1. rész  ...  52. rész, 53. rész 

56.

Zsarolásnak és rendkívül undorítónak mondják, hogy kértem néhány morzsát abból a kenyérből, amelyre Kittynek már amúgy sincs szüksége. Ezer meg ezer munkásból kifacsarni minimális fizetségéig a maximális munkát -- azt szabad, amíg lehet.
Kényelmetlenség vagyok, jelentéktelen semmiség; még azzal se törődnek, hogy az „igazságszolgáltatás" kezére adjanak.
Visszatérnek erkölcsi vagyonleltárukhoz, miután irgalmatlanul teleették és teleitták magukat. Afrika és cserben hagyott skót anyjuk, Kitty illedelmesen hallótávolságon kívül marad, amíg egymás közt megosztják a felelősséget Afrikáért és Kittyért.

Az idő nem számol velem. Laza óramutató vagyok - amely egyetlen másodperc alatt hat órát rázod hat előre, de két napig is egy helyben állhat. A szerkezet jár. mint mindig, hallom a járása gúnyos függetlenségét.
Egy garázsajtó is belém köthet, és én szó nélkül állok, a fogamat csikorgatva, miközben az ajtó beszél.
Kezdettől fogva az én hibám, hogy a bennem élő játékos állandóan a holt tárgyak jeladását lesi. Most én vagyok kitéve annak, hogy értelmezzenek - egy vízcsap rosszkedvre hangolódhat, mikor megpillant: "Ha tíz előtt bejön, el van rontva az egész napom" - bugyborékol a lefolyóban.

Egy darabig Musca Domestica az egyetlen társaságom - kapcsolatom a Léggyel olyan bensőséges, hogy még most is tart, jóllehet, ha a látszat nem csal, már halott. Vajon mióta?
A konyhában tanyázik a sajtbura alatt, egy izzadt sajthéj társaságában. Nem kell éheznie, de Musca nem csupán sajtból él. Levegőt kíván a szárnyai alá. Neki-nekirepül a rendíthetetlen üvegnek, s végül lepottyan a fakorongra. Kisétál a fakorong széléig, és minden millimétert megszaglász, nem talál-e kiutat. Felmászik a bura tetejére, végigtapogatja. Dühében tombolni kezd, neki-nekirepül, aztán kábultan lehull. Amikor magához tér, lábát és kedves kis fejét tisztogatja. Később minden hiúság távozik belőle. Szárnya mocskos lesz, mint maga az üvegbura, kókadt lesz és bánatos, mint egy megvert ló. Végül már nem is nagyon mozog. Már nem keres kiutat. De minden szeme ezt kérdezi: „Hogy kerültem ebbe az üvegburába?" 

Azt mondhatnám, hogy közli velem ámulatát, de nem vár választ. Ha egyetlen szemrehányó vagy könyörgő pillantást vet rám, kiengedem. De tárgyilagos, nem ígéri meg, hogy békén hagy. Mert valahányszor köszöntöm, mindig azt várom, hogy tekintete tárgyalási készséget fejezzen ki. De ő nyakas, inkább megfullad.
Nehéz oxigén nélkül, Musca? Bár csak kicsit magasabb volna a tető, mi?
A hátán fekszik, összezsugorodott a lába, és nagyon kicsi. Mégsem emelem fel a burát.
Irigylem Muscának azt a képességét, hogy egész télen tetszhalott tud lenni.

Vannak időszakok és körülmények, amikor az ember nem tud a maga javára cselekedni - nem tud visszahúzódni egy sarokba mint tetszhalott, és frissen ébredni, mint egy szöcske, amikor fordul az idő. Embernek lenni nem idénymunka, mindig talpon kell lenni. Nem tudom, alszom-e vagy ébren vagyok éjszaka, amikor halkan megszólal egy hang a szőnyeg alatt:  - „Tolvaj vagy!"

Felkelek, a fal mentén kimegyek a nappaliba. Figyelem, követ-e a hang? Visszafojtom a lélegzetem. Beülök a fotelba, minden erőmet összeszedem, hogy természetes legyek, jóllehet a részletekre nem emlékszem, hogyan csináltam ezt akkor, amikor gondtalanul úgy döntöttem, hogy leülök.
Az embernek állandóan készenlétben kell lennie, hogy megvédje a helyzetét, a legegyszerűbb hiba is gyanút ébreszthet, amikor a világ az életére tör. Ha még ez sem tudja... hogyan tudná egy olyan…
És a fotel alól egy másik hang a sarkamba súgja: „Tolvaj, tolvaj legyen a neved..."
Kiver a veríték, de nem fogom engedni, hogy körbekergessenek a fal mentén, mint egy legyet, a lábamat megvetem a földön, és mérhetetlen sokáig sikerül megtartanom magam a székben.

