Abban sem látnak semmi felháborítót, hogy Sámson házasember: minden fácánkakas, amelyiknek van valami tollazata, tart maga körül néhány tyúkot. De hogy Delila odáig tudott süllyedni, hogy egy kormányhű férfival fekszik le! Hát nem tud különbséget tenni? Nem tudta valami mással megtisztelni elnyomott népét, mint hogy egy fajvédővel álljon össze, aki Delila fivéreinek munkájából szedte össze a milliókat? Csak hallanád, mennyire elérzékenyülnek, amikor a szabadság dobját verik! És még egy ilyen lánynak van bőr a képén azt állítani, hogy szereti az övéit! - fogják mondani. Hogy börtönbe kerülnek-e vagy sem, egyáltalán nem számít. Sámsonnak és Delilának vége van azon a napon, amikor kiszolgáltatjuk őket a nép haragjának. Bármit mondanak is, ellenük fordítják. Saját kijelentéseik zsírjában sütik meg őket. Az egész nemzet szégyenkezni fog miattuk, a fehérek a maguk módján, a feketék a magukén, és mindenki be fogja látni: semmi értelme a szerelemnek a faji korlátok felett.
- De hát magad is tudod, hogy ez képtelenség ... - Mérhetetlenül megvetem Jacket, de nincs más, akitől megkérdezhetném: milyen érzés annak az ellenkezőjét tenni, mint amit az ember gondol.
Mi a fenét akarsz? Amit én magánemberként tudok, annak semmi köze a foglalkozásomhoz. Azt hiszed, hogy a közönséges gazfickók és banditák olyan együgyűek, ahogy az újságban áll? Mit gondolsz, cselekedeteiknek nincs érthető indítéka? Hogy egyiknek-másiknak nincs gyereke, vagy valami más becsületes pont az életükben? A bűnöző és a közönséges ember között nem olyan éles a határ, mint ahogy a közönséges emberek gondolják. Mi rendőrök, tudjuk ezt. Hogy bizonyos tekintetben néha még a feketék is emberek. Mégis, jóllehet megértjük, hogy egyik-másik gyilkosság a gyilkos szemszögéből nézve elkerülhetetlen, mégis üldözni kell a bűnt. Vagy mit gondolsz, mi más történhetne?
- Tegnap olvastam az újságban egy farmerről, laki agyonverte a birtokán dolgozó egyik boyt, és ezért ötven font pénzbüntetésre ítélték. A nevét nem is írták ki. És ahogy te mondod, Sámson mindent el fog veszíteni.
Jack visszahátrál kérkedő megértéséből. – A nagyobb bűn nagyobb büntetést érdemel. Túl sok nálunk a fekete és túl kevés a fehér. Ekörül forog minden. De hát hogyan is értenétek meg ezt, ti külföldiek? Ti műszakiak, akik idejöttök, és egy szempillantás alatt vagyont kerestek, aztán hazautaztok, és azon keseregtek, milyen rosszul bánnak a feketékkel. Kéne az egyenlőség, mi? Ugyan ki dolgozná össze nektek a pénzecskét, ha a feketék állampolgári jogokkal rendelkeznének? Ezt csak úgy kérdezem. Más dolog felépíteni és megőrizni a nemzet tisztaságát, és más dolog ebből hasznot húzni. Azt hiszed, néhány bamba paraszt kormányozza a mi országunkat? Eszedbe sem jut, hogy törvényhozóink tudják, mit csinálnak? Netán azt várod, hogy én, az egyszerű rendőr, akit nem ért az a megtiszteltetés, hogy egyetemre járhassak, most elkezdjek locsogni a magánélet szentségéről, és kijelentsem, hogy ehhez a munkához pedig nem fűlik a fogam? Ennyire beképzelt nem vagyok. Életem büszkesége, hogy dél-afrikainak mondhatom magamat. Végre tudok hajtani bármilyen parancsot, amelyet Dél-Afrika kormánya adhat nekem. Ez az én fiam országa, és az ő jövőjéről van szó. Elérkezik majd a nap, amikor ő veszi át a kormányrudat. Nem valami fattyú vagy idegenből jött szerencsevadász.
Poharazgatásunk kritikus stádiumba érkezett. Jacknek rövidesen elege lesz a gyalázott szerelemből, és ki fog gúnyolni ezzel a magasröptű sopánkodással. Én meg tapadok, mintha gyurmába tekertek volna. Ujjperceink megfehérednek a whiskys pohár körül. Elnézem a nyálát, amely beszéd közben ajkai között habzik. Néha azt hiszem agyon kellene csapnom valakit, nem is nagyobb ok miatt, mint egy csepp nyál, vagy egy pattanás, amely éppen abban a pillanatban undort kelt bennem. És senki nem értené meg az indokomat, senki nem érti, milyen veszélyben lebegek állandóan a túlzott érzékenység miatt.
Üvöltés harsan fel kintről, ez megment bennünket a kölcsönös fenyegetéstől. Egy nő mindenen átható sivítása, egy szorongó afrikai nő: fehér ember nem tud ilyen hangot adni. Mindketten ablakot nyitunk, lenézünk a néptelen utcára, s akkor megpillantjuk a nőt, ahogy egy férfit cibál.
Jack elmeséli, hogy Foiby zugivójában, pár háztömbbel lejjebb, faszeszt mérnek. A feketék idővel megvakulnak tőle. Hogyhogy tudja, és mégsem tesz feljelentést? Nem hivatalosan tudja ... - Különben sem balhézhatunk össze két legjobb fegyvertársunkkal a bennszülöttek ellen vívott harcban: a gengszteruralommal és a zugkocsmákkal.
A nagy darab nő üvölt, mint a vajúdó asszony, s közben lökdösi, cibálja, támogatja és vonszolja az emberét. Sorra nyílnak az ablakok, a fehérek kidugják a fejüket, lenéznek a fekete emberpárra. Apró európai kacajok buggyannak fel, a nő szerelmének tébolya elnémít bennünket. A házfalak zihálnak. A férfi a földre zuhan, a nő megpróbálja felemelni, maga is elesik, egy ideig térden áll, az ég felé emeli a kezét, vagy felénk, fehér nézők felé. Nem értjük átkozódását, de a tartalom szétfeszít minden nyelvi és faji korlátot.
- Istenem, én Istenem, miért vetted el tőlem a férjemet! Miért csepegteted tüzedet a mi földi vizünkbe, hogy amikor iszik, mindig ezt mondja: mi dolgom veled, asszony? Uram, miért csábítóbb a te átváltozott vized, mint az én forrásom mámora! Most eltűnt a határ az ő homlokcsontja és az égbolt között, azt hiszi magáról, hogy a te fajtád, a te fiad. A dögöt nekem hagyjátok, ti ketten, én Uram és én férjem! Mit érdekelnek benneteket a mi gyermekeink Cassandrában, hogy étlen-szomjan vannak?
A világ millió és millió asszonya hörög ebből a zulu torokból.
Félvállára igazítja a férfit, aztán kétségbeesetten erőlködik, hogy maga is feltápászkodjon a térdelő helyzetből, végül sikerül neki, elindul terhével, botorkál, mint egy rogyásig megrakott barom. Most már nem tud rikácsolni, minden csepp erejét a cipelésre kell tartalékolnia. Az ablakaink előtt megy el, és halljuk, ahogy szuszog és nyög a teher alatt.
Jack elmosolyodik: - Ehhez mit szólsz? Megvagyunk a nénike nélkül vagy nem?
És én csatlakozom a véleményéhez — nincs az a nő, aki, ha arra kerül a sor, felérne egy féldecivel.
Az éjszaka nem hoz örömet. Megvolt a hat féldeci, és még messze vagyok a kielégüléstől. Nem ismerek olyan nőt, aki eléggé kívánatos volna ahhoz, hogy vágyakoznék utána.
Egy telivér kancát képzelek magam elé.
Éberen alszom, rosszat álmodom. Igorral az ölemben rohanok egy sivatagszerű repülőtéren, és amikor odaérek a géphez, nincs jegyem. Igyekszem átfurakodni egy csomó tisztviselő között. Igor sír és kiabál, a személyzet legyűr és keményen tart, közben a gép a magasba emelkedik. JAMTLAND[1] olvasható nagy betűkkel a szárny alatt.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
