Az egyik boy üres palackot nyújt oda, és egy üveg tejet kér. A boltos megviseltnek látszik, képtelen az orrán keresztül lélegezni, arcán és kezén vörös foltok az allergiától. Ott állnak előtte ezek a fekete telivérek, rongyosak, a foguk villog, tágra nyílik az orrlyukuk, és nem tudják, mi a viszketés és légszomj. A boltos a tejesüvegre néz, és figyelmezteti a vevőt, hogy fent a peremén csorba. Nem veszi át az üveget.

- De hát itt vásároltam tegnap, éppen a főnök úrtól, és akkor is pont ilyen volt. - Azt hiszed, van bőr a képemen csorba üveget adni a vevőknek? - A főnök úr adta. - Miért nem szóltál akkor, ha valami kifogásolnivalód volt? - Nem gondoltam, hogy az ilyesmit kifogásolni kell. A tej all right volt. Az üveg is megfelel. A főnök úr kifogásol. - Pimaszkodsz? - Nem, én egy üveg tejet akarok venni. - Betétet kell fizetned. Azt hiszed, új üveget kapsz a csorbáért? - Miért ne? Tegnap a főnök úr kapott egy ép üveget cserébe egy csorbáért. A kis ember kiborul; vakarózni kezd, tüsszög. - Cheeky vagy ... cheeky kaffer... - Ugyan, adjon ide egy üveget, adok betétet, ha akarja. Nem lényeges az egész.

Az allergiás főnök a hűtővödörhöz hajol egy üveg tejért, közben az egyik afrikai a földre ejti a csorba üres üveget, csak úgy röpködnek a szilánkok. Az afrikaiak nevetnek, az allergiás meg azt mondja, hogy nincs joguk feldúlni az üzletét, és söpörjék csak fel szépen. Az afrikai a pultra teszi a pénzt, és fogja a tejesüveget. Az allergiás egy pillanatig ott áll közöttük, egész teste dolgozik, hogy kihozza a benne zsúfolódó sok szitkot, nem fér bele a harag, de nem kap elég levegőt. Akkor a feketék elnéznek a feje fölött, és egymásra mosolyognak - „megnézték maguknak azt a fiút". Ringó léptekkel lassan kimennek, vissza se néznek.

Csak nyüzsögj, te fehér hangya, nekünk van időnk várni - ha el akarnánk taposni, még arra sem volna időd, hogy megnézd, mekkora a talp, amely alá kerülsz. De hogy akarjuk-e, vagy hogy mikor akarjuk -- ez a mi titkunk...

Elbukom, ha Igor nem lehet velem, és nem vigyázhat rám. Vagy felemelkedem? Nehéz megállapítani a helyzetet, amikor az ember a sors hatalmában van. Körbejárok a kocsimmal, összeszólalkozom a benzinállomásoknál álldogálókkal, szidom a többi autóst, mert úgy hajtanak, mint az őrültek, bárhová megyek, sűrű a levegő az ellenségeskedéstől.

Minden pillanatban készen kell állnom, soha nem tudhatom, honnan jön a támadás, és ha nem figyelek, elfogadhatok egy hamis kihívást, megrekedhetek egy értelmetlen győzelemben, és az orrom előtt vonul el az én igazi harcom. Csak azt tudnám, milyen alakban jelentkezik majd az igazi ellenségem!

Kitty annyiban hasonlít hozzám, hogy ő is a sors embere. De Kitty megfér a sorsával. Aki a vesztesek oldalára született, és tudja ezt, annak nincs mitől félnie. Az nyugodt lehet.

Mi lehet azzal a szerencsétlen fickóval, a buszmegállónál a padon? Hiszen a vak is látja, hogy nem a buszra vár. Meg kell állnom, hogy érdeklődjem, mi van vele. Nagyon is meglehet, hogy rám les, mert nem néz rám. Igen, miért is mosolyog oly magabiztosan, ha nem engem illet a mosolya, ő, akit az egész világ megvetett? Teste minden, csak nem békés; olyan erőt tart féken, hogy kezet sem emelhet, még a legyet sem hessentheti el, ami a homlokán ül. Mellén összefonja a két karját, háta meggörbül, ruhája repedésig feszül rajta. Az arra haladók ezer és ezer pillantást vetnek rá: naplopó, semmittevő, kiszolgált potyaleső, koldus, jellemtelen csavargó, strici. És nem áll fel, nem kiáltja oda, hogy képtelen folytatni ezt a harcot! Csendes, mint a két haldokló rénszarvas bika.

