GALGÓCZI ERZSÉBET

 TÖRVÉNYEN BELÜL

    1959. szeptember elejének egyik viharos éjszakáján a mohácsi körzetben a járőr agyonlőtt egy határsértőt. Marosi főhadnagynak csak másnap reggel jelentették az esetet, amikor az egyik pécsi szeretőjétől kialvatlanul visszatért az őrsre. Az ügyeletes őrmester már fölvette a jegyzőkönyvet, a holttestet is behozták az erdőből, s „fölravatalozták” a legénységi pihenőszoba hosszú asztalán, ami abból állt, hogy tiszta lepedővel leterítették. Marosi viszolygott a határincidensektől, túl sok tragédiának volt tanúja az 56 előtti években, és rosszkedve izzó haragba csapott át, amikor megtudta, hogy az áldozat egy fiatal nő. 

  – A két gyerek azzal védekezett – a pufók őrmester önkéntelenül mentegette katonáit –, hogy rettenetes vihar volt, mennydörgött, recsegtek-ropogtak a fák, ömlött az eső, az orrukig se láttak, csak egy lopakodó árnyat a villámok hirtelen fényében; háromszor is fölszólították, kétszer a levegőbe lőttek, de erre se állt meg, és akkor… félelmükben…

  Marosi elképedt.

  – De ha mennydörgött, nem is hallhatta a fölszólítást! A puskalövést se!… Ki ez a két beszari fickó?

  Az őrmester megmondta a nevüket.

  – Nohát, ezek sem kapnak többet jutalomszabadságot, előléptetést, de még azt is megkeserülik, hogy fiúnak születtek – káromkodott Marosi. – Puszta kézzel nem tudnak elfogni egy fiatal nőt?

  – Ezt a retikült találtuk a közelében – mutatta az őrmester az átázott, sáros, sötétkék kézitáskát. – Más csomagja nem volt. Itt a személyi igazolványa.

  Marosi kinyitotta, s a döbbenettől megakadt a szívverése. – Szalánczky Éva – motyogta elfehéredve. – Én ismerek egy Szalánczky Évát… – Az igazolványképre meredt: rossz minőségű, torzító kép volt, de nem lehetett nem ráismerni.

  – Rettenetes – motyogta remegő hangon. Magához vette a retikült, s betámolygott az irodájába.

  Elővett egy üveg vodkát, hogy erőt gyűjtsön átvizsgálni a nő retiküljének tartalmát. Először a személyi igazolvány adatait tanulmányozta: Szalánczky Éva, született 1931, foglalkozása: újságíró, iskolai végzettsége: egyetem, családi állapota: hajadon, lakhelye: Budapest, Verpeléti út 38, albérlő. Munkahelye: nincs, a dátum szerint három hónappal azelőtt szűnt meg, azelőtt a Nép és Kultúra szerkesztőségében dolgozott. Újra megnézte a fényképet: kissé félrebillent fejű, rövid hajú, derengő mosolyú lányt ábrázolt, de a bizonytalan mosollyal ellentétben állt összehúzott, gyanakvó tekintetű szeme. Kihajtott fehér blúz – istenem, hogy szerette a ragyogó fehér blúzokat, gallérját széthajtva; mint Petőfi… Kinyitotta a sárfoltos, kék retikült. Gyűrött Munkás-doboz kerül elő, töredezett szélű gyufásskatulya – istenem, mintha ma látná, soha nem gesztikulált, de a keze mindig játszott valamivel: gyufásdobozzal, töltőtollal, fogpiszkálóval, az asztalterítő rojtjaival, a konyakospohárral –, két zsebkendő, Parker töltőtoll, körömolló, zsebtükör, fésű, szemöldökcsipesz, zsebkés, használt borítékba csavart kis darab szappan, kis üveg levendulakölni, két darab Karil, az évi naptár, jegyzetekkel és telefonszámokkal – ezt a főhadnagy szabályellenesen a belső zsebébe rejtette –, és néhány összehajtott, kitűnő minőségű ívpapír, üresen. Egy bőr irattárcában kilencszázhetven forintot talált, egy állandó múzeumi belépőt, egy előző napi gyorsvonatjegyet Budapesttől Mohácsig. Visszarakodott a táskába, amikor valami sugallattól vezérelve, a tisztának látszó ívpapírokat szétnyitotta, s a belső oldalon tintával írott szöveget talált:

  „Mohács, 1959. szeptember 8. Elfogyott minden magyarázat. Az ember fölmetszi az ereit… aztán majd jön valaki, és megmagyarázza…”

  Marosi főhadnagy szabadságot kért, hogy magyarázatot találjon. De csak tíz nap múlva engedték el, mert nem volt, aki helyettesítse.

  A Déli pályaudvarról telefonált. Amikor meghallotta a kissé álmos, kellemes női hangot, beleszólt a kagylóba:

  – Férjnél vagy már?

  – De kérem, ki beszél?

  – Nem ismered meg a hangom, Cunika? Böhönyéről jöttem, mesterségem címere…

  – Jancsi? Nahát! – Álmélkodó csönd, majd örömteli izgalom: – Hol vagy most?

  – Még a pályaudvaron.

  – Este játszom, de most ráérek. Ide tudsz jönni?

  Régen volt férfival, gondolta Marosi.

  – Várjál, Cunika. Küldetésben vagyok Pesten, de nem egészen hivatalos. Szállás kellene. Azért kérdeztem, férjnél vagy-e már?

  Rövid töprengés után felelte a nő:

  – Megoldjuk. – Bosszúsan tette hozzá: – Mindig ilyen piszok gyakorlatias voltál.

  Délelőtt tizenegy óra, őszi napsütés. A Szilágyi Erzsébet fasor hatalmas gesztenyéi már megadták magukat az ősznek. A kívül tüskés, belül selymes magburok szájadéka már kezdett szétnyílni, hogy a jövőbe küldje megérett termését. Marosi a taxiban jóleső izgalommal gondolt az elkövetkező órákra. Kifizette a sofőrt, s bőröndjével könnyedén szökdelt fel az úri bérház harmadik emeletére.

  A most éppen szőkére festett, kissé közönséges arcú, de pompás alakú nő nagy rózsás selyempongyolában nyitott ajtót. Marosi, bőröndjét leeresztve, már az előszobában megölelte, tenyerét ruganyos, feszes bimbójú mellére csúsztatva érezte, hogy a pongyola alatt nincsen semmi. A száját se rúzsozta ki, tudta, hogy a férfi nem szereti a mégoly márkás festék ízét. „Téged akarlak csókolni, nem az Elida-céget.” Visszafogottan merültek el egymás szájában, mint az ínyenc, aki az előételekből csak csipeget, hogy csigázza a vágyát. Aztán tűrhetetlenné vált a selyem, a szövet, mint egy sündisznóbőrből készült vezeklőcsuha, előbb a pongyola került a szőnyegre, aztán Marosi zakója, nyakkendője, inge, ölébe emelte a sóvárgó testet, bevitte a legbelső szobába a még vetetlen heverőre. Cipőjét, nadrágját már az ágy szélén rúgta le.

  Mindketten fölsőfokon gyakorolták a szerelmet. Ismerték egymás testét, örültek a másik test minden porcikájának, s annyira a kedvében akartak járni a másiknak, hogy kicsikartak egymásból és önmagukból mindent. Utána olyan tikkadtan zuhantak el, mint egy fenékig mert kút.

