MZ-Rexia kalandjai egy csipet bredsóval fűszerezve! Szélesvásznú, folytatásos testképek egy NY-közeli, örökké szeles, esős USA kiképző táborból. Minden, ami egy magyar lány amerikai öntudatából önhatalmúlag visszainteget. Kirakós játék felnőtteknek - 18 alatt szülői felügyelettel sem!
-1. szint
10 éve lehetett, hogy először pillantottam meg magam a tükörben.
Magamra döbbentem.
Egy NY-i szállodaszobában történt.
Azon a jelentőségteljes 20 négyzetméteren, ahová a franciaágyon túl, más már nem is igen fért volna be.
Egy hatalmas tükröt azért még így is csak sikerült bezsúfolniuk, pont az ággyal szembe (a keleti tanok szerint így alvás közben alaposan kiszolgáltattam magam az ártó szellemeknek), és egy színes televíziót, mely a tükör bal felső sarkából nőtt ki, jobban mondva, egy, a falra szerelt, fekete műanyag tartószerkezetből.
Ablak nem volt, csak egy téglalap alakú, apró szellőző nyílás, ahová, ha a tükör mellé helyezett szék segítségével felkapaszkodtam, a felhők csücskén túl a Centrál Park bejáratára is majdnem ráláttam. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az a két izmos kőszobor, akikkel egy este aztán bús magányomban le is fényképezkedtem, hosszasan kitartva a Pózt, hátha őrangyalaim azon minutumban megelevenednek, a Centrál Park bejáratát őrzik. (A jósnő szerint nekem mindkét oldalamra jutott egy-egy gigantikus lángpallosú, szerelemtől forró szárnyas, egy-egy impozáns kerub, na, most lehet irigykedni). Castor és Pollux?
Először aludtam egyedül szállodai szobában. Nem luxuskörülmények között, de majdnem. Legalábbis annyira jó volt húszévesen egy hatalmas franciaágyon, valahol Manhattan leges-legközepén, térdepelni. Tiszta Szex és New York, csak a pasik hiányoztak. SJP minden metróaluljáróban ki volt plakátolva, egy műanyag magas sarkú csukában feszített, amit minden második sarki cipőüzletben rögvest magamévá is tehettem volna, minőségétől függően párját potom 30-60, netán 200 ezerért. Szóval átmenetileg csuka nélkül maradtam.
Magamat megpillantani, reggel, ébredés után, fehér ujjatlan trikóban, amiben a tíz órás repülő út után megérkeztem - zuhanyozni nem, átöltözni viszont már lusta voltam (hát még, hogy előbányásszam a tonnás koffer aljáról a cseppet sem szexi, terepmintás pizsimet) -, hervasztó élmény volt. Carry Bradshow biztos nem akadna fenn ilyeneken, hogy… Tényleg ilyen sovány a karom, ilyen nyurga, beesett és sápadt az arcom? (Előtte sosem láttam magam ilyennek…) Vagy ez csak az éjszaka démonainak adománya? A tíz órás repülőút, az átállás hiánya, az idegenben nehezen, egyáltalán nem alszom következménye?
Aki kövér, az reggel is kövér? – ő, SJP rögtön így kezdte volna. Felesleges körkérdések, minden köntörfalazás nélkül.
Mikor látja magát teljes egészében olyannak az ember, amilyen? Mikor hámozhatja le magáról azokat a hagymahéjakat, amiket szerettei, ellenlábasai, saját vágyai, elképzelései növesztettek köré? A minden áron szép, szőke, vékony akarok lenni-től (az első talpig rózsaszín Barbie-t másodikos koromban nagyitól kaptam a kitűnő bizimre), a hájas a seggeden át, a szerencsétlen, béna, csúnya, kese hajú vagy-ig. És egyáltalán, hol bujkál az igazság, ha mégsem odaát, a tükörben?
(A Szex és New York legeslegelső részében is csak a bugyuta kérdéshalmozás ment, akkor határoztam el, hogy nem nézem. Aztán csak a második részt, a harmadikat, a negye…, egészen odáig, míg Mr. Bigbe bele nem szerettem…)
Ha a tükörképem láttán majdnem sírva fakadok magamtól, az már közel van a valósághoz, az a Gyógyulás mínusz egyedik stációja, vagy ismét csak sajnálom, sajnáltatnám magam? Ugyan kivel is? De szeretnék egy olyan műanyag cipőt!
Ha tükröt látok, néha-néha még most is elővesz a zokogás. Egy rész, egy-két szilánknyi a NY-i önmagamból talán örökre velem marad. (Máskor meg mosolygom. Kívülre soha, mindig csak szigorúan befelé. Magamon. A külső mosolyom még mindig torz grimasz, egyelőre csak ezt tudom szolgáltatni a külvilág felé. Úgyhogy, darabig még türtőztetem magam.)
Sírás – amikor a lélek lélegzetet vesz.
Amikor még mindig Amerikában vagyok(?), lebegek, csak egy tűsarkú műanyagcsukát akarok, meg egy gigant fekete-fehér óriásposztert a metróaluljárókba! Előbb a kellékek (poszter, tűsarok), aztán a mister, nehogy túl töpörtyű legyek, láthatatlan mellette, az oldalán!
Az orvosok vesszőparipája volt, lelki eredetű. Örökké, minden bajom. Későközép-kamaszkori lázadás. A pszichológusokkal, pszichiáterekkel sosem jöttem ki. Ők sem boldogultak velem. Kölcsönösen küzdöttünk egymással. Kölcsönösen hazudoztunk. Én: eszem, ők meg: meg fogsz gyógyulni. Még az amerikaiak is ezt mondták, ha repetáztam.
37,5 kilósan idehaza eleinte drogosnak néztek. És jobbára úgy is kezeltek, lesújtó megvetéssel. Hozzátartozott a lelki rehabilitációhoz. Szervesen összeforrt vele.
És Carry Bradshow vajon hány kilós lehet? Mert, hogy a műanyag csukája pillekönnyű, abban egészen biztos lehettem. A cipőt a saját kezemben fogtam, így lemondani róla végképp nehezen ment. Maximum a hordozható Apple laptop (megfigyeltétek, hogy minden amcsi filmben ilyenen nyomják, még doktor háznak is ilyen van, króm-, acélszürke?) kóstálhatott néhány plusz kilót, dekát, felesleget. Ez került vaságy helyett.
Murányi Zita
Forrás:
"1982. januárjában születtem, akkoriban még hideg telek jártak. Első születésnapomra egy tűzpiros anorákot kaptam, ami élénken megragadt családi krónikásunk emlékezetében s hála neki, az enyémben is. Később úgy hozta a sors, nekem kellett átvenni szerepét.
