Fehér hajú, sovány indiai jön, ropogtatnivalót árul. Kínálja a fehérek padján ülőknek. Én is ve­szek egy zacskó papírhéjú mandulát. A vén indiai választékosan beszél, távolságot tart. Egy pillantást vet Antéra és Deborára, és vagy azt gondolja, hogy nincs pénzük vásárolni, vagy nem akar közel menni hozzájuk; egyetlen arcvonása sem árulja el, hogyan vélekedik róluk.

Debora rikácsol: - Hello, öregapám, mit árulsz?

Az indiai kelletlenül odamegy hozzájuk. Debora tolakodó alkudozással gyötri, turkál a leragasztott kis műanyagzacskók között, megvárakoztatja, mint­ha a férfi black boy volna, ő maga pedig white missus[1]. A köténye, a szoknyája zsebében keresgéli az aprópénzt, oldalba böki Antét, unszolja, hogy a régi barátság okán szálljon be néhány pennyvel egy zacskó sós mandulába. Harminc darab van minden zacskóban, és egy shilling az ára. Végre is lebonyolítják az üzletet, és az indiai megalázottan felemelkedik: a földről kellett felszednie a pennyket, amelyeket Debora odavetett neki. A padon ülő európaiak jót nevetnek Debora groteszk, leereszkedő magatartásán. 

Az indiai fél. Az ország legkivetettebb kisebbségéhez tartozik. Fajtájuk legtöbbje árus. Keleties szokásuk, az alkudozás meggyűlöltette őket ebben az országban, ahol senkinek nincs érzéke ehhez a művészethez. A fehérek ilyen feltételek mellett nem voltak hajlandók kereskedni velük; az afrikaiak nem vitatták, hogy elképzelhetők különböző árak, mindig annyit fizettek, amennyit kértek tőlük - és aztán a fehérek gondoskodtak róla, hogy megtanulják, mennyire rászedik őket az ázsiaiak, ezek a hajdani rabszolgák. Az indiaiak unatkoztak, mert senki nem értette az alkudozás életfogytiglan tartó játékát. Később aztán, amikor Durbanben kitörtek az indiaiak zavargásai, és a tomboló afrikaiak nyílt utcán és százszámra kaszabolták le az indiaiakat - és a fehérek ezt szó nélkül tűrték -, akkor nagy félelem lett úrrá az ázsiaiakon. Most már nagyon óvatosak az árakkal. Aggódnak. Mi lesz az indiaiakkal, ha az afrikaiak hatalmukba kerítik Afrikát? A fehérek elmehetnek Európába, Ausztráliába vagy Dél-Amerikába - esetleg valamiképpen maradhatnak is, a fehérek mindig feltalálják magukat. De az indiaiak? Szülőföldjük túlnépesedett, kultúrájukban semmi csábító nincs az afrikaiak számára, és mély a kölcsönös bizalmatlanság. 

Debora már feltépte a zacskót, és tömi magát a sósmandulával. Ezzel valamiképpen közelebb került Antéhoz, kapcsolatuk bizalmasabbá vált. Antét fel kell ingerelni. És Debora az indiai után kiabál: Hé, te coolie[2], becsaptál bennünket. . Harmincat mondtál egy shillingért, és csak huszonöt van benne ...

Az indiai megfordul, reszketve visszafelé megy néhány lépést, és azt mondja, harminc volt a zacskóban. Debora hasra fekszik a földön, kinyújtja két rózsaszínű tenyerét, tele sós mandulával, és közben rág. Itt van, megszámolhatod! - De hiszen már evett belőle! Honnan tudjam... - Kettőt dugtam a számba, maradt huszonhárom. Ez a fiú a barátom bizonyíthatja, hogy én csak kettőt vettem, és ő is kettőt. Ugye? Oldalba böki Antét,  rátátja a száját. Ugye, látod, hogy csak kettő van a számban! - Védelmet keresve közelebb hentereg Antéhoz.

