Mennyire más volt az én apám! Anyám egyetlen mondata emlékeztet rá, ez az éjszakai kiáltás: Miért nem tudsz békén hagyni, amikor olyan beteg vagyok!" Ez az emlékem maradt meg róla. Ezt tette az apám velem és anyámmal.
Mintha egy gyereknek nem volna elegendő az a sok viszály, amellyel az iskolaudvaron találja magát szembe, gyűlölnöm és szégyellnem kellett a szüleimet. Igor semmit nem tud arról, milyen viszonyban is álltam Ruth-szal, csak jót hallhat róla, és érte szóló szép imákat kell megtanulnia. Megnemesítem a nők iránti érzelmét, ő nem kiabálást kap útravalóul, amitől karácsony ünnepén sírva fakadna, amikor József és Mária a jászol fölé hajol.
Ó, az a szégyenérzés, ami apám és énközöttem feszült! Soha nem tudtam pirulás nélkül ránézni. Féltem hazamenni, s olyan későn állítottam be, amiért már el kellett verjen - így mindketten szabadjára engedhettük haragunkat. Éveken keresztül érlelődött bennem a bosszú; tizenhárom éves lettem, s betelt a pohár. Akkor anyám hangján rákiáltottam: „Miért nem tudsz békén hagyni, amikor olyan beteg vagyok." Akkor nyúlt hozzám utoljára. De annyira megnőtt bennünk a szégyene, hogy alig tudtunk megmaradni egy szobában - ő az ebédlőben, Gerda meg én a konyhában. Ritkán maradtunk négyszemközt, de a szégyen hullámai áthatoltak a falakon és a ruhákon, mindig tudtam róla, hol van. Kártyázott. Figyelni kezdtem, kíváncsi voltam a hírére, s idővel megtudtam, mennyire gyűlölik ügyessége miatt, mert kíméletlenül behajtja, amit a játékban nyert. Körülötte sündörögtem, bekerítettem azzal, amit tudtam róla. Én voltam fölényben.
De aztán következett a rénszarvasok dolga - s most már az apám is tudta az én szégyenemet. Talán ez volt a legnagyobb igazságtalanság, ami életemben ért: megbélyegeztek olyasmiért, ami csakis az én ügyem, senki másé.
Ősz volt, szarvasbőgés ideje, és mi, fiúk egy csorda körül ólálkodtunk; látni akartuk, hogyan megy az ilyesmi. Felkapaszkodtunk a fákra, onnan néztük a nagyszerű bikákat, ahogy egymást öklelik, és féltékenyen őrzik a teheneket. Minél nagyobb volt a bika, annál több tehenet vett birtokába. És mi szégyenkeztünk a kis bikák helyett - a csorda felnőtt tagjai megvetően bántak velük, ők meg a patájukkal kaparásztak, és büszkén feszítettek az idősebb bikák előtt.
Hamar otthagytam a társaimat egy párviadal miatt, amely a két legnagyobb bika között tört ki. Összeakasztott aganccsal táncoltak ki a csordából, s egyre távolabb kerültek; végül egy tisztáson kötöttek ki. A lappok ezalatt körbejártak, szétválasztották a rénszarvasokat s csakhamar a két legöregebb bikát kezdték keresni. Kérdezgették a fiúkat, nem látták-e őket? Leereszkedtem megfigyelőhelyemről, a nyírfáról, s visszalopakodtam a társaimhoz; váltottam néhány szót a lappokkal is, hogy eltereljem figyelmüket a tisztásról, ahol a két óriás járta a táncát.
Nem az én rénszarvasaim voltak, de az én harcomat vívták - ebben a leszámolásban én voltam tét.
Szerény táplálékuk - rénzuzmó, legelőfű és hó - micsoda titokzatos nedvei ajzották fel annyira bátorságukat, hogy semmi mással nem törődtek, csak az ellenszegüléssel. Fejedelmek, akik a csordalények világából nőttek ki, akik megvetették a teheneket, akik patájukkal szántották a földet és magvukat a barázdákba hintették - véres agancsaikkal pusztították egymást. Ki tudná felmérni elpazarolt erejüket? Mi volt mindennek a célja? A győzelem! Ők mutatták meg életem értelmét: meg kell találnom az ellenfelemet. Ők előre eljátszották az életemet.
Harmadnap estére lanyhult a viszály, elgyengültek, már nem érdekelték egymást, vissza akartak térni a csordaélethez, annak egyszerű vágyaihoz. Térdre rogytak egymás előtt, mintha könyörögnének: Ereszd az agancsomat! És még mindig csak rólam volt szó. A leszámolásnak ez a szakasza figyelmeztetés volt számomra: nem szabad szemtől állni az ellenféllel, nem szabad, hogy lefogja a fegyverem.
Közeledett a pillanat, amikor el kellett döntenem, melyik bika küzd énhelyettem. Szorongás vett rajtam erőt: egyformán erősek, egyik sem fog győzni. Mégis fel kell esküdnöm az egyikre - arra, amelyik túléli a másikat! Az lesz a győztes, az lesz jövendőm záloga…
Oldalra dőltek, ragyogó szőrzetük elvesztette fényét, nyelvük feldagadt, szemük csillogása megtört.
Esteledelt, haza kellett mennem. Néhány ággal befedtem a rénszarvasokat, hogy a lappok ne találjanak rájuk, s félbe ne szakítsák a haláltusát. Hazasiettem, de le nem hunytam a szemem a nyugtalanságtól - hátha az éjszaka kimúlnak. Féltem, hátha hibáztam, amiért nem tartottam ki következetesen az egyik mellett, hanem hol az egyikhez, hol a másikhoz pártoltam. Méghozzá milyen sűrűn! És vajon jól választottam-e legutóbb?
Reggelre a fagy letarolta az ágakat, a talaj fehér volt és kemény, a nap sötétvörösen izzott. Teljesen más évszakba rohantam bele; minden kopár volt és idegen. És amikor kiértem a berekbe, amely az éjszaka átlátszó ághalmazzá változott - akkorra az én halálos arénámat már elárulták a hollók. Néhány favágó, úton az irtáshoz, siránkozva hajolt a bikák fölé. „Milyen szép állatok ... Micsoda kegyetlenség... Valami idétlen kölyök tehette... Hogy nem szólt a lappoknak.. . Te váltod meg a nyomorultakat vagy én ... Mindegyikünk levágja a magáét... Egyszerre... Egy-kettő..."
És a két férfi fejszéje egyszerre sújtott le. – Ne! - csúszott ki a számon. És akkor megfordultak, rám néztek, rám meredtek, de egyetlen szót sem szóltak. Egy csapat férfi, szemben egy tizennégy év körüli fiúval. Ha van bennük tisztesség, elvernek. De csak hallgattak.
Később széltében-hosszában elbeszélték, hogy gallyakat terítettem a rénszarvasokra. Megvádoltak a hátam mögött, pedig semmi bizonyítékuk nem volt rá. Épp úgy megtehette volna közülük is valaki, aki el akarta rejteni a bikákat. És én azért is letakarhattam volna őket, hogy ne fázzanak. És micsoda ostobaság olyasmit emlegetni, hogy a rénszarvasok szenvedtek! Hogy is beszélhetnek róluk ilyen oktalanul...
Az a „ne!", amely az én életemre vonatkozott, könyörgés is lehetett, hogy kíméljék a rénszarvasok életét. Mi jogosította fel ezeket a korlátolt favágókat arra, hogy a bikák halálát a maguk ügyévé tegyék? Két fejszecsapással ellopták tőlem a győzelem bizonyosságát. Megloptak, és engem büntetnek meg miatta.
A falu bosszút lihegett. Végül megkérdezték a lappot, a csorda tulajdonosát, hogy szerinte mi volna a megfelelő büntetés? Az meg így felelt: „Előbb megnézem magamnak azt a fiút."
Eljött és megnézett. Lőcslábú, viharvert férfi volt, a szeme világos. Igyekeztem kifürkészhetetlen lenni. Arra gondoltam, milyen keményen bánnak a lappok a rénszarvasaikkal; benne sem lehet több szánalom az állatok iránt. Az ő számára a két tenyészállat veszteség; fösvény disznó ez a lapp, állatállománya a tulajdona, a szó leghígabb értelmében - hogy is állíthatná, hogy ezek a bikák neki többet jelentettek, mint nekem.
Egyetlen szót sem szólt, tulajdonképpen a tekintete sem nagyon vádolt. Úgy nézett rám, mint egy anyátlan borzfiókára; semmit sem jelentettem a számára. Reszketni kezdtem. És ő nevetett! Nevetve ment el, s még csak vissza se nézett. És az apám látta, mi történt velem; le nem vette rólam a szemét. Ilyen volt az apám...
Gyűlöltem őt is, meg az egész falut, de egyelőre belenyugodtam a kártyacsatáiba. Amíg nyer, rendben van - csak idejében haljon meg. Akkor egész vagyont fogok örökölni, akkor kamatostul megfizet a falu a rénszarvasokért. Akkor diadalmaskodni fogok minden ellenségemen. És apám meghalt, még az érettségim előtt - és semmit nem hagyott maga után. Semmit. Amikor közeledni érezte a végét, tüzet gyújtott és elégette a pénzét - mert gyűlölt engem. Biztosan így történ. Ilyen volt az apám.
Néha, amikor valami drága játékot veszek Igornak vagy másképpen pazarlom rá a szeretetemet, azt remélem, hogy valahol ott van az öreg is, és összehasonlítja az ő apai viselkedését az enyémmel; láthatja a különbséget. Most én diadalmaskodom.
Régóta érzem, hogy minden rosszban, ami velem történt, benne van apám gyűlölete, és a bosszúja Ruth kiáltásában: „Miért nem tudsz békén hagyni, amikor olyan beteg vagyok!" Ruth-ot szövetségesül nyerte meg; annyira gyűlölt engem, hogy bosszúja túlélte. De ez még azelőtt történt, hogy Igor hallhatta volna. Nem Ruth-ot teszem felelőssé ezekért a szavakért. Apám végső kísérlete volt ez, hogy utolérjen. Ruth csak eszköz volt. Megbocsátok neki. Nyugodjon békében.
Apámnak soha nem bocsátok meg. Semmi alapja nem lehet annak a híresztelésnek, hogy utolsó éveiben szeretőt tartott. Kihoz a sodromból a gondolat, hogy volt egy nő, aki várta, aki a kedvéért szépítkezett, titkos vacsorára terített neki, kendőt dobott a lámpára, nyelve hegyével rajzolt a tenyerébe. Lehetetlen, hogy ez megtörténhetett volna! Még a pénzéért sem...
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
