"Átfordult végül, átfordította Róza, vitte magával apádat. A derekát markolta meg erősebben, az ajkát megharapta, a bal kezét fel a póló alá, belenyalt a fülébe, még egy csók, a szoknyáját felhúzta, nem érezte a súlyát, ahogy feltette a korlátra. A korlát nyökögött, nyikorgott, Róza pörgött mindig feljebb, a csípőjét rángatta, a sarkai apád hátában, mutatta az ütemet." ...
Szabó Tibor Benjámin prózaíró, 1976-ban született Gyulán. Korábban volt tanár, könyvtárigazgató, papucs orrán pamutbojt. Jelenleg Budapesten él, egy könyvszakmai magazin felelős szerkesztőjeként dolgozik. 2010-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjas volt.
Mai novellája a Kamufelhő című kötetében olvasható. Egy ki nem mondott kérdésre keresi a választ: Hol voltál..?
Egyszerű történet a halálról.
Szét volt verve. A harmincas pálya Mályinál. Terelés, az éles futófények az éjszakában már fél kilométerről égették a szemet, ezer vaku ereje, apád nem bírt az útra nézni, a rádiót nyomogatta. A nő arca a felvillanásokban. Bámult előre, fogta a kormányt, nem zavarta semmi, meg se rezzent a mindig keményebb sortűztől. Nézte apád, hogy vegye észre a nő, összepillantásért, kellene, és neki jobban, de nem vette. Vagy úgy csinált, mintha nem. Nagyon meleg volt. Az ablakot nem lehetett letekerni, odakint legalább harminc fok, elképesztő, kettő körül, az aszfalt ontotta magából a nappal beszívott forróságot. A légkondi metsző szelétől viszont tíz perc alatt fejfájást kaptak, állítani nem lehet, régi már, akad. Bekapcsolták, kikapcsolták. Amikor elkezdett hasogatni a homloknál, akkor ki. A villogás egyre erősebb, a légbefúvókkal babrált apád, amikor a kocsi motorja mélyebb, nyugodtabb hangra váltott, gurultak, aztán már nem is lehetett hallani, és egyszer csak érezte apád a jobbos kanyart, vitte az erő a nő öle felé, csak az öv akasztotta meg. A stroboszkóp hirtelen elsötétedett.
– Beszélj hozzám, különben elalszom – mondta a nő.
Nem látta apád a falu nevét, amin keresztül, hosszú főutca, pislákoló közvilágítás, az út enyhén emelkedett, a lámpasor egy sárga fonal. A GPS nem