31. rész
Mély megvetés árad belőle, de én nevetek rajta, és igyekszem kívül maradni azoknak az európaiaknak a körén. Nem akarom, hogy ajtót mutassanak nekem.
Sámuel hosszan, értőn tekint rám, és ezt mondja: - Mi ragaszkodunk Kitty mamához. Féltjük is. Ha valami baja történne, megnézheti magát, aki a bajt okozta.
Azt mondom, hogy Sámuel nyilván nem bízik bennem, pedig álmomban sem gondolok arra, hogy bármi bajt okozzak nekik.
Szavaim fennakadnak a levegőben, Sámuel hallgatagon méricskéli őket. Végigmér, tekintete csak a cipőfűzőmnél áll meg, hunyorítva nézi. Annyira ura a helyzetnek, hogy köhögni sem tudok, mert hamisan hangzanék.
- Sokáig tűnődtem valamin - mondja végül szórakozottan, de nem barátságtalanul. - Ön talán tudna felvilágosítást adni.
Hiszékeny lelkesedéssel kérdezem, mit- akar tudni.
Ezt kérdi: - Milyen érzés lehet állampolgári jogokkal rendelkezni ?
A skóciai Kitty egy crofter, azaz kisgazda legkisebb gyermeke volt. Az apa hősiesen harcolt az ínséggel és annak szövetségeseivel, a gyerekekkel, akik gyors egymásutánban jöttek. Amikor ezek vereséget szenvedtek - mindegyik a maga módján-, és kikerültek a tanyáról, engesztelésül megszületett Kitty, és a harcokban megőszült apa megáldotta és boldog volt.
Kitty tegyen mindent a kedve szerint, Kíttynek mindig mindene meglesz, ami csak kell neki.
Kitty mindig a harmadik bárányt akarta, azt, amelyiket az anyajuh ellök magától, hogy a két másik többet kapjon. Ezeket a harmadszülötteket tehéntejjel és kényeztetve, dédelgetve nevelte fel. Aztán ha azok is három bárányt ellettek, eltaszították a harmadikat; megtagadták ivadékukat, bár ők maguk kegyelmet nyertek, így járt-kelt a lány a gazdaságban selyemszalaggal a hajában, és vitte legelni a kitaszított bárányt apja rétjeire.
Egy szép reggel, szinte észrevétlenül, húszesztendős lett.
Azon a napon eljött az apja ifjúkori barátja. Messziről érkezett. Üres kézzel hagyta el egykor a hegyvidéket, ahol apja sok fia közt feleslegessé vált. Egyik fivére sem bánta, ha idegenbe megy, akár nyoma vész is a disznók között. így aztán útnak indult, és ugyancsak felvitte az isten a dolgát, nagy ember lett belőle, sok mindennek ura. Hatalma diadalmasan nőtt, mint az elefántok agyarai a messze Afrikában. Most azért jött, hogy megnézze szülőföldjét, hogy még egyszer utoljára elbeszélgessen ifjúkori nyomoráról olyasvalakivel, aki még mindig benne él. Kitty apja jutott az eszébe, aki még mindig ott élt, ha nem is az elképzelt nyomorúságban. És ott volt Kitty, akiben frissen-tisztán parázslott az ifjúság.
Mennyire szerette az ifjúkori barát az ifjúkori barát lányát a báránylegelőn, az apai birtokon, mennyire lekötötte Kitty figyelmét, ahogy ifjúságáról, szerelméről beszélt! - Nem, egy szót se szólj, többet jelentesz nekem, mint amit meg tudsz érteni, jelképe vagy az én szegély, érintetlen pusztaságomnak, úgy foglak mindig szeretni, ahogy a földemet szeretem, a viszontlátásra, vadrózsám! Soha ne feledj el, maradj meg ilyennek, hadd higgyjem mindig, hogy ilyen vagy, mint most, hogy egy vagy ifjúkorom tanyájával, és kívül állunk a világ hitványságán. A mi szerelmünk túlságosan tiszta ahhoz, hogy esküdözzünk és gyűrűt cseréljünk, gyémánttal nem akarlak beszennyezni, vörös vadrózsa ékesítsen téged, jöjj, Kitty, én Örök pusztám, semmit ne szólj.
És a férfi átkelt a tengeren, könnycsepp a szívében, vissza Joburgba, ahol súlyos felelősség várta és a gyémánt.
És Kitty, a rózsa jelkép, asszonnyá növekedett és fontolgatta a csodákat, amelyekbe belekóstolhatott. A magzattal együtt növekedett az igazság szava, amelyet a férfiúnak nélkülöznie kellett hitvány világában - I love you too[1]. Lánygyereket szült az egyik nővérének, hogy ő maga átkelhessen a tengeren, hogy elvihesse oda a maga igazságát.
Apja bánata elől egy kormos szénszállítóhajóra menekült. Irány a gyémántok földje. Harminc főnyi a legénység, magányos a lány, melle beteg a tejtől, de a szíve egészséges ettől a szótól: I love you too. Harmincszor mondott nemet tizenkét éjszakán át az óceánon.
A tizenharmadik éjszakán a hajóinas úgy gyötrődött, mint egy kitaszított bárány, és Kitty ezt már nem tűrhette. - De tartsd ám a szád!
Hanem a hajóinas hírül adta diadalát az egész hajón.
És Kittynek ezt el kellett viselnie — meg a hajón levő többi huszonkilencet is. Teste-lelke igazságát megrontották, mire partra szállt; megfosztották a szemérmesen büszke szavaktól: I love you too.
Kitty nem érti, mit mulasztott el, de én ismerem a számtani feladvány eredményét, és számomra csak az a fontos, hogy bosszút álljak helyette.
A neve? Nem akarja megmondani. Nógatom. Megragadom az alkalmat, amikor nincs ott Sámuel. Meg kell tudnom, de nem fenyegetéssel; várok, de végül elvesztem a türelmemet, értésére adom Kittynek, hálás lehet, hogy nem fecsegek a szeszkimérésről, pedig tudhatná, hogy minden polgárnak kötelessége jelentést tenni az effajta szabálysértésekről.
Nem tudom leinti a tekintetét, nehezen lehetne elfelejteni. Suttogva mondja ki a nevet. És felkiált: - De már meghalt! Húsz éve halott!
Kombinációs készségem azt mondja, hogy van egy fia, egyidős lehet Kittyvel, ez a fiú vette át apja nevét és vagyonát. Kitty bólint. Az a dolgok rendje, hogy a skót fia fizessen apja botlásáért. Kitty most szörnyű látványt nyújt: arcbőre úgy remeg, mintha le akarna válni az arccsontjáról.
Kitty az a fajta nő, aki a legrosszabb ösztönöket váltja ki a férfiakból. A határsorompók nyitva, semmit nem kell itt meghódítani, mindent el lehet pusztítani.
És ha senki más nem kímélte, miért kíméljem én?
De nem a pusztítási vágy bír rá arra, hogy megfosszam a titkától. Éppen ellenkezőleg: azt akarom, hogy mindketten hasznot húzzunk a titokból.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