És Ante felborzolódik. - Na várj csak te koszos ... be akarod csapni a becsületes afrikaiakat..! Nem csaptam be senkit.. . Harminc mandula volt mindegyik zacskóban! - Ante: - Cheeky! - Tanunak hívhatnám ezeket az európai úriembereket... — Az indiai rám néz, én még nem nyitottam ki sós mandulás zacskómat, de félresandítok arra a két férfira, aki a padon ül. Egymással vannak elfoglalva, valami viccen nevetnek oly távolian, oly titkoltan, méltóságteljesen, hogy azt sem vennék észre, ha húsz méterre tőlük valami gyilkosság menne végbe.

Az indiai egyetlen pillantással felméri: teljes lehetetlenség bármelyikünket rávenni arra, hogy megszámolja neki a sós mandulákat, és így hallgatásra bírja Deborát.

Debora iszonyatosan nevet. És Ante egyre merészebb. - Börtönbe csukjunk, te koszos? Vigyázz te uzsorás!

Az indiai reszket a tehetetlen dühtől, úgy felel, mint egy megbántott gyerek. - Magukat kéne börtönbe...

Ante: — Még egy szó, és viszünk a rendőrségre!"

Az indiai: — Eszükbe ne jusson. A rendőrség nyomban bekasztlizná magukat. - Visszavonul, egész teste remeg. Nincs jelentősége, ezen a kon­tinensen, ebben a században nincs polgárjoga.

Debora és Ante félig feltápászkodva szitkokat és gallyakat szór utána. Debora egész súlyával odafordul Antéhoz, sós mandulát dug a szájába - most már csak egy további fordulat hiányzik, és Ante dühe Deborában nyer levezetést, s egymásban hazára lelnek.

Megyek az utamra, és véletlenül meghallom, ahogy a park padján ülő két néző a jelenetet kompién tálja: - Milyen vicces, ahogy a csőcselék az igazságszolgáltatásról beszél...

Lilian a szerelemnek éppen abban a stádiumában van, amikor az a legjobb, ha nem mutatkozom. Tegnap várakozó álláspontra helyezkedett - ma úgy dönt, hogy hidegen fogja fel a dolgokat, és szemérmes tekintettel megy az osztályra, aminek később már semmi haszna, miután nekem is magamban kell elhatározásra jutnom. Ahogy az éjszaka múlik, egyre nehezebb neki a távollétem. Szegény Lilian. Holnap estére jobb lesz biztosan.

Kathleent viszont már oly régen elhanyagolom, hogy legfőbb ideje bekukkantani hozzá. Nevetnem kell: háza kapujának üvegajtaján tízcentis betűk hirdetik: BENNSZÜLÖTTNEK TILOS! „No natives allowed"[3]. Nem zavarja Kathleent, hogy nap mint nap el kell haladnia e figyelmeztetés előtt, vagy megvi­gasztalja az a nagy csomó fekete szolga, aki a napi munka végeztével nevetgélve álldogál a főbejáratnál..?

De nem Kathleen nyitja ki a huszonhetes számú lakás ajtaját, és azt a felvilágosítást kapom, hogy Miss Snow elköltözött. Ha pedig valami úr érdeklődne az új cím után, nem szabad megmondani neki.

- De hát én a bátyja vagyok - szalad ki a számon.

Az új lakó - ugyanaz a kisiskolás tanítónéni-típus, mint Kathleen - végigmér és kijelenti: - Maga a bátyja? Hogy nem sül le a bőr a képéről!

És az ajtó becsapódik az orrom előtt. Pontosan úgy, mintha Kathleen találkozott volna a bátyjával, és mintha ez a nő tudná ezt és mintha én elképzelhetetlen volnék mint közeli hozzátartozó. Testvérnek bármilyen külseje lehet - az embernek lehet bármilyen jelentéktelen nővére, ettől ő maga még megfelelően nézhet ki, és viselkedni is, tudhat.