54.
Sok mindent el lehet mondai rólatok, tengeren túli turistákról, csak azt nem, hogy tapintatosak vagytok. Ha találkoztok egy középkorú személlyel, aki rákos, és tudja, hogy rövidesen meg kell halnia, ti kötelességeteknek érzitek arról beszélni, hogy maga szerezte magának a betegséget, hogy magzatkorától kezdje újra az életet, térjen át diétára, alakítson ki magának világnézetet, egyszóval olyan vezekléssel menjen a hálálnak elébe, ami egy hét alatt végezne egy egészséges fickóval.
- Miért nem mondtad...
- Nem, én nem vagyok beteg. Csupán dél-afrikai állampolgársággal rendelkezem, afrikai állampolgárnak születtem.
A Tanítónő tovább folytatja az oktatást, a Fivér ásít.
- A napokban mutatott Grace egy angol nyelvkönyvet, ezt használják a kormány bantu iskoláiban. A fekete gyerek két dologtól irtózik legjobban ezekben a szövegekben: egyrészt a fekete kannibáloktól, másrészt attól, hogy az apja tolvajkodik.
A többi olvasmány csupa szemrehányás, amivel az anya elhalmozza a szegény gyereket. „Iszonyúan lusta vagy. Ezek a csészék piszkosak. Tanulj meg tisztességesen mosogatni, különben sok bajod lesz majd az életben. Légy szófogadó. Tiszteld más tulajdonát. Légy hálás azokhoz, akiktől munkát és ételt kapsz." Miért kell a fekete gyerekeknek angolul megtanulniuk ezt a sok felesleges dolgot?
A bantu nevelésnek a szabályok értelmében az a célja, hogy felkészítse a bantu gyereket a társadalomban elfoglalandó helyzetére. És hogyan értse meg a fekete a fehérek szitkait, ha nem tanulja meg már az iskolában?
Miért gúnyolódik Fivér oly szemtelenül? Ha ismerné Grace-t vagy Sámuelt, megértené, milyen országban él!
Fivér a fáradtságtól cinikus. Halálra fárasztják ezek a külföldiek, akik azért jönnek Dél-Afrikába, hogy a bűnbak fejére tegyék a kezüket.
Miért oly beképzelt Kathleen, miért hiszi, hogy Fivér egyetlen afrikait sem ismer?
Ha ismer, akkor meg hogyan képes az apartheidre szavazni? Azért, mert még egy kicsit élni akar.
- Számotokra, akik a tenger túlsó partján éltek, a közelgő forradalom beszédtéma, ok a lángoló vagy fonnyadó elkötelezettségre, fel- és lehúzható roló, egyszóval motívum. Számunkra olyan valóság, mint a halál. És erről nem fecseg az ember. Az, hogy hallgatunk, nem mindig azt jelenti, hogy tudatlanok vagyunk. A tudás némított el bennünket.
Az afrikaiakba fojtjátok a szót. Ők is élni akarnak.
Ti külföldi fehérek, akik rólunk bölcselkedtek, vágóhídi fehér juhokról, ti vagytok korunk leggyalázatosabb képmutatói. Beképzelitek magatoknak, hogy valami egyedülálló, személyes gonoszság e társadalom struktúrájának lényege. Hogy mi itt, Dél-Afrikában, mi söpörjük be az egész nyereséget az olcsó fekete munkaerőből... holott ennek a nyereségnek a legnagyobb része már régóta Amerikába vagy Európába megy.
Nyomorúságos fináncok gyülekezete vagyunk, egyszerre zsebelhetjük be a „várúr" megvetését és a kiszipolyozottak gyűlöletét, ön, Európa kisasszony, a kisujját sem fogja mozdítani értünk azon a napon, amikor az afrikaiak elhatározzak, hogy agyonvernek bennünket. Eladott és elárult bennünket a Nyugat, ez az igazság még akkor is, ha minden vénasszony ezt hajtogatja a Morris áruházban. Meg sem szólalnának a szégyentől, ha tudnák, mennyire igaz. Jól megy sorunk, vagy nem? Az ember, ha nem vigyáz, könnyen csinál karriert ebben az országban. Mert előre senki nem mondja meg, mi ennek az ára. És amikor az ember valami szerencsétlen körülmény folytán rádöbben helyzetére, esetleg már ötvenéves és egészen más érdekli.
Vagy ahogy Kitty mondja: „amikor az ember végre beérkezik, már elvesztette önmagát". Útközben elkurvult, lakájjá alacsonyodott. Kizsákmányol bennünket minden kalandor és zsebtolvaj, aki az apartheid köpenye alatt vagyont ügyködik össze magának, aztán hazamegy valamelyik európai demokráciába, ahol mindenkinek van szavazati joga, és ahol őgazembersége a továbbiakban kevésbé visszataszító módon növelheti a tőkéjét. És főleg mindazok zsákmányolnak ki bennünket, akik soha be nem teszik a lábukat ebbe az országba, hanem a részvényekkel irányítják a bányákat és a vállalatokat, és akik hazacsipegetik maguknak az ország olcsó munkaerejéből kiszívott hasznot.
- Szóval akkor Európa vezette be a faji korlátokat itt Dél-Afrikában?
- Azelőtt az egész világon a legtöbb falusi ember megesküdhetett rá, hogy a szomszéd falu lakossága hitvány népség, és megtaníthatta gyerekeit arra, hogy ez a helyzet. Ha mi fehérek, nem örököltük volna eleinktől a feketék alacsonyabb rendűségéről vallott nézetet, bármelyik afrikai törzstől megtanulhattuk volna a mások gyűlöletét. Teljes értékű emberek ezek a faji megkülönböztetésre való hajlandóságukban. Csak a fegyvereik elavultak.
A búrokban és más pionírokban, ezekben a szegény parasztfiúkban, akik olcsó munkaerőt jelentettek Európában, revansvágy izzott, hogy felépítsék itt a maguk kis Európáját... ugyanolyan elvek alapján, amelyek mindig is uralkodtak az óvilágban. És sikerült elfoglalniuk az országot, megkapták az olcsó fekete munkaerőt, csak néhány hordó puskapor kellett hozzá. Aztán az óvilág tudomást szerzett az aranyról, a gyémántokról, meg az ott szunnyadó többi kincsről. És megkezdődött a beruházás. Néma, testetlen invázió a túlsó oldalról.
Most mik vagyunk? Ugyanolyan falusiak, mint ősapáink voltak, valamicskével modernebbek, villanyfény az ökrösszekerek faggyúgyertyája helyett, amelyeket négyszögben állítottak fel a libaúsztató körül, sörétes puska helyett revolver a párnák alatt, és szentül hisszük, hogy a kultúra hordozói vagyunk. Persze, atombombánk nincs. Hogyan hajtsuk akkor végre a pionírfeladatokat? Gondoskodunk arról, hogy az olcsó munkaerő és az ország egyéb készletei aranyrudak formájában egyenletesen áradjanak Londonba és New Yorkba, Genfbe és Stockholmba. Hogy képesek ilyesmire kényszeríteni bennünket! Hogy szemernyi büszkeség sincs bennünk!
A mi apánk, Kathleen, büszke volt, mert gyűlölte Skóciát, ahol nem volt számára hely. Bennem nincs büszkeség. Gyenge vagyok, beteg vagyok az Afrika iránt érzett szeretettől, pedig itt nincs számomra hely. Olyasmi ez, amit ti, odaát, képtelenek vagytok megérteni: hogy mi mennyire szeretjük ezt az országot. És..? A kegyért, hogy hallgathatjuk a kabócákat, láthatjuk a part felett hullámokban röpülő éji madarakat és a velőnkben érezhetjük Afrika aromáját és durva haját... Így aztán beletörődünk abba, hogy jól megfizetett ispánok legyünk a tengeren túli milliárdosok számára. Beletörődünk abba, hogy naponta felépítünk egy faji korlátot, amelyet a kicsinyeink naponta lerombolnak, hogy naponta tudósításokat küldünk szerte a világba faji problémánkról, hogy az ország igazi tulajdonosai, akik nem itt laknak, hallgathassanak az olcsó fekete munkaerőből származó bevételekről.
Minél többet emlegetjük a fajt, annál kevesebbet kell közgazdaságról beszélni, annál nagyobb békességben élhetnek a külföldi részvénytulajdonosok, és a ti jóléti társadalmatok, amelyben a legszimplább tanítókisasszony bérét is kisebb-nagyobb részben a fekete munkaerő fizeti meg. És a ti valamennyi gyűrűtöket, aranyláncotokat és medáliátokat. Azt hiszitek, hogy megfizettétek a teljes értékét? Azt hiszed, hogy a mi kormányunk és egész törvényhozásunk egyetlen napig is fennállhatna, ha a világ többi része nem nyerne rajta? Ha a fekete munkaerő olcsó, hát milyen olcsó ebben az országban a fehér munkaerő?
A rabszolgának legalább megvan a lelke, tiszta a gyűlölete. De a lakáj mire támaszkodjon?
***
folytatjuk
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