Hasonlít ahhoz a belgához, aki ott, az első munkahelyemen bajba keveredett. Normális szellemi képességekkel rendelkező, elviselhető külsejű, a maga szakmájában elég ügyes fickó volt -- aminek mind semmi értéke Joburgban, ha nincs meg hozzá a hibátlan egyensúlyérzék. Neki a faji probléma volt a „heppje", és ugyan ki segíthetett volna rajta? Az embernek vagy van egyensúlyérzéke, vagy nincs. Mi fehérek vagyunk és boldogulunk, a négerek feketék és olcsók. 

A gazdagokban és a szegényekben közös a szemérmesség, ami tiltja nekik, hogy pénzről beszéljenek. Egyetértenek abban, hogy a pénz olyasmi, ami az ember birtokában van, és nem beszédtéma. A középfajták hoznak szégyent ezekre az egyetértő lelkekre az olyasfajta gorombaságaikkal, mint létminimum, életszínvonal-emelés és egyebek. Hogy ne kelljen hallgatni ezt a felszabadult beszédet a pénzről, megkonstruálták a faji problémát ebben az országban. A 'faji probléma' mesebeli felépítmény, melynek oltalmában rákényszerítik a tömeget, hogy vagyonokat dolgozzon össze a kisebbségnek, de azért ne törjön ki a közfelháborodás mégse.

Belső őrködés: a fehér kisebbségből ki kell seprűzni azokat az egyéneket, akik nem üvöltenek együtt a farkasokkal. Külső őrködés: a fekete tömegekből ki kell irtani azokat az egyéneket akik együtt üvöltenek a farkasokkal. A humor és a jókedély megengedett dolog: a kisebbségen belül a kisebbség módján kell kiváltani, és a többségen belül a többség módján. Hogy a madarak és más arra repülő bármi csodák nevetést és vidámságot tapasztaljanak, mint általában bárhol másutt. A kényes helyzet nem látható a magasból..

A belga, ott az első munkahelyemen bajba keveredett. Ez a 'poor white', mielőtt még teljesen le nem rongyolódott, meg-meghívta Williamet egy pohár sörre. Egyáltalán nem azért, hogy fontoskodjon, hisz általában nemigen gondolt az afrikaiakra, mint ahogy általában az emberekkel sem gondolt. Egész véletlenül történt. Williamnek és neki kedve szottyant elcsevegni, s azt alig lehet megmagyarázni, hogy két ember miért érzi magát jobban, mint máskor. Aztán jött a zsaru, és talán a sört is megerősítették valamivel, mert a szerencsétlen white még megpróbált viccelődni.

Amikor a zsaru rászólt, hogy 'jogsértést követett el', azt felelte rá, hogy éppen ellenkezőleg, most akarták a 'sértést' elkerülni. És az őrmester úr ne higgye, hogy William akármilyen kaffer! Szó sincs róla, William gondolkodó lény, istentelenül előrelátó, lélekben éppen annyira fehér, mint az őrmester úr, higgye el, minden további nélkül az öregre szavazna, ha volna szavazati joga. Tébolyultan szereti a kormányt, őrmester úr, és az a legnagyobb bánata, hogy soha nem tehet erről tanúbizonyságot a nyilvánosság előtt. Mindezt csak azért mondom, hogy megnyugtassam. William és én, mi soha nem gondoltunk arra, hogy beleüssük az orrunkat a birodalom vezetésébe, mi csak becsültük egymást, ennyi az egész.. 

De a zsaru azt mondta, hogy elég a sörből, a bíró meg egy hónapra ítélte, és ez éppen az előtt történt, hogy előléptették volna a munkahelyén, és a hónap elmúltával nemcsak az előléptetésnek lett fuccs, de a melónak is. „Nekünk megbízható emberek kellenek ide!" És az a nő is kiadta az útját, mivelhogy a belga ilyen alaposan eláztatta magát. A belga mindent elkövetett, hogy őt poor white-nak bélyegezzék és kizárják minden tisztességes környezetből.

Ezt magad akartad, mondogatta a nő. És hogy költözzön ki a bennszülött-negyedbe, álljon össze egy fekete némberrel, ő nem hajlandó ilyen semmiemberrel érintkezni. Mintha az a nő nem tudta volna, hogy a fehéreknek tilos a bennszülött-negyedben lakni! És hogy nincs az az ember a világon, legyen az fekete vagy fehér, aki önként letelepedne ott.

Szegény belga nem akart mást, csak elbeszélgetni Williammel, és erre igazán megvolt minden okuk, hiszen ha egész nap annyi port nyelnek együtt a gyárban, csak benyakalhatnak együtt egy pohár sört? Ivott volna egyedül? És miután Williamnek tilos sört vennie, az csak természetes, hogy ő gondoskodott az italról. De hát pontosan ilyen ne legyen az ember: természetes. 

A belga pedig úgy érezte, hogy testestül-lelkestül egy kőtörő gépbe vetették, megtörték és tébolyba kergették.