mondja Kathleen megbocsátón.
Hamarosan szükségem lesz szószólóra. Igor megnyit előttem olyan ajtókat, amelyek különben zárva maradnának, de még nagyon kicsi ahhoz, hogy el tudja mesélni a históriámat, megfontoltan, úgy, ahogy valóban megtörténhetett. És úgy érzem, soha többé nem leszek méltó arra, hogy Irmáról beszéljek.
Amikor Dávid* vezeklésül a földön hált, és azon gyötrődött, vajon az ő és Bethsabé gyermeke el fog-e pusztulni, jött egy történetíró, kezében pergamen és lúdtoll, és csupán csak egy érdekelte: Amikor fenséged szemtől szembe állt Góliáttal, az ostoba óriással, és bal kezében parittyát tartott, jobb kezében meg hajítókövet, nos, akkor mit érzett, fenség?"
Dávid bizonyára elég talpraesett volt ahhoz, hogy megkérje a történetírót, menjen a pokolba. De én ezt nem tehetem meg. Hamuval telt szájjal mondom, én tudtam volna, hogy enyém a győzelem.
Kényszerű hallgatómon nem látszik sem az, hogy meggyőztem, sem az, hogy kételkedne; ifjúkorom eseményeit hallgatva szórakozottan bólogat : hát-igen-hát-igen-ilyesmi-is-megesik-ezen-a-világon. Nyaka inas és egyenes — minek neki ezek a gyöngyök? Idegen a számomra. De már találkoztam ezzel az idegenséggel.
Ruth és én nászúton voltunk Firenzében, és a csalódást egy nappal sem lehetett tovább rejtegetni. Hogyan gondolhattam valaha is „titokzatosnak" ezt az ismeretlen nőszemélyt? Felmentünk a Piazzale Michelangelóra. Ruth szerzett egy turistakalauzt, abból tájékozódtunk — én ugyan szívesebben vedeltem volna végig az egész hetet valamelyik kávéházban, de Ruth módszeres lény, barátnőinek be kell számolnia, így aztán kierőszakolta, hogy „ha már itt vagyunk", nézzük meg a templomokat és a műkincseket.
Elnehezedett bennem a megsavanyodott düh, a völgy fái mintha gúnyolnának - felnéztem és megláttam a Dávidot. Igen. Tulajdonképpen ez a szobor az egyetlen műalkotás, amelyet valaha is láttam.
Az ifjú szabadítóban szent harag lángol, az ilyen férfira harapnak a nők: gyengéd és félelmetes, elnéz a nők mellett. Szeretik ezt a bronzifjút. Ott állt Dávid, és megerősített valamit, amit az idő és a világ tagadott, úgy állt ott, ahogy Irma láthatott engem egy reggel Rovaniemiben - meztelenül, felnagyítva, amikor az ablakból kinéztem a front havas tájaira -, a szabadsághős, akinek a gyilkolási vágyát megnemesítette Góliát veszélyessége.
Az élet nagy pillanatai elkopnak. Az ember azt gondolja, hogy ezt a látványt soha nem fogja elfelejteni. De elfelejti. Egyik-másik részlet annyiszor felbukkan, hogy elkopik, az egésznek a tiszta vonala elmosódik. Minduntalan kihallani az elcsukló nevetésből ezt a kis furcsaságot, és az végül már csak egy holt szilánk, mert az ember elfeledte a nevetés egész zuhatagát, ami oly bűbájosán váratlanná tette a csúcspontot. És lassan visszaemlékezünk arra, hogyan emlékeztünk, és hogyan gyászoltunk és mit mondtunk - míg aztán a nő már csak üres emlék.
* A bibliai Dávid, aki párviadalban megülte Góliátol, elcsábította Bethsabét, Uriás feleségét; Dávid hiába vezekelt, gyermekük meghalt (Sámuel II. 12.)
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