  – Te vagy az egyetlen férfi az életemben – suttogta behunyt szemmel a nő –, aki ilyen sokáig bírod… Kár, hogy nem szeretsz.

  Marosi rajtakapottan a nő mellére tette tenyerét, érezte a szív heves lüktetését. Pontosan ez járt az eszében: minden nőt megkapott az életben, akit csak akart, egyedül Szalánczky Évát nem. Talán mert egyedül őt szerette?… Megbénult, félszeg, idétlen, lemondó lett a közeliben, nem bírta érezni és sugározni, mint minden más lánynak, asszonynak, feleségnek: Ön nekem jár!… Milyen ostoba volt, istenem! Hiszen ha megkeresi – a minisztérium, de akár az anyja mindig tudta, hol állomásozik, s bárkinek megadta a címét –, s ha mindenáron disszidálni akar, átkíséri a határon, és még egy gyöngéd pillantást se vár érte. Most már hiába.

  Amikor már az ebédlőben a szalonnás tojásrántotta mellett ültek fürdés után, pongyolában – Cunikának nem volt háztartása, ott evett, ahol rájött az éhség, a Hungáriában libamájjal töltött gombát, vagy a sarki hentesnél főtt kolbászt mustárral –, a nő megkérdezte:

  – Mi ez a titokzatos küldetés? Beszélhetsz róla?

  – Sőt a segítségedet kérem – mondta Marosi főhadnagy. – Emlékszel Szalánczky Évára?

  – Hogy a fenébe ne emlékeznék, egy gimnáziumba jártunk Püspökváron. MADISZ-titkár volt, nem is, hanem a végén már városi titkár, mindenki ismerte…

  – Jó, ezt én is tudom – intette le Marosi, s fanyarul tette hozzá: – Akkor még én is ismertem… Mikor találkoztál vele utoljára?

  – Pesten nem nagyon szoktunk találkozni, legfeljebb véletlenül. – Cuni a piszkos edényeket a konyhában a mosogatóba süllyesztette, s behozott egy megkezdett üveg bort és egy szifont. Két fröccsöt készített. Hirtelen kutatva nézett a férfira. – Miért érdekel ez a nő?

  Marosi, a kenyérmorzsákat piszkálva az abroszon, elbeszélte. Cunika tágra nyílt szemmel, rémülten hallgatott. – Szörnyű! Borzasztó! – hajtogatta. – Mi oka lehetett erre? Ha disszidálni akart, miért nem disszidált akkor?

  – Ezt szeretném én is megtudni. Ezért jöttem Pestre. A nő belekortyolt az italba, aztán élesen nézett a férfira.

  – És miért szeretnéd megtudni? Szerelmes voltál belé?

  – Nézd – mondta Marosi lehajtott fejjel –, hárman tanultunk tovább abból a vacak vidéki gimnáziumból. Mindhárman mélyről jöttünk. A te apád gyári munkás volt…

  – Művezető – helyesbített a másik.

  – Éváé paraszt, az enyém falusi kőműves. Mindhárman felsőfokú végzettséget szereztünk. Te színésznő lettél, én hadmérnök, ő tanári képesítéssel újságíró. Éltük az értelmiség mindenkori életét. Mi az oka, hogy ugyanabban a társadalmi közegben te karriert csináltál, én vegetálok, az ő élete pedig kisiklott…?

  – Karrier…? – A színésznő legyintett. – Amíg a férjem, az a rohadt strici futtatott!… Tudod, hány filmszerepet kaptam azóta, mióta disszidált? Egyet sem! – vágta ki szinte diadalmasan. – Engem büntetnek azért, mert ő itt hagyta az országot. Pedig mindenki tudja, hogy az utolsó hónapokban olyan rosszul éltünk, hogy nem is lakott itthon…

  Marosi csüggedten hallgatott. Mi lenne, ha Cunikának mindig mindenről nem önmaga jutna az eszébe…? Ha egy párbeszédet logikusan le lehetne vele folytatni…? Persze a színpadon könnyű: ott nem mondhat mást, mint a szerepét… Mégis, ott is éreznie kell a dialóg belső törvényszerűségét, hogy jól tudja eljátszani – vagy nem?… Hagyta, hogy a nő kiöntse sekélyes indulatait, ócsárolja férjét, a stricit, aki az ő hamvas ifjúságát áruba bocsátotta a filmvásznon, aztán, amint a hímpor eltűnt, galádul cserbenhagyta őt…

  Marosi a nő mögé lépett, hátulról átölelte, belecsókolt a nyakába.

  – Azért nem jártál rosszul, Cunika. Maradt egy szép lakásod… Szalánczky Éva, aki nem ment férjhez, még mindig albérletben lakott.

  A nő duzzogva szorította magához a férfi fejét.

  – Tudom, hogy te unod már ezt…

  – Mi tagadás – mosolygott Marosi, aztán más hangon kérdezte: – Elintézhetek néhány telefont?

  – Persze. – A nő is felállt, nyújtózkodott, csinált néhány karlendítést, derékfogást, s a hálószoba felé indult. – De hozd ki a telefont, mert nekem muszáj aludnom egy órát… Hoztál egyenruhát? – kérdezte hirtelen.

  – Hoztam – mondta Marosi, tényleg, ki is kell rakodnia a bőröndből. – Miért?

  – Elkísérsz este a színházba, ugye? – kérdezte kacéran a nő.

  Marosi tudta, hogy szívesen mutatkoznak vele a nők. Magas, kisportolt termet, sötét bőr, római arcél, a hosszú fekete szempillák alatt aranybarna szem – „rőzsetüzek égnek a szemedben”, mondta egyszer Szalánczky Éva –, tömör fekete hajzat – a nők úgy vezetik az oldalukon, mint egy telivér versenylovat.

  – Nem akarok bonyodalmat, drágám – mondta kedvesen. – Nem szeretném, ha pillanatnyi lovagod botrányt csinálna, hisztériába hajszolna téged, vagy engem arra kényszerítene, hogy kiverjem a fogát… Rövid az időm.

  A nő rajtakapottan kiöltötte élénkpiros nyelvét, aztán magára húzta a hálószoba ajtaját.

  Szalánczky Éva halálhírét nem közölték az újságok. Ennek ellenére egy szűk körben bizonyára elterjedt már, Marosi mégis úgy gondolta: azt a stratégiát követi, mintha Szalánczky Éva üzenetét hozná… honnan? esetleg külföldről…?

  A vékony, regiszteres noteszocska szemlátomást régebbi volt az az évi naptárnál, aminek a végében megtalálta. Sokat használt, ujjlenyomatos, szamárfüles, a telefonszámok különböző írószerszámmal bejegyezve, némelyik áthúzva, kijavítva, s az egyik oldalon esőcseppek vagy könnyek nyoma.

  De azért mégsem olyan régi ez a notesz – Marosi keserűen gondolta, hogy az ő telefonszáma is benne volt, amikor még műegyetemre járt.

  A közületi telefonszámokon kívül tizennyolc nevet talált, ebből ötöt csak címmel, telefonszám nélkül, köztük a saját főbérlője lakhelyét. Nagy ez a baráti kör, vagy kicsi?… Baráti, vagy csak ismeretségi kör ez?… Talán kiderül.

  Marosi talált egy üveg konyakot a színésznő jól felszerelt bárszekrényében, az ebédlőasztalra készítette, melléje töltőtollat, jegyzetfüzetet, kényelembe helyezte magát, s föltárcsázta az első számot: Árva Flórián.

  – Tessék – mondta egy fásult női hang.