Egyik reggel, amikor így ülök, jön egy fehér boss, és a kiszáradt platánt megmutatja néhány boynak, akik fejszével, fűrésszel és kötéllel vannak felszerelve. Nem tiltakozom. így lesz a legjobb. „Úgy pusztult el, ahogy apánk eltűnt a szemünk elől" - mondta egyszer Gladness. Gyötrelmes hang, de nem panaszkodom. A fa még utoljára megrémít azzal, hogy egy bokorra zuhan. De amikor az afrikaiak felemelik a törzset, a cserje felegyenesedik és úgy áll mint azelőtt. Vesszeje hajlékony, a fa pedig odvas, zuhanásának nem volt súlya.

Ekkor összekuporodom, és ezt mondom az Úrnak, Uno bácsi istenének: "Ha én meghalok is, nem baj, csak ne zúzzam halálra Igort, a gyermekemet. Igen - mondom -, ha az ő boldogulásának az a feltétele, hogy én elpusztuljak, akkor haljak meg! Szeretett Uram, ha ezt kívánod tőlem, lemondok minden ellenségemről."
Akkora megkönnyebbülés a halott platán távozása, hogy bevonulok a fürdőszobába, lezuhanyozom, megborotválkozom. Kilököm magamat a város nyüzsgésébe, és válogatok a kihívások között.

Szembe akarok nézni azzal, aki mást merészel látni bennem, mint aminek kiadom magam.
Én vagyok a magabiztos autóvezető, aki rákényszeríti a többieket, hogy beismerjék hülyeségüket. „Hogy a ménkűbe hajt maga, hé..!" Én vagyok a válogatós vevő, a reklámnak ellenálló fogyasztó, akit csakis a minőség érdekel, semmi más. Órák hosszat foglalkoztatom a kiszolgálókat, részletfizetésre új ruhát veszek, végignézek mindent, amit egy négyéves gyereknek kínálni tudnak, fitymálom az árut, ha az eladók barátságtalanok, és udvarolok a lányoknak, ha bájosak.

Értésükre adom, hogy annyira szeretem Igort, a fiamat, hogy nincs az a nő, aki bármi újat mondhat nekem gyereköltöztetésről vagy gyereknevelésről, még ha tíz gyereke van is. Autórádió kell, csak ez hiányzik a kocsiból. Sok vevőkészüléket mutatnak, egyik sem felel meg, és az üzletben megígérik, hogy beszerzik az általam kívánt márkát. Komolyan spekulálok egy villára. Az egyik házat meg akarom vásárolni, a másikat éves szerződéssel bérbe venni. Kettő mellett kötök ki, és ha valóban sokat nyerek a lóversenyen, talán pár napon belül be is költözöm az egyikbe, és elegánsan bebútorozom. És milyen jó lesz Igornak meg nekem az úszómedencében. És mennyi szolgánk lesz. Meg kutyánk. 

Ötven fontot kérek kölcsön a bűbájos óvó nénitől, viszonzásul megígérem, hogy többet nem jelentkezem nála. Így illik. Ezért oly sürgős mindig, ezért kell rövid idő alatt a lehető legtöbbet kitermelni egy ismeretségből. Mégsem tudom elszánni magamat arra, hogy önként távozzam: dobjon ki. A környezetem mindig jogot formál magának arra, hogy boncolgasson és ítéletet mondjon felettem - nekem is éppen annyi jogom van ahhoz, hogy mindent előteremtsek magamnak, amit csak tudok. Különben is van valami hamisság abban, ha egy ismeretség szépszerével ér véget. Akkor befejezetlen marad.

Ha az ember tudja, hogy ellenséggel áll szemben, akkor olyan, mintha kősziklán állna, akkor igazán ember.

Az egyik kutyatenyészetben szerzek egy kis boxerkölyköt. Értek valamit a kutyákhoz, és összebarátkozom a tulajdonosnővel, aki mindent tud a kutyákról; de az emberekről csak egyvalamit: szeretik-e a kutyát vagy sem. Mesélek neki Igorról, a betegségéről meg arról, hogy szereznem kell neki egy kölyökkutyát, mire hazajön. Se anyja, se testvére. A nő könnyes szemmel adja ide a kutyust, a zakóm alá dugja és megkér, ígérjem meg, hogy amint Igor meggyógyul, eljövök és megmutatom a kisgyereket is, meg a kiskutyát, Dolorest is. És meg merem ígérni, hogy Igor személyesen fog köszönetet mondani neki, és hogy nem fogja megbánni nagylelkűségét, ha meglátja Igort. 

Valóban boldogan távozom. Dolores oly gyengécske és édes, ahogy a zakóm alatt szaglász. Ő az a magatehetetlen, törékeny, gondjaimra bízott kicsike, akit a világ el akar pusztítani. Csak én érzem át a puha lény finomságát. Hogy is ne gyűlölném az egész világot, amikor ismerem célját. Hiszen ha tudnák, hogy máris mennyire beleszerettem Doloresba, irigyelnék tőlem, igyekeznének ellopni tőlem, csakhogy bánthassanak.
Dolores visszaad nekem valamit abból a bátorságból, amitől Igor távolléte megfosztott.

Azt a bizonyosságot, hogy bármit tehetek, mindig megerősít egy gyenge lény közelsége.

***

folytatjuk