Fulladozva ébredek. Beveszek egy nyugtatót. Új megpróbáltatásra szunnyadok el. Jack és én; és Jack sokkalta nagyobb. Igazságtalanságnak érzem mert tudom, hogy én is tudok annyit. Majd meglátná, ha Gocksjőben volnánk, külföldinek lenni mindig hátrány. Körülnézek, mivel imponálhatnék neki, és megpillantok az orrom előtt egy csigát.
Ekkora csigák csak Afrikában vannak. Felemelem, méghozzá oly gyorsan, hogy a csiga nem tud teljesen visszabújni a héjába, és én egy pálcikával kipiszkálom a burokból, hogy lássam, hogyan boldogul a háza nélkül. A földre hull és csupasz, meztelen. A csápja körbekaszál valami szenvedélyesen izgatott csigatempóban.
A tapintószerv, amely a csiga büszkesége volt, már nem ad tanácsot, amelyet követni lehetne, a csiga csalódottan behúzza -- sértődötten visszavonul. Mélységesen meztelenül ki van téve az űrből érkező parancsoknak, az impulzusok egymást semlegesítik, s mert annyian vannak, nem rendezhetők egyetlen mozgási irányba. A meztelenség egy teljes pillanatig mozdulatlan, aztán megremeg.
Maga a visszataszító Gyalázat fekszik előttem. Néhány kavicsszemet dobok rá, hogy lássam, miképpen viselkedik. Szokatlan redők keletkeznek rajta, így akar megszabadulni; a következmény az, hogy a kavicsszemek mélyebben beléje hatolnak. Jack nevet. Végre elhiszi, hogy tudok valamit. De elismerése most nem örvendeztet meg.
A csiga nedves volt és sötét színű; most a napfényben megváltozik, vörössé halványodik és kezd kiszáradni. Tömött sorokban vonulnak fel a hangyák, körös-körül mindenhová felkapaszkodnak, a hátsó lábukra ágaskodnak, integetnek egymásnak, apró pofájukat belefúrják ebbe a halványpiros gyötrelembe, szinte szétrepednek a diadaltól - egy hangya soha nem tud annyira lemeztelenedni mint egy meztelen csiga. Tartom a csigahéjat, ez az én felfedezésem, kutató vagyok.
Aztán ott van Gerda, rám néz, mindig ítéletet kell mondania felettem álmomban. Kicsi vagyok, kurta a lábam, mint egy tízéves gyereké.
- Mit csináltál? — szólal meg Gerda.
- Jack volt az ...
De Jack nincs sehol. Gerda a csigaházat nézi a kezemben, és az már nem az én kezem: sakálkarmok vannak rajta. Megborzadok a saját kezemtől, szeretném eldobni magamtól a csigaházat, de nem tudom. Kiver a veríték. Én nem csináltam semmit. Csak azt akartam látni, belülről milyen. A csiga maga mászott ki. Ö akarta így. Magára vessen.
Gerda a másik kezemre néz, a nyálkás végű pálcikára.
- Jogom van, hogy kifürkésszem, mi az igazság a csiga körül - mondom, - ez a kötelességem.
Gerda tovább néz, és olyan csendet zúdít rám, mint a valóságban soha.
- Egyébként csak egy puhatestű. Az ilyen nem érez. Nincs agya. Ez meg - mondom és odanyújtom a házat -, ez meg üres héj, teljesen élettelen. És mi értelmük ezeknek a vájatoknak és ennek a kacskaringós formának? Az igazság a csigáról és a csiga házáról...
Gerda pillantása arra kényszerít, hogy visszaszívjam a saját szavaimat.
Igor ébreszt fel a sírásával. Gladnesst hívja.
Lámpát gyújtok, és odasietek hozzá. Nyöszörög: my tummy, oh my tummy[1]
Beteg a fiam, nem ismer meg, ezerszer elmondja, hogy jöjjön már Gladness. Itt fekszik a fiam és beteg, talán meg is hal, és most, amikor félig eszméletlen, nem engem hív, hanem Gladnesst, egy bennszülött lányt. Mennyire gyűlölöm ezt az országot!
Jóságos Isten, hát nincs benned irgalom, hát nem látod, mennyire szenved a fiam. Itt kell meghalnunk, nekem és a fiamnak? Mit vétkeztem, hogy ennyire büntetsz? Nem tudnál irgalmat gyakorolni a fiam kedvéért? Más életet fogok élni!
Megöregszem, mire reggel lesz, és beviszem a kórházba.
Amikor elbúcsúzom tőle, mégis magához tér annyira, hogy megajándékoz a hívásával: Don't leave me, dad.
A munkába menekülök. Igornak élnie kell, biztosnak kell lennem abban, hogy lesz pénzem a kezelésre, és ez tisztességesen megkeresett pénz legyen. A munka azért is szükséges, hogy legyen mivel eltöltenem a napot, amíg bemehetek a fiamhoz.
Egy bútorcéghez állok be, az első pillanattól kezdve üvöltök és kötekedem, és szinte biztos vagyok benne, hogy a feketék nem ismernek fel. Amikor véget ér a munkaidő, és bedugom a kulcsot az autó zárjába, odajön egy öregember, akit már láttam odabent a raktárban, megnézi a Chryslert, megnéz engem, aztán nyugodtan megszólal:
- Hogyan jutott ehhez a kocsihoz? - Kiszárad az ínyem, és megkérdezem, hogy miért kérdezi.
- Mintha már láttam volna.
- Sok ilyen kocsi szaladgál errefelé.
- Persze. Csakhogy ennek van egy kis ismertetőjele. Good evening.[2]
Továbbmegy, én meg bemászom a kocsiba, reszket a fogam és a térdem, és azon tűnődöm, ne gázoljam-e el az öreget. Két éve járok ezzel a kocsival, azóta egyetlenegyszer sem történt meg, hogy bárki felismerte volna, de pont ma, amikor új életet kezdtem, pont ma fedezik fel! Ha valami szegény ember lett volna, aki elhagyta, bizonyára kerestette volna. De biztos voltam benne, hogy olyasvalakié, akinek két-három kocsija is van. Soha nem vette észre a veszteséget.
Nekem meg kellett Igor miatt. És Chrysler kellett, nagystílű kocsi, hogy Igornak már kezdetben meglegyen az érzéke a kellő mércéhez. Igor beteg, és pont most kell lármát csapni olyasmiről, ami már feledésbe merülhetett, pont most kell lehetetlenné tenni számomra, hogy kocsin mehessek el meglátogatni a fiamat, aki kórházban fekszik és sír. Ilyen a világ. Bemegyek az üzletbe, veszek Igornak egy „Andy Pandy"-t és egy zacskó tejszínkaramellt.
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