  – Kézit csókolom, Árva Flóriánnal szeretnék beszélni. Hosszú szünet a telefonban, túl hosszú szünet, Marosi azt gondolta, elmentek valahova a keresettért. Ugyanaz a női hang szólt bele, megváltozva.

  – Ki keresi?

  – Marosi János főhadnagy.

  – A rendőrségtől…? Mit akarnak még? – A hang nem volt ingerült, inkább apatikus.

  Marosi zavarba jött, de gyorsan föltalálta magát.

  – Dehogy! Régi katonacimborája vagyok a Flórinak.

  – Marosi…? Lehet… – Kis szünet. – Maga most jött ki?

  – Igen… vagyis… – dadogta a férfi, s rossz érzés kezdte hatalmába keríteni.

  – Nem tudja, hogy a férjemet fölakasztották?

  – Föla… – a férfinak megbénult a nyelve. A feleség átmenet nélkül rikácsolni kezdett a telefonban:

  – Maga rohadt spicli, ne próbáljon engem bemószerolni, nem árulok el államtitkot, az újságban is benne volt, mindenki olvashatta, a külföld is, mit akarnak még tőlem, mért nem hagynak békén, maguknak semmi sem elég, az ember maradék lelkét is meg akarják törni… – Artikulálatlan zokogásba fulladt a szöveg, Marosi rémülten lecsapta a kagylót.

  Hideglelősen meredt a telefonra. Ilyen „belépőre” nem számított. Hogy Szalánczky Éva első számú – legalábbis az ábécé szerint első számú – ismerősét fölakasztották. Mikor? Miért? Egyáltalán ki ez az Árva Flórián…? Kije volt Évának…?

  Ki kell nyomozni a címét, odamenni, s kifaggatni a házmestert. Milyen jó, hogy hozott egyenruhát! .

  Konyakot öntött magának, erőt gyűjtött, s föltárcsázta a következő számot: Kóródi Magdolna. Megint női hang szólt bele a kagylóba, középkorú vagy idősebb hang.

  – Kezit csókolom, Magdolnával szeretnék beszélni.

  – Magdolnáv…? – a hang tétovázott. – Ki keresi?

  – Marosi János főhadnagy. Meghökkent csend.

  – Rendőrség?

  – Dehogy! Hadmérnök vagyok, régi ismerőse Magdolnának.

  – Üdvözlöm, mérnök úr! – a hang nyájas lett, vőlegényfogó. – Én Magdolna édesanyja vagyok. Régen találkoztak, ugye?

  – Sajnos elég régen. Tudja, vidéken tart a beosztásom.

  – Hát, kedves mérnök úr, én legfeljebb a címét tudom megadni a kislányomnak, mert azokban a zavaros időkben… – rosszkedvű mosoly – „a szabad világot” választotta.

  Marosi meghökkent.

  – Disszidált?… De hát mi oka volt erre?

  – Azt hiszi, drága mérnök úr, hogy én tudom? Egyes gyerek volt, mindent megadtunk neki, ami tellett tőlünk, hát persze nem olyan sok tellett, mint egyik-másik osztálytársának, mert én házfelügyelő vagyok, az uram meg sofőr, de azért tizenkét ruha maradt a szekrényében. Hát érdemes semmivel külföldön újrakezdeni? Megvolt a szép állása a gimnáziumban, ott kint meg… Nem panaszkodik, de hát mégiscsak elárusító egy fegyverkereskedésben… Jó, elhiszem, hogy elárusító létére is jobban él, mint itt egy egyetemi tanár, de hát csak az számít, a rang nem?

  – Nem csinált valamit ötvenhatban? – kérdezte Marosi. – Nem azért ment ki?

  – Jaj, dehogy csinált! Nem olyan család vagyunk mi! – mondta önérzetesen az asszony. – Egyszer ugyan kereste a rendőrség, de csak tanúként akarták kihallgatni valami ismerőse ügyében.

  – Nem tudja véletlenül, hogy hívták azt az ismerősét?

  – Hát… akkor megmondták, de már nem jut eszembe a neve. Nem volt hozzánk bejáratos.

  Marosi merészet gondolt.

  – Szalánczky Évát nem tetszett ismerni?

  – Dehogynem, osztálytársa volt a lányomnak. – Az asszony hangja melegséggel itatódott át. – Sokszor idejött hozzánk tanulni, mert az albérleti szobáját nem lehetett fűteni… Nagyon szegény lány volt, ballonkabátban vészelte át a teleket, mégis, hiába marasztaltam, soha nem várta meg a vacsorát.

  – Mikor tetszett utoljára látni?

  – Ó, nagyon régen, még egyetemisták voltak! Idejött egyszer késő este, ki volt sírva a szeme, a lányom nem volt itthon, leültettem a konyhában, mert vasaltam, kérdeztem, mi baja van, Évike? De nem felelt, újra könnyezni kezdett, és már csupa lucsok volt a zsebkendője, adtam neki egy frissen kivasalt zsebkendőt… Aztán elment… Azóta nem láttam… Fél év múlva föltűnt, hogy nem látom, kérdeztem is a lányomtól, hogy összevesztek vagy micsoda, azt mondta, Évát vidékre helyezték dolgozni. Igaz, akkor már megkapták a diplomát.

  Érdekes, gondolta Marosi, Kóródi Magdolna hazudott az édesanyjának, mert azt még ő is tudta, hogy az egyetem után Szalánczky Éva rögtön egy kulturális hetilaphoz került. Lehet, hogy azóta – ez 1955-ben történt – dolgozott vidéken is, de semmiképpen nem akkor, amikor a barátnője állította.

  – Meg tudná adni a Magdolna címét, drága asszonyom?

  – Várjon egy kicsit, mérnök úr, megkeresem a legutóbbi levelét…

  Marosi fölírta a chicagói címet, megköszönte, és udvariasan elbúcsúzott a házfelügyelőnőtől.

  Vajon visszaadta-e a zsebkendőt Éva, vagy szegénységében még egy ajándék zsebkendőnek is örült, gondolta minden ok nélkül Marosi, s töltött egy pohárka konyakot. A csendben meghallotta a hálószobából a motoszkálást, Cunika dudorászását, fél hat volt, nem mert újabb telefonhívásba kezdeni.

  A nő kissé feltűnő ruhában kilibegett a hálószobából, s valami tartózkodó méltósággal azt mondta a férfinak:

  – Van magában valami nyájas erőszak: szép lassan mindenre rávesz, amire csak akar. Kezdte az állandó látogatásokkal…

  – Mióta magázódunk? – álmélkodott Marosi.

  – …folytatta a forró vallomásokkal; aztán jöttek a szerenádok, balettek, ajándékok. Én mindennek ellenálltam, de maga csak nem tágít, és fokról fokra úrrá lesz akaratomon. Most már nem felelek magamért, akármennyire húzódozom, végül mégis rávesz a házasságra… Hívj egy taxit, légy szíves.

  – Házasság? – tiltakozott Marosi, míg a taxit tárcsázta.

  – De Cunika! Te a fővárosban, én Böhöriyén…?

  – El tudnád intézni, hogy Pestre kerülj – legyintett a nő.

  – De semmi ilyen veszély nem fenyeget a részemről.

  – Akkor mit mondtál?

  – A szart, amit játszom – fakadt ki a nő. – Azt mondják a befutottak, a nagy színésznők, akik Rómeó és Júliától Szent Johannán át Gertrudiszig eljátszottak minden főszerepet: nincs kis szerep, csak kis színész van. Micsoda oltári nagy hazugság! Ha mindig Kása Erzsébet kapja a főszerepet, én meg a szobalányt, én nem bírom őt lejátszani!

  Marosi nem értett a művészethez, de ismerte színésznő barátnőjét: se olyan szép, se olyan csúnya, se olyan érdekes nem volt, hogy sztár lehessen! Olyan volt, mint az arca: kissé közönséges, kissé jelentéktelen.

  – Nem tudnál egy kulcsot adni, drágám?

  A nő muszlinsálat kötött, fölvette szürke ballonkabátját, s puszival búcsúzott. Marosi bezárta utána az ajtót, kávét főzött, konyakot ivott, cigarettára gyújtott, s föltárcsázta a következő számot: Kismányoki Lívia.

  Fiatal női hang jelentkezett, aláfestve a rádió magyar nóta közvetítésével. – Lívia?

  – Nem a Lívia, ki keresi?

  – Marosi János vagyok, kezit csókolom. Beszélhetnék Líviával?

  – Milyen ügyben?

  – Magánügyben… Vidéken dolgozom, és ha néha Pestre jövök, mindig meg szoktam keresni.

  – A nővéremet sajnos nem tudom adni, mert kórházban fekszik.

  – Ajjaj! Mi baja van?

  – Maga is újságíró? – kérdezte gyanakvóan a hang.

  – Természetesen – mondta Marosi. – Melyik újságnál?

  – A Mohácsi Néplap-nál – hazudta folyékonyan Marosi.

  – Oda nem jutott el a híre?

  – Valamit rebesgettek… de nem akartam elhinni…

  – Pedig igaz. Lelőtte a férje. A szolgálati fegyverével. – Marosi hirtelen támadt izgalmában is érzékelte, milyen fontosnak érzi magát most a húg, mert egy rendkívüli esemény holdudvarába került. – Meg akarta ölni. Szerencsére csak a gerincét találta a golyó. Sikerült megoperálni.

  – Borzasztó – mondta őszintén Marosi. – Mikor történt ez?

  – Egy hónapja… Igen, vasárnap múlt négy hete.

  – Meg szabad látogatni?

  – Most már igen. – S Lívia húga készségesen megadta a kórház címét, az emelet- és szobaszámot. – Biztosan örülni fog magának, mert a kórházban, tudja, elég egyhangú az élet.

  Marosi megköszönte, és örült, hogy végre talált egy támpontot: Kismányoki Lívia és Szalánczky Éva valószínűleg munkatársak voltak.

  Több szerencséje nem volt a telefonnal. Egy férfinévnél vasüzem jelentkezett, ahol nem ismerték. Egy másik szám hosszan kicsöngött, de nem vették föl. Egy női névnél közölték, hogy igen, itt volt albérlő, de már régen elköltözött. Egy férfinév disszidált.

  Módra Magda száma mellett egy Szabó Ervin Könyvtárfiók jelentkezett, s közölték, hogy az elvtársnőnek – az „elvtársnőt” mintha kétszer aláhúzták volna – már lejárt a munkaideje. A lakástelefonját nem adhatják meg, mert a lakásán nincs telefon.

  Hét óra volt. Marosi főhadnagy egyenruhába öltözött, s bezárta maga mögött az idegen lakást.

  A Verpeléti úti bérház harmadik emeletén egy ötven körüli, túlságosan molett nő nyitott ajtót, sárga fürdőköpenyben, hajcsavarókkal a fején. Marosi bemutatkozott, s mentegetőzött, hogy Szalánczky Éva ügyében szeretne néhány szót váltani a főbérlővel. Az asszony kedvtelve mérte végig a jóképű főhadnagyot, s tűsarkú papucsán ingadozva bevezette egy ormótlan plüssfotelokkal berendezett szalonba.

  – Egy kis likőr…? – mosolygott a férfira, de nemcsak likőrrel és pogácsával tért vissza, hanem közben a hajcsavarókat is elrejtette egy piros selyemkendő alá.

  Elfogadta Marosi cigarettáját, a fotelban keresztbe rakta dús combjait, hogy a pongyola egy kicsit szétnyílt. Gödrös arcára sehogy sem illett az erőltetett komorság.

  – Igen, a rendőrségtől értesültem a szörnyű szerencsétlenségről… Szegény Évike… Ki gondolta volna?… Arról faggattak, kik jártak hozzá, és hogy szokott-e külföldről levelet kapni? A szobáját is átkutatták, az én, meg a házmesterné jelenlétében, de nem találtak semmi olyat, ami kellett volna nekik… – Kíváncsian nézett Marosira: – Csak nem gondolják, hogy kém volt?

  Marosi az egyenruha védelmében hivatalos színezettel szólalt meg:

  – Dehogy! Csak kötelességünk az ilyen törvényellenes cselekedetek hátterét felderíteni. Az egyedi esetek indítékainak ismerete hozzásegíthet társadalmi önismeretünk gyarapodásához. – Beleütközve az üres tekintetbe, fordított a szón. – Szalánczky Éva mióta lakott itt?

  – Ötvenöt óta. – Az asszony fölélénkült, ez az ő világa. – Akkor végzett az egyetemen, állást kapott egy újságnál, addig diákszállóban lakott, mert nem volt pénze albérletre…

  Nagyon ritkán lakott diákszállóban, gondolta Marosi, csak két albérlet között néhány napig vagy hétig. Utálta a diákszállót, a tömeget, a közös hálószobát, a közös fürdéseket. Viszont egyszer neki fejtegette ezt, minden albérleti szobának van egy vagy több alapvető hibája, amit megszokni nem lehet, csak hosszabb-rövidebb ideig együtt élni vele, mint egy rossz házastárssal.

  – Hogyan jöttek ki egymással? – érdeklődött Marosi.

  – Ó, nagyon jól! Alig találkoztunk. – Az asszony fölemelte a sárga színű, sűrű italt, mosolyogva koccintott. – Fogja már meg, százados úr! Ez még szegény édesanyám receptje. – Belenyalt a likőrbe. – Amióta elváltam a férjemtől, mindig tartottam albérlőt, mert a gyerek kicsi volt, én meg hát elég keveset keresek a biztosítónál. Könyvelő vagyok… Szóval van tapasztalatom az albérlőket illetően! – Megvető mosoly. – Ha férfi volt az illető, előbb-utóbb az ajánlataival üldözött, ha éjjel a… mellékhelyiségbe kellett mennem, képes volt és meglesett a folyosón… a nők pedig minden itthoni idejüket azzal töltötték, hogy főztek, mostak, vasaltak, éccakára férfiakat csempésztek a szobába… Évike – az asszony tűnődött a legdicsérőbb jelzőt keresve –, Évike intelligens nő volt. Ha nem is született úrinő, de lett-úrinő. Akkor keltettem, amikor én elmentem hazulról, megkért, hogy mindennap kopogjak be hozzá. Kiszólt, hogy igen, köszönöm. Kapuzárás előtt pedig sohase jött haza. Meg volt beszélve, hogy mivel szombaton nem dolgozik, ő szombat délelőtt mossa ki a holmiját, így a házi munkában sem kereszteztük egymást… Nagyon rendes ember volt… És sokat volt vidéken is.

  – Kik jártak hozzá? – kérdezte Marosi.

  Az asszony elbizonytalanodott, sóhajtott. – Én ezt nem tudom, mert olyankor már aludtam, de a házmester szerint nagyon gyakran… hogy úgy mondjam… italosan jött haza… És ilyenkor előfordult, hogy támogatta egy másik nő. Nem ugyanaz, mindig más. „Ne haragudjon, házmester néni, hazakísérem a barátnőmet, mert rosszul van.” Igen ám, csak aki hazakísérte, az se ment el reggelig! Én egy ideig nem törődtem ezzel, mert ezt a két szobát – mutatott körül – zártam, de a konyha, kamra, fürdőszoba nyitva volt, és soha nem hiányzott semmi, még egy csipet tea sem, egy karéj kenyér sem, hát, gondoltam, nem az utcáról szedi föl őket, ahogy a házmester állítja… Tudja, milyen mocskosak az emberek! Egyszer-kétszer azért szóvá tettem, akkor azt felelte, a barátnője nagyon messze lakik, és már nem közlekedtek a villamosok, gondolta, elfér ott a sezlonon, egy kabáttal takarózva. Hát elfért.

  – Férfiak nem jártak hozzá?

  – De, néha férfiak is keresték, de nemigen találták itthon.

  – Volt köztük, aki gyakrabban kereste?

  – Egy. – Az asszony valami kellemes emlékre gondolva elmosolyodott. – Az éveken átjárt ide… majdnem mindig hiába. Középmagas, zömök, nagyon jóképű férfi, mindig ajándékkal érkezett, bor, narancs, szardínia, csokoládé… Egyszer Évike influenzásan feküdt, amikor jött a fiatalember. Nem mertem egyenesen beengedni, mondom, megnézem, itthon van-e? Évike bebugyolált torokkal, rekedten azt suttogta: „Mondja neki, Ilonka, hogy nem vagyok itthon, de a csomagot hagyja itt”… Úgy megsajnáltam azt a szegény fiút…!

  És megvigasztaltad, gondolta Marosi.

  – Megnézhetném a szobáját? Vagy laknak már benne?

  – Nem laknak. Hát ugye, erre a hónapra ki van már fizetve… – A háziasszony előrement és a folyosó végén benyitott a cselédszobába. Nagyobb volt, mint amekkorát Marosi várt, kissé csőszerű: a túlsó falnál állt a fehér vaságy, csupasz matraccal, a végében a sezlon, a falak mentén éjjeliszekrény, mosdó, tükör, szögletes asztal, a túlsó falon nagy ruhásszekrény s keskeny, régimódi könyvállvány. Az egyetlen ablak a szomszéd ház tűzfalára nyílt. A férfi szorongó szívvel nézte ezt a sivárságot: nem, ide nem lehetett kapuzárás előtt hazatérni. Az asszony beszélt:

  – Vasárnap itt volt a testvére, szép, derék fiatalember, elvitte Évike holmiját. Csak egy bőröndje volt Évikének, abba nem fért bele, a házmestertől kértünk egy papírzsákot. – A háziasszony leguggolt, s megpróbálta kihúzni a szekrény alsó, egyetlen fiókját. Marosi félretolta, s erőlködve kiráncigálta a nehéz fiókot. Színig volt papírral. A férfinak hevesen kezdett verni a szíve, mint amikor tizenöt éves korában először lépett be a megyei könyvtár olvasótermébe, s megpillantotta a könyvek garmadáját. – Ezt itt hagyta a fivére. Én segítettem neki átnézni, láttuk, hogy egyetemi jegyzetek, mit kezdett volna vele? Egy csomót már levittem a kukába.

  – Elvihetem? – kérdezte Marosi erőltetett közönnyel, nehogy felverje a ritka kincs árát. – Azt hiszem, én hasznát vehetnem.

  – Persze, sőt! Legalább nem kell nekem lecipelnem! Milyen súlyos tud lenni a papír…!

  Marosi kölcsönkért az asszonytól egy kézitáskát, azzal a szent ígérettel, hogy holnap vagy holnapután visszahozza, és sürgősen elbúcsúzott.

  Marosi jól ismerte ezeket a drapp színű, rossz minőségű írólapokat, amelyekre – tankönyvek híján – az ötvenes évek elejének a diákjai jegyzeteltek. Miután végighallgatta a rivaldafénytől, színházszagtól, tapsoktól felajzott színésznő fecsegését – élvezte is, noha a pletykák szereplőit többnyire nem ismerte –, segített meginni a délután fölbontott konyakot, levetkőztette, pizsamába öltöztette a már kissé bizonytalan mozgású nőt, magának is megágyazott az ebédlő keskeny kanapéján, elővette a cipzáras, kopott szatyorból az első vastag jegyzetcsomót: „Dialektikus és történelmi materializmus. 1954.”

  Kék tinta, határozott, tiszta vonalvezetésű írás, rendkívül szemléletes, áttekinthető forma: aláhúzott címek, kiugratott alcímek, bekarikázott pontok, összekötő és szétválasztó nyilak. Előadások, kötelező irodalmak jegyzete – Marosi szinte látta a lányt az emelkedő egyetemi padsorokban és a Párttörténeti Könyvtár meghitt olvasólámpája fényében. Lassan lapozta a jegyzeteket, szemével pásztázta az oldalakat – hitte, hogy már az írás képe elárulja, ha valami nem odatartozót jegyeztek be. Hoppá!

  „A törvény- a jelenségek belső, lényegi összefüggésének a kifejezése.

                   »Mit nekem tűnt csók, régi kincs,

                   Mesét ígérő táj!

                   Csak az búsít, hogy semmi sincs,

                   Mitől megválni fáj.«

  Törvényszerűség: – okok és okozatok olyan láncolódása, a jelenségek olyan összefüggése, amely megszabja az események meghatározott, természeti szükségszerűséggel lefolyó menetét.”

  De szép ez a vers! – gondolta Marosi elragadtatva, s csak később jutott eszébe, hogy ramaty lelkiállapotban lehetett, aki írta s aki idézte.

  Haladt tovább.

  „A fejlődés mint az ellentétek harca

A dial. röviden: az ellentétek egysége (Lenin)

                   »Jéggé állt össze bennem

                   sokféle fájdalom…

                   Erős kezemet nézem,

                   Miért nem tudja a tétlen

                   szétmorzsolni magát.«

A fejl. ellentéteinek elismerése a módszer

     vízválasztó”…

  Hosszú oldalakon semmi más, csak a tananyag. Azután Engels A család, az állam és a magántulajdon eredete című művének kivonata elején Marosi egy hosszabb szöveget talált:

  „Nem születtem győztesnek. Nem születtem vesztesnek sem. Áldozatnak születtem.

  Áldozatnak születtem, vézna, vérszegény, két kiló hetven dekás csecsemő formájában, olyan életképtelennek, hogy néhány napos koromban egyszer csak elhagyott a színem, görcsök rángattak, s minden jel arra vallott, hogy »meg akarok« halni. A családom – túltengő realitással megáldott parasztcsalád – éppen vasárnapi ebédhez készülődött, tisztára kimosdva, könnyű nyári ünneplőben, a terítetlen, de fényesre sikált diófa asztalon már párolgott a borszínű húsleves, és tessék elképzelni, én éppen haldokolni kezdek abban a nagy kerekű, szögletes vesszőkosárban, ami örökölt fekvőhelyem volt – haldokolni önzőn és neveletlenül. A családomnak nagyon nem tetszett a dolog, s engem kitoltak az udvar végébe, a kocsiszínbe, gondolván, sőt meg is állapodván, ha mindenáron »meg akar« halni, hát haljon meg, de ne ebéd alatt, itt a szemünk láttára, ne vegye el az étvágyunkat, hisz vasárnapi ebéd egy héten csak egyszer van. És kitoltak a kocsiszínbe.

  Ezek után elment a kedvem az egész meghalástól, s amikor ebéd végeztével kinézett hozzám az anyám, már visszanyertem természetes színemet, s méltatlankodó bőgéssel követeltem a magam ebédjét.

  És azóta is sokszor »meg akartam« halni, és olyankor engem mindig kitoltak a kocsiszínbe, nehogy elvegyem az étvágyukat.

  De az ebéd végeztével most már nem néz ki hozzám senki.”

  Marosi sóhajtott, s lassan továbblapozott a jegyzetekben. A világ és törvényszerűségeinek megismerhetősége cím alatt a következő sorokat találta:

                   „Nem kerülöm és nem is keresem,

                   csak kibírom, hogy találkozz velem,

                   átnézel rajtam, mint az üvegen,

                   átnézek rajtad – s vérzik a szemem.

                   Egyszer szeretném megkérdezni már:

                   nem fáj néked, hogy néked sose fáj…?”

  Marosi végére érve a marxista jegyzeteknek, sajnálkozva vette tudomásul, hogy ez minden. Kiemelte ezt a négy lapot, a többit Cunika szemétládájába süllyesztette, s eloltotta a villanyt.

  A kórház portáján nem találták Kismányoki Lívia nevét. De amikor Marosi kibökte, hogy egy olyan nőről van szó, akit a férje mellbe lőtt, megvilágosult az öreg hölgy szeme:

  – Ahá! Horváth Ödönné! Sebészet. Második emelet 14-es szoba.

  Reggel kilenc óra volt. Azért választotta ezt az időpontot, mert tudta, hogy a reggeli szertartások ilyenkorra már befejeződnek, és még nem kezdődik a vizit. Horváth Ödönné – ízelgette az ellenszenves nevet. Miféle anya az, aki Ödönnek keresztelteti újszülött csecsemőjét?

  Hatágyas kórterem. Úgy érezte, mind a hat nő őt nézi, s ettől megzavarodott. Elsétált az ágyak lábánál, egy pillantást vetve a kórlapra, de csak bizonytalanul látta a neveket. Már az ablak melletti ágyat is elhagyta, amikor hirtelen visszalépett, s kissé lehajolt: Horváth Ödönné.

  Figyelmes, szomorú szempárral találkozott a tekintete. A szem köré lassan kirajzolódott az arc: sápadt, görög szobrokra emlékeztető, tökéletes arányú arc, keskeny orr, duzzadt ajak, a megszürkült párnán szétterülő, aranyosan csillogó haj, a kék hálóingből kiívelő ránctalan nyak – Marosinak szinte fájdalmat okozott ennyi szépség. S mégis, tekintetének megbabonázva vissza kellett térnie a nagy, nehéz szemhéjú, sejtelmes csillogású szemre, mely, mint a reflektor, még külön fényt adott ennek az arcnak.

  – Kismányoki Lívia? – kérdezte elfogódottan.

  – Igen – mondta a nő.

  – Marosi János főhadnagy vagyok.

  A nő behunyta a szemét, és fáradtan nyitotta ki. Megadóan mondta:

  – Hozzon egy széket, és üljön ide.

  Marosi szót fogadott. A szomszéd ágy gazdája, egy öregasszony eddig kíváncsian bámulta őket, most szemérmesen elfordult.

  – Mire kíváncsiak még? – kérdezte megkínzottan a nő. – Blindics őrnagynak már mindent elmondtam.

  Blindics őrnagy, meg kell jegyezni ezt a nevet, gondolta Marosi. Blindics, Blindics. Jó.

  – Bocsánat – mondta mosolyogva –, én nem rendőr vagyok, hanem katona. Én Szalánczky Éva ügyében jöttem.

  A beteg nő végigmérte a mutatós férfit. Mintha megvetés lett volna a tekintetében. Kinek szól vajon, nekem vagy Évának?

  – Megkértem Évát – mondta lehalkított hangon Lívia –, hogy hagyjon békén. Nagyon szépen megkértem, hogy ne jöjjön be hozzám, ne hozzon könyvet, ne hozzon virágot, ne írjon levelet, nagyon nyomatékosan megkértem, hogy lépjen ki az életemből… Azt reméltem, megtette, mert két hete nem látom. És erre jön maga…

  Marosi feszülten figyelt.

  – Mért haragszik rá ennyire?

  – Ide figyeljen! – mondta a nő fölszikrázó szemmel, megpróbált fölkönyökölni, de visszahanyatlott. – Huszonhét éves vagyok, és talán béna maradok az egyik lábamra! Én, akinek – önkínzó mosoly – állítólag abból állt az életem, hogy a szép lábamon hordtam a szép testemet. Nem ismeri az elveit? „Mindenki abból él, amiből a legtöbbje van.” Én a szépségemből éltem! Szerinte! És lehet, hogy béna maradok a lábamra!,.. Ő, ha akarta volna, meg tudta volna akadályozni ezt a végzetes lövést! És még ne is haragudjak rá?

  – Nem hiszem, hogy meg tudta volna akadályozni – mondta Marosi óvatosan.

  – Ugyan, kérem! – Lívia halkan beszélt, de annál forróbb indulattal. – Amikor elváltunk, és Dönci elkísérte a buszmegállóba, világosan megmondta neki, hogy az éjjel meg fog engem ölni. „Az éjjel megölöm ezt a dögöt!” – ezt mondta neki. Ő meg fölugrott a buszra, s csak annyit kiáltott vissza: „Ha Líviának a haja szála meggörbül, velem gyűlik meg a baja!” Aztán hazament és kialudta magát. Ahelyett, hogy…

  – Mit tudott volna csinálni?

  – Például fölhívni engem és figyelmeztetni… Nem először fordult volna elő, hogy fölkapom a gyereket, és elmegyek az anyámhoz aludni…

  Gyerek is van – gondolta Marosi.

  – …Vagy fönt maradtam egész éjjel, vigyáztam, hogy el ne aludjak, nehogy álmomban fojtson meg valami villanydróttal. Az őrült… De nem! Hazament, és nyugodtan kialudta magát!

  – Nem vette komolyan a férje fenyegetőzését – mondta óvatosan Marosi.

  – Hát persze, ezzel védekezik – legyintett tehetetlenül Lívia. – Nem tudom bizonyítani az ellenkezőjét… Csak érzem… Azért nem akarta komolyan venni és ezzel megakadályozni, mert a lelke mélyén ő is kívánta a halálomat. Sőt! Őt is megkísértette a gondolat, hogy megöljön engem. Marosi mélységesen megdöbbent.

  – Mi oka lett volna erre?

  Az asszony megnémult a csodálkozástól. Lassan halmozódott benne a harag, a megvetés. Halk szavain átsütött a visszafojtott indulat:

  – Magát úgy küldte hozzám Szalánczky Éva, hogy semmit nem mondott magának?… – Hirtelen megnézte a férfit. – Egyáltalán, ki maga? Mit akar tőlem?

  – Éva sohase beszélt rólam? – Marosi igyekezett megnyerően mosolyogni. – Egy hadmérnökről?

  – Mit tudom én – mondta az asszony türelmetlenül –, annyi mindenről beszélgettünk! Másfél év alatt annyi mindenről lehet beszélgetni… De most én hadd kérdezzek: mit akar tőlem?

  Csinos, friss ápolónő jelent meg az ajtóban.

  – Aranyoskáim, föl a legszebb pongyolát, frizurát, mosolyt, jön a vizit! – Megpillantva Marosit, közelebb lépett, s udvariasan mondta: – Szíveskedjék félbehagyni a kihallgatást! Szegény asszony, mikor hagyják már békén?

  Detektívnek néz – gondolta Marosi.

  Marosi engedelmesen felállt, és halkan kérdezte:

  – Mikor jöhetek legközelebb?

  – Ne jöjjön – fakadt ki hisztérikusan Lívia. – Egyáltalán ne jöjjön! Nem akarok a múltammal, nem akarok Szalánczkyval foglalkozni!

  – Akkor se, ha elárulok valamit? – kérdezte Marosi.

  – Nem érdekel!

  – Szalánczky Éva meghalt – mondta a férfi. Még látta, hogy az indulatos arcból kiszökik a vér, a duzzadt ajkak hangtalanul, remegve formálnak ki valamit, talán azt, hogy „nem, nem igaz”, aztán meghajolt, és kiment a kórteremből.

  Amikor beüzent a titkárnőtől, hogy Szalánczky Éva ügyében keresi, a főszerkesztő azonnal fogadta. Alacsony, aszkéta testű férfi volt, keskeny vállain aránytalanul nagy, jelentős fejjel. Hatalmas orra merészen hajlott lefelé, keskeny, vértelen ajkán valami rákövesedett, keserű mosoly. Éles, okos tekintetű szeme kiábrándultan nézett a világba.

  A kopott, sőt kopár irodában volt tárgyalóasztal is, de a látogatót az íróasztal túlfelére ültette, és a kézfogás után maga is visszaült. Az asztalon kéziratok, újságok, nyomdai ívek, fényképek, jelentések iszonyú összevisszaságának közepén volt egy kis szabad hely, ezen egy szétszedett pipa, s a pipát tisztogatta széttépett borítékkal, kötőtűvel, vattával Erdős Ferenc, a főszerkesztő.

  Hivatalból tudta már Éva halálhírét, s a tiszt kiegészítő mondatai után keserűen szólalt meg:

  – Mi is felelősnek érezzük magunkat Szalánczky Éva halálában. Közvetve is, közvetlenül is. Mi küldtük le Mohácsra riportot készíteni… Illetve ő hozta a témát, és mi hozzájárultunk, hogy lemenjen… De hát ki gondolt erre?

  – Mióta ismeri, Erdős elvtárs, Szalánczky Évát? Erdős elmélyülten tisztogatta a pipát. A rövid, egyenes szárat megszívta, kellően szelel-e?

  – 1951-ben, a Rajk-per második hullámában letartóztattak. Újságíró voltam, itthoni illegális kommunista, fontos beosztásban a Tájékoztató Hivatalban. Sőt elhajló, mi voltunk az Erdős-frakció, biztosan nem hallott róla.

  – Nem – ismerte be Marosi.

  – 55-ben rehabilitáltak. Behívtak bennünket az illetékes központba, adtak néhány ezer forint kártérítést és megkérdezték, hol akarunk dolgozni… Nekem éppen csömöröm volt a politikától, meghúztam magam az egyik levéltárban… 56 után, amikor láttam, hogy kezd valami kibontakozni és újra fölszólítottak, most már nem az a garnitúra, aki annak idején börtönbe csukott, hanem akikkel együtt ültem, nincs-e kedvem valami komolyabbat csinálni, kértem ezt a lapot. Tavaly január 1-én megindultunk. Munkatársaim nagy részét nem én válogattam, hanem hivatalból helyezték ide, de lényegében meg vagyok velük elégedve. Ahogy az már egy új lapnál lenni szokott, egyre-másra jelentkeztek a külső munkatársak. Néhány hónap múlva kezembe került egy kézirat, ami felkeltette figyelmemet, mert kiemelkedett az átlagból, szenvedélyességével, önálló állásfoglalásával, saját észjárásával. Ki ez a Szalánczky Éva?. Fiatal újságíró, ennyit tudtak róla. Behívattam. Egy „éhenkórász” jelent meg, bocsánat a kifejezésért. Ruhája kopott, arca sovány, szeme sóvár. „Éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, fázom és pisilnem kell” – pontosan megszemélyesítette ezt a pesti kiszólást. A kávét olyan beosztással kortyolta, hogy minél tovább tartson, a cigarettát a körméig szívta. – Állás nélkül van? – kérdeztem tőle. – Igen. – Mióta? – 1957. január l-e óta, mióta az újságunkat megszüntették… Tudja – mondta a főszerkesztő Marosinak –, akkor minden újságot megszüntettek, hogy megbízható káderekkel újraszervezhessék, és másnap már kezdték is újjászervezni őket, lényegében ugyanazzal a gárdával, mert nem volt más.

  Erdős összecsavarozta a pipát. – Hogy is mondta a vicc? Nincs több csőcselékünk, csak ugyanaz az egy. –Bőrzacskóból jó szagú dohányt tömött a pipába. – S azóta nem vették fel? – kérdeztem Évától. – Nem. – Miért? – Nem tudom. – Valami okot csak adott rá? – Nem adtam. – Mit csinált 56-ban? – Nem csináltam semmit. – Semmit nem csinált? – Vártam. Nem értettem a dolgokat, nem igazodtam el az eseményekben, nem éreztem késztetést magamban, hogy akár ezt, akár az ellenkezőjét csináljam, vártam. Vártam, mint a parasztok – mi lesz ebből? – Akkor mivel magyarázza, hogy nem kapott állást? – Nézze, Erdős elvtárs – mondta nekem – és a főszerkesztő szájába vette a megadjusztált pipát, meggyújtotta, szipogatta, míg szelelni nem kezdett, aztán kivette. – Én húszéves koromban kerültem Budapestre – mondta Éva –, az egyetemre, úgy, hogy egy lelket sem ismertem itt. Kitűnő tanuló voltam, a tanáraim megkedveltek, én lettem a példakép, és akkor elhittem, hogy itt valóban a népből akarnak új értelmiséget teremteni. Az államvizsga után választhattam, hova megyek dolgozni, újságíró akartam lenni, mi sem természetesebb, mint hogy újsághoz helyeztek. Aztán… – Erdős megszívta a pipát – amikor egy adminisztratív rendelkezés nyomán megszűnt az állásom, soha többé senki nem törődött velem. Az ismerőseim átmentek a tiloson, bele a rendőr karjába, és fizettek tíz forint büntetést, csak hogy ne kelljen szóba állniuk velem. Ne kompromittáljam őket. Az egyetem titkársága, ahova bementem pártfogást kérni, hisz öt évig ők tanítottak, ők tudják, hogy színjeles tanuló voltam, szemináriumvezető stb., mereven elzárkóztak: nekik csak az egyetemi hallgatókkal szemben van kötelezettségük. A tanáraim, akikkel beszéltem, a tehetetlenségükkel védekeztek és a titkársághoz utasítottak, mint ami hivatali tekintélyénél fogva… Szóval, Erdős elvtárs – mondta akkor Szalánczky Éva –, rájöttem, hogy ez egy blöff, hogy itt népi értelmiséget akarnak kinevelni, itt egy új népi értelmiséggel akarják fölváltani a régit; ez hangzatos szólam volt a „fényes szelek” korszakában, de mihelyst nem volt muszáj elhinni, mindenki kimutatta a foga fehérét: büdös paraszt, menjen vissza kapálni!… Ezért nem vettek vissza engem 56 után dolgozni. – És maga? – kérdeztem. – Maga ezeknek az új és keserű tapasztalatoknak a birtokában most milyen álláspontra helyezkedik? – Erdős élvezettel szippantott néha a pipából. – Éva a szemembe nézett, és ezt mondta, amivel egyszerűen meghódította a szívemet: – Ez az ország az én országom. Ha akarja, ha nem!

