Hogy széles Ukrajnában nincsenek plázák, számomra legalább olyan horderejű felismerés volt, minthogy a kínaiak egyáltalán nem esznek sajtot. Egyáltalán nem. Fájdalmas és bántó. Kiábrándító. Ugyanakkor a merőben új információk már csak addigi ismeretlenségüknél fogva is mindig pezsdítőleg hatottak rám. Leszögezem: az ukránokat irigylem, a kínaiakkal meg hol az a pénz, amiért…

SJP: Cserélnénk?
Big: Mit?
SJP: Telefonszámot?

Hatnak rám. Szasa izgatottsága tehát a middletowni vasbeton komplexum láttán a kommentár fényében végre értelmet nyert. Az a bugyuta, szánni valóan édes, kisfiús mosolya, vagy az a mozdulat, ahogy a mozgólépcső műanyag peremébe kapaszkodik, mint aki nem akarja elengedni soha. Tudta ő is: először és utoljára teszi. Az a sok, színektől roskadó kirakat, az üzletek végtelen sora. Az a sokk.

Nyalókát veszünk, csak a hecc kedvéért, aztán diétás csokis, pálcikás ájszkrémet, a fele szépen el is csöpög, mire a pénztárhoz érünk kifizetni, a másik fele meg akkor folyik a lábunkra, miközben elszopogatjuk. És odakint a padon ücsörögve - alattunk a betonon forintos nagyságú barna pettyek, kitartóan és elszántan maszatolunk -, megolvassuk a minimum tízteremnyi, légkondicionált, pattogatott kukoricásan majdnem bőrfoteles, lájt kólás mozi átlátszó üvegfalakra függesztett műsorát. Hálisten nem játszanak semmi érdekeset. Nem maradunk le. Legalábbis erről nem.

Big: NEM-e?! Nem.

Fagyizgatás közben is megint a lengyeleket várjuk, Krisszt, meg azt a másik colost, akinek a nevével, még mindig, most már örökre hadilábon állok. „A fuharosok”. Az egyszerűség, beazonosíthatóság végett, innentől már így is maradnak. Ezen a fedőnéven. 

Rendszerint ránk esteledik - mikor, melyik padon -, mire befordul végre a leszedált, ismerősen kékszínű tragacs úgy este 10-11 magasságában. És elfogy, elcsöpög az utolsó ájszkrém is (nem sajnálták, 6 darab magnum jellegű nyalánkságot zsúfoltak egy dobozba), és nem csörög több cent, nem zizeg több dollár sem a zsebünkben, amit pedig, hej de milyen fényűzően el lehetne költeni. Odabenn. Nyalókára! DeJaj. Mi rendre éhesbe váltunk, kuplung, gázpedál, és kezdődik a fázás, a jaj de nagyon-nagyon fázás.

És akkor Szasa azt mondja, csak most az egyszer.

BIG + SJP: Csókoljam meg?

Induljunk neki gyalog, ő tudja, emlékszik, merre kell. Tökön-paszulyon.

A csókkal csak akkor hozakodik elő (szerinte, hogy felmelegítsen, csak szépen, jól nevelten, félvállról, abbólköszönömnemkérek), amikor alaposan eltéved. Egy aprócska benzinkútnál kötünk ki a middletowni semmi közepén, vagy odastova úgy 5-10 kilométerre, nem tudom pontosan, mennyit mentünk már, de a talpamban érzem a súlyos kilométereket. Bizsergeti. A pulcsimat meg a táborban felejtettem, megint a fehér ujjatlanban didergek, mint, amikor megérkeztem.

De nincs mese, ajándékba csak egy forrón papírpoharas (na, ebbe aztán tényleg jól esik belefogódzkodni), lógatós filteres teát kapok egy hirtelenszőke ápolónőtől, aki egy vadítóan piros, lecipzárazható tetejű sportkocsiból pattan ki, hogy az egész gas station személyzete a hosszú combjait stíröli, ami a szemvakítóan hófehérré hipózott köpenye alól villan ki, amíg be nem fejezi, ki nem élvezi látványos antréját. Legnagyobb bánatomra ő meg csak engem ölelget. Aki olajos kantáros naciban, számára, mintha egyszer s mindenkorra elveszett volna.

SJP: Vagy sohase nem is létezett?

Találomra April-nek nevezem, minek nevezem el?, és baromira dühös vagyok rá, miss áprilisra, amiért azonnal kórházba akar vitetni. Vagy, kínálja sebesen az alternatívát, míg a pasija a volán mögött beletenyerel a dudába, én meg teljesen a torok melengető teámba vagyok feledkezve, keressük meg holnap, és majd a főorvos kivizsgál (hogyan is nem veszek tudomást rendre, egyelőre még mindig csont sovány?). Majd a lenszőke hajába túr és amilyen hirtelen érkezett, olyan porse-sebességgel húznak is el. Valósággal porzik alattuk a beton.

A teát még elkortyolom, mielőtt végleg szemétre vetném, darabig szorongatom is, tépdesem a kihűlt papírpoharát, ez lett volna a jó tündér, minta mesében, aztán néhány szánakozó pillantás Szasa felé, békakirály (a csókból végül ölelés lesz, azzá szelídül át, ettől is bőven kiráz a hideg), csak végre induljunk már el mi is.

Erőltetett menet. Kihalt szántóföldeken, párában, és terebélyes vaksötétben. A néger nő szofisztikált vonásai a mellkasomra montírozódnak, mintha izzadnék. Pedig távol vagyok. Az majd csak jön, néhány csenevész bokorral, fűcsomóval, órával, perccel később, amikor az az elvetemült ürge a géppisztolyával hadonászik, az acél hideg, hosszú csövű fémtárgyat egészen az arcunkba nyomva, hogy tüstént golyót repít a fejünkbe, ha…

Szerinte szánt szándékkal sértünk magánlakot. Hiába magyarázzuk tört angolsággal, csak az irányt próbáljuk, „hazafelé”. OK, akkor a rendőrséget hívja. Bábáj. Futólépésben takarodunk. Csak tudnám, miért is tértünk le az országútról? Kinek hiányzott ez a kalandos préri?

Később persze röhögünk az egészen. Az idióta. A vén trottyos. A foltos atlétája. Az a rohadt puska. Az a . Most legalább két hétig ezt a filmet játsszák majd a külön bejáratú mozinkban. Egész flott lennék jegyszedőnek.

SJP: Na, add csak ide, kéremszépen!

Egymás szavába vágva: Színesszélesvásznú. Csak lájt kóla, meg popcorn nincsen. Mondjuk, momentán a legjobban a bőrfotel hiányzik. A légkondi egyáltalán nem. Épp eléggé elfúj a szél, nélküle is. Redbátler. És, ha lepuffant?

SJP helyett csak szkárlett ó hara(kiri), visszafojtott fejhangon dúdol, mintha várakozást keltő főcímzene: A tata tratata, a tata tratrata…

Elfuserált, eszement, idióta környék. Néhány százezer méterrel odébb három vérebet szabadít ránk egy alulöltözött, enyhén illuminált spiné, szigorúan a mélybarna whiskeys poharába fogódzkodva persze (de még mindig szerencsésebb, mint a fegyver). Mintha egyenesen a dallasból. Szökött volna? Csak a csokijúing hiányzik és a samantha. Fogsz?

Hogy kivételesen, míg elénk tántorog, mélyre zárt szemekkel én ugrom Szasa nyakába, engem már nem érdekel, csak a kutyaharapásoktól védjen, kíméljen meg. (Ugatás van, eszeveszett csaholás, én meg csukott szemmel, Szasa pólójába, mindjárt letépem róla, csimpaszkodom, azt hiszem, a derekát is átkulcsolom a fedetlen, tornacipős lábaimmal, ez egyszer jó, hogy pehelykönnyű, kivételesen, nem kell megszakadnia, és sikítok is teli torokból, üvöltök, hogy az anyját, ez úgy se érti, ez nem, varjúkárogás most nincs. Kivételes. Örökbecsű pillanat. Csak Szasa örökké ne tartson! Most már tegyél le te!).

Nem tudom, hogy ússzuk meg, mert, amíg nem, csukva marad a szemem. Csak akkor nyitom ki újra, amikor már érzem, hogy. A saját lábamon. Biztonságban. És a vérebek tisztes távolában. Csak Szasa röhög rajtam teli torokból, teli szájjal. Először és utoljára. Sokk. Én meg még, rövid időre, fázni is elfelejtek.

Csupán amikor az az éjfekete kisbusz kanyarodik elő a sűrű, sötét semmiből… Na, akkor, attól ismét kiráz a hideg.

SJP: Stoppolni?
Big: ÁÁÁ! Az amcsik attól különösen… (hümmög, ööö-zik, az arcizmain, feszülnek-megfeszülnek is látszik, mennyire keresi… csak a szavakat. Szavakat csak.)
SJP: idegesek?

Csak egy tagbaszakadt, kövér fószer préseli át a kopasz fejét a letekert ablakrésen, hogy szabatos elkérdezés után felírja, mikor, melyik táborból szöktünk, meg, hogy hívnak-e egyáltalán. Valahogy. Alaposan be vagyunk.

SJP: Tojva?

Majrézva. Rezelve inkább.

Hazatoloncolás helyett egyelőre megússzuk, marad a megkezdett irány, a körös-körül már majdnem erdő, kinőttek a fák, még szerencse, hogy a házak menet közben elmaradnak mellőlünk, több kutya és gépfegyver már nagyon nem hiányzik.

SJP: Mondjuk, a végére még egy üldözős jelenet a furgonnal? És futás közben a hajadat a szél, olyan kócosan, göndörösen szőkére gyűri? Olyan umatörmenesre.
Big: Már egy hete csak a Svepszre…

Nem viszem, valósággal vonszolom magam. Mindig ez van, ha az út végén, nem látni a fényt. Ha az útnak nincsen is vége, csak az út van. (zen bölcsesség). Hazélet maga a zút.

Big: Útban van?

SJP: Mint Szasa?

Mit Szása? Annál is inkább. A kimerültségtől, lassan éjfélre jár, lassan észre sem veszem, hogy mellettem(?), mögöttem kullog. Tántorog. Nekem is csak a lassúdad iram viszi a lábaimat. Egyszer majd csak. Tovább. Bár különösebben már ebben sem hiszek.

És amikor feladom, de teljesen, amikor már minden, de minden annyira abszolút reménytelen hogy helyettem is csak. a Közöny én vagyok, és már egyáltalán nem érdekel, de jottányit sem, na, akkor, akkor válik valóra minden. Minden, amiért addig ragaszkodva, foggal-körömmel, csak épp ölre nem mentem. Harcoltam. Volna? Van, csak mert már egyáltalán, szemernyit sem izgat. Tudjátok, emlékeztek, mert lesz, egyszer eljön az a perc, amikor végre-valahára beteljesülnének (gyengébbek kedvéért: big+sjp, én meg papírzsebkendőstül épp vécén vagyok…)

Előbb a tábortól minimum 3-4 kilométerre fekvő, sarki kisközért pislákolóan tompa fényeit, majd a pizzéria mélybarna, fa ülőgarnitúráját ismerem fel, Szasa csak 10 perccel később ocsúdik. Most már helyben van ő is, majdnem megérkezett. Innen már tényleg nem vétené el az irányt - fogadkozik. Kivételesen, el is hiszem neki.

Hajnal kettőkor érkezünk meg. A tornacipőm talpa vagy két centit biztosan kopott. Én meg fényéveket. Ilyen körülmények között nincs is kedvem, erőm előbogarászni a pizsamámat. Vagyok, ahogy. Ésmégsefáradtan. A néger nővel együtt csak megszokásból dűlök hanyatt a rozoga priccsen. Nem álmodom. Az izgalomtól elgyötörten csak mondatokat mormolok a lepukkant manzárdszoba nyirkos, sötét falaiba. Hátha mások is meghallják valahol odaát. Persze az oroszok túl a falakon még mindig az igazak, vodkaszopogató álmát alusszák.

Valami olyasmiket, hogy: Miss April, Ukrajnában nincsenek. Tratratrata. Fel a kezekkel! Szasa. Tea. A kínaiak nem esznek. Jaj… Papírdobozos. Sajtot! Bátler, RED, elfújta. Igen, akkor mondanám, diktálom a telefonszámomat… SJP. Szkárlett. Big. Neeeeeeee(m). Érdekel.

S így aztán órákra, percekre, valahogy mégiscsak elszenderedem.