Anyá(m)nak rendületlenül…

Már egy hete. Na, nem mindig. Csak…

És csak azért sem. Nem fogok meg-megállni. Megállni soha. Csak megyek, tolatok előre, bele a sűrű-sötét vakvilágba, mint egy gőzmozdony, és még véletlenül sem csengetek egy picit, minek? Nem vagyok tehén. Szent? Nem kolompolok. Maximum kisiklani. Ja(j), jó vicc, azt is lehet.

Nemcsak Szása, anyu is rendületlenül kapcsolatot akar. Tartani. Velem. Ha nem is egy (vak)világ, egy kontinens, meg néhány tengeróceán hálisten elválaszt. Tőle. Egyébként szeretem. Ha…

SJP: Mindig.

Erre két lehetőség van. A méregdrága, kisebb dollárvagyonokat kóstáló kártyás telefon (emlékeztek? cukrosbácsiknak), meg az attól függ, mennyi eső esett működöm-e internet a bungallóban, ahová csak mi járunk ki, Szásával kettesben. Nem, isten ments, még az kéne, hogy kézen fogva!

Kész kirándulás! Ahányszor átverekedjük magunkat a csatakos lápon, fix, hogy a térdünkig csuromvizesek leszünk. (Aztán meg szoktunk streetballozni is a nedves tornacsukában. Néha.) Este pedig közösen lehet az ázott rongyokat a hősugárzón szárítani. Fokozottan ön- és tűzveszélyes, de legalább reggel nem kell nyirkos naciba, zokniba, cipőbe bújni.

Odabent, a kis fakalyibában éjjel-nappal dög sötét van, egy leselejtezett, rongyos bőrkanapé, és néhány kibelezett, szebb napokat is látott bőrszék árválkodik csak. A málló vakolat, a beázott falak, a dohszag, meg az üzemképtelen Coca-Cola automata csak díszlet. (a fejesek azt ígérték, majd beizzítják a generátorokat, ha.) Ha a táborlakó ördögfiókák is megérkeznek végre és akkor ránk köszönthet újra a kólaszínű ezeregymillió éjszaka. (Nem tanárnőnek (fel)jelentem, persze megjöttek és nem köszöntött. A coca cola (diet coke, ahogy errefelé becézik) meg smafu kérem szépen!).

Legalább annyi félálmatlan kijut belőlük. És még, ha be is csuknám a szemem, magától, hogyhogy nem ragad le(?), mintha örökké a zászlót húznák. Szówéwinjórfleg, pedig igazából csak a törékeny rúgós rácsszerkezet nyikorog alattam, mintha… (inkább nem folytatom), ami örökké csálén, lezuhanni készen tartja fenn pehelysúlyú testem, alig foltos matracommal, meg a tajtékos lepedőmmel egyetemben.

Pislákolni a vityilló reménytelen feketeségébe egy reménykeltően örökké zúgó monitor is akad a Microsoft mindent sejtető csodás emblémájával. És nem apple! És még csak nem is laptop, majdnem komondor 64. (Ugatás nincs. Varjúk az esőbe. Károghatnak.) Csak legtöbbször csatlakozni nem lehet.

Akkor nincs anyu&én. Mindegy is. Már a fülbemászó tárcsahang, berregés, sípszó triumvirátusa, a Csatlakozás nélkül, nyitott szemmel is látom a majdan olvasatlanul törölt emiljeit. Nincs bennük semmi lényegi, érdekes, csak 528 kérdés. Mire megfelelhetném mindegyiket, meg is érkezne a következő ezerkétszázhuszonhat. És nem mintha figyelne. Mintha nem.

Van, hogy tízszer-hússzor is elkérdezi ugyanazt, ki, mivel, mikor, mit, hogyan, hányszor, miért, vagy miért nem? Amit szándékosan figyelmen kívül hagyok, mintha nem szándékosan, azt nem firtatja többet. (Kivételesen azt észrevette, mit, miért, hogyan ildomos elkerülnie). Ezért szeretem.

Mert aggódik.

Mert mindig minden pillanatban

akarja…

Tudni.

SJP: Mi történik?

Aztán van a telefon. Azt viszont szívből utálom. Már a puszta látványától is képes vagyok sírógörcsöt kapni.

SJP: Ez NEM hiszti!

Big: Hát minek neveznénk?

Azt hiszem, honvágy. Legalábbis már akkor összeszorul a gyomrom, a torkom, ha leemelem a kagylót a formatervezett fröccsöntött készülékről. Nem tudok megszólalni (na jó, ez nem újdonság, lásd pl.: Ariel-effektus in 3. rész). Igaz, anyu beszél helyettem is, szóval tart, szóval tart mint a matrac, csálén, alig. Már megintmindig lezuhanni kész, amíg a visszanyelt könnyeimmel küzdök.

Igazából azt gyűlölöm az egészben, hogy miután rám rakja a kagylót, újra elkezd hiányozni, pedig meglehetősen hamar, két-három hét alatt sikerült annyira kiirtanom az emlékezetemből, hogy ne sajogjon. Varázsmondat: annyira, de annyira nem gondolni.

Rá.

Pedig szeretem.

A munka szerencsére lefoglal, vagy Szása, ha nem épp Kamillával…(a kis bólogatóssal nemcsak Mark, újabban minden hímnemű fokozottan jól érzi magát és akkor még szalonképesen fejeztem ki, pedig határozottan nem királylány, SJP: sellő, netánvagy szépségkirálynő?), rángat ki a melankóliából. És akkor nincs anyu. Se (t)USA. Csak pizza, tokió, meg szánsájnreggi, vagy napfényes jövő, de ezt már mondtam. (Lassan olyan leszek, mint a Bandi.

SJP: ADY-DAS

Big: DER, DIE

SJP: Maga 2szer? De tényleg mindent?

(és még hosszan ragoznak, kellemesen elragozgatnak magukban névelőt, jelzőt, melléknevet. Mennyivel több ez, mint holmi becézgetés. A vak is hallja, mennyiretökegyhullámhosszon törik. De miért pont a németet? Sprechen Sie? Was sagst du? Was bedautet? Pedig nem is ők „olvasták” a két lottit. Eredetiben.)

Ha meg nem haragszik.). Ja.

Vagyis a telefont igyekszem negligálni, a netre meg mindig rá lehet fogni, hogy épp nem működött és még csak nem is hazugság. Akkora.

Szakadt az eső. Fújt a szél.

SJP hangosan, torkaszakadtából dúdolja, hogy: „Zöldvolta zég, éskékvolt afű, a zeső meg csak, csakcsak jupi-jupi, hupilila… és szakadt és szakadt és sza-kadt” (mint az internetkapcsolat)

(Big opcionálisan ugorhat be kánonozni, ha akar. Nem?)

Képeslapot, postai csomagot, meg hagyományos levelet, akkor is kapok rendre. Minden héten minimum ötöt. Mondjuk, el is várom. Ezeknek kifejezetten örülök. És külön jólesik, hogy nem mindet anyu írja. Fiúk is. Férfiak. Akikért tényleg fáj, JA, NAGYON. hogy otthonmaradtak.

Ha továbbmegyek, szerintem a táborban a legtöbb postai küldemény a nevemre érkezik. Büszke vagyok, a többiek meg irigyek. A múltkor egy hatalmas csomagom jött (anyutól kértem téli pulcsikat a hősugárzós nyár közvetlen közepébe, csaknemvesszükészre, de attól még dübörög a július, szegényt nagyonveriazélet), amit direkt Kamilláék háta mögött bogoztam ki, remegő kézzel, mintha valami felbecsülhetetlenül értékes holmi lapulna az ormótlan, zsinegekkel sűrűn, gondosan átkötött-átszőtt kartondobozban. Bár ha a fokokat nézzük, majdnem. Úgyis lehetne túlozni.

Néha azért, lázas töprenkedést követően, két levélbontás közt meg-megfogalmazza magát bennem a kérdés: És mégis mi a fészkes fenét? Itt? Keresek? (Egy kevés pénzt, sokat nem, talán igen.).

(Nem karóval, csak karót nyelve jöttem)

Kivételesen SJP ismétel: Missz Antimosoly Kípszmájling országba…

Mi célból?

Válasz nincs csak. Csak kínrím:

Acélból. Elvégre gőzmozdony.

SJP: Úgy sze-ret-ném…

BIG: Ki-sik-lat-ni…

SJP: Vagy le-gal-ább…

BIG: Meg-pró-bál-ni?

Anyunak azért néha összejön. A múltkor is vacsora közben állítottak fel, hogy ugorjak, mert hívásom. És olyankor, azután, ha akarom, ha nem, nesze neked étvágy!

 Jó?

Kezemben az ide-oda gyűrt telefonzsinór és éppen magamból is teljesen totálisan ki vagyok sikolva.