  A főszerkesztő elhallgatott. Szája két lebiggyedő sarkán ínég keserűbb lett a mosoly.

  – Hát nem! Az ország nem akart az övé lenni!… – Marosira nézett. – Azonnal fölvettem. Státusom nem volt, nem is kaptam, csak szerződést tudtam kötni vele a honorárium terhére, sőt a felettes szerveim óvtak, nehogy kompromittáljam magam egy ilyen „gyanús elem” szerepeltetésével. Konkrétumot ők sem tudtak mondani, illetve csak egyet: Szalánczky Évának néhány 56-os perben szerepel a neve – tanúként. Vagyis ismeretségi és baráti köréből többen börtönbe kerültek és többen disszidáltak.

  Aha! – gondolta Marosi, megértve a noteszban talált telefonszámok rejtélyét. Erdős elgondolkodva szívta a pipát. – Amikor Karády Katalin kiszökött az országból, negyvenkét személyt tartóztattak le miatta, köztük a pedikűrösnőjét is, akinek annyi köze volt a színésznőhöz, hogy hetenként megápolta a lábát, a szökéshez meg végképp nem volt köze. No de ez a legsötétebb Rákosi-korszakban történt! Ezeket a módszereket újítjuk föl most is? Valaki már attól gyanús, hogy ismerte Maléter helyettesét, akkor, amikor az még nem volt a Maléter helyettese, hanem egy fiatalember, aki udvarolt az Évának? Ha a szomszédomhoz betörnek és engem is kihallgatnak, nem észleltem-e valami gyanúsat – ettől én már éppolyan gyanús leszek, mint a betörő…? Sajátságos európai észjárás. Az angolszász szisztéma szerint mindenki ártatlan, amíg a bíróság be nem bizonyítja a bűnösségét. Inkább fusson kilencvenkilenc bűnös, mint hogy egy ártatlan szenvedjen. Az amerikai függetlenségi háború után nem csukták börtönbe a vesztes tábornokokat; egyetlenegy embert ítéltek el, egy hadifogolytábor parancsnokát, őt is csak azért, mert szadista volt, kínozta a rábízott foglyokat. Ennek a szisztémának a jegyében ellenezte Churchill is a nürnbergi pert, azt írván, hogy ha mi veszítjük el a háborút, akkor most mi állunk a bitófák alatt. Pedig a csatamezők fölött kinő a fű, az akasztófák alatt sohasem… Nálunk fordítva, a római jog érvényesül, a drákói törvények: mindenki bűnös, amíg be nem bizonyítja, hogy ártatlan… Hátborzongató, mi? Iszik egy kávét?

  – Köszönöm – mondta Marosi. A főszerkesztő fölemelte a telefont, kiszólt a titkárnőnek.

  – Megkérdeztem Szalánczkyt, milyen területen, milyen műfajban szeretne nálunk működni – a riportot jelölte meg. Nagyon örültem ennek, mert a riport volt a lap szűk keresztmetszete – ma is az. A Rákosi-korszak leszoktatta az írókat, újságírókat a valóság empirikus tanulmányozásáról… Talán emlékszik arra a híres baromságra: „A szem nemcsak eszköze a látásnak, hanem korlátja is”? És hogy a riport, a szociográfia nem realista műfaj, hanem naturalista, és a kettő szöges ellentéte egymásnak… Most már elvileg nem volt akadálya a valóság föltárásának, csak gyakorlatilag. Két oldalról is. Egyrészt az újságírók nem ismerték az életet, tehát a megismerés módszere nem volt a birtokukban: minden gyárigazgató, járási párttitkár úgy csapta be őket, ahogy akarta, nem tudták összegyűlt tapasztalataikkal a félrevezetést kivédeni. Másrészt megmaradt a bizalmatlanság légköre, a beosztottak nem mertek őszintén beszélni, a főnökök pedig államtitokként kezelték a legjelentéktelenebb információt is. Egyszóval: riportjaink a felszínen mozogtak, képtelenek voltak a lényeget megragadni… Ebben a rovatban mindenképpen szükségem volt új erőkre.

  – Kik dolgoztak abban a rovatban? – kérdezte Marosi.

  – Kismányoki Lívia volt a rovatvezető – mondta Erdős, és kiverte a hatalmas üveg hamutartóba a pipát. – És két fiatal újságíró, Rusák Ágnes és Hagymás Attila.

  Marosi gondolatban fölírta a két nevet.

  – Mi azzal a módszerrel csináljuk a lapot, hogy, hetente szerkesztőségi értekezletet tartunk, ahol mindenki előadja az ötleteit, akár a lap egészére, akár a saját munkájára vonatkozóan. Azt terveztem, hogy az első időkben én adok témát Szalánczkynak, de nem volt rászorulva, már a legelső értekezleten, amin részt vett, annyi kitűnő ötlettel állt elő, hogy a régi munkatársak szinte megirigyelték. „Túlbuzgó a kislány – mondta röhögve a helyettesem –, bizonyítani akar, és azt hiszi, hogy bármit is lehet itt csinálni. Majd a légkör elveszi a kedvét. Fél év múlva olyan tunya, rosszkedvű és akaratgyönge lesz, mint mindenki.” Tudja – mondta Erdős magyarázólag –, az 56 utáni légkör nem nagyon kedvezett az alkotómunkának, a kezdeményezésnek. Az értelmiség meglehetősen tanácstalan volt, annyit már tudtunk, hogy valami elmúlt, de nem tudtuk, hogy mi jön helyette. Egyesek félték, mások remélték, hogy minden ott folytatódik, ahol 56 előtt abbamaradt. Voltak, akik valami más jellegű kibontakozásban reménykedtek de nem tudták, hogy milyen lesz az. Itt a szerkesztőségben valóban elég rohadt volt a légkör. Erre én tulajdonképpen akkor ébredtem rá, amikor Szalánczky megírta az első riportjait. Az a mérhetetlen sematizmus meg unalomtenger, amely a lap hasábjait elöntötte, az ő írásai tükrében lett nyilvánvaló előttem is. Nem akarok túlozni, de Éva minden sora szenzáció volt…

  Elolvasom – fogadta meg Marosi.

  – …Sajnos, olyan mértékben szenzáció, hogy lehetetlen volt közölni – folytatta sajnálkozva a főszerkesztő. – Istenkísértés lett volna. Mindkettőnknek a fejébe kerül. Évának is, nekem is… Persze – Erdős újra a pipát kezdte babrálni – az én fejem hagyján, legfeljebb visszamentem volna a levéltárba, de nem engedhettem, hogy egy fiatalnak derékba törjék az életét. Az ő érdekében nem közöltem ezeket a provokatív írásokat. Az egész addigi és akkori politikánkat megkérdőjelezte, bármiről írt. Bármiről! Hiába adtam neki a legártatlanabb témákat, az ő tolla alatt azonnal közölhetetlenné vált. A külvárosi kultúrházról bebizonyította, hogy nem a kultúra temploma, hanem italbolt; a bölcsődéről, hogy nem szociális intézmény, hanem a nők egyenjogúságának a hiányát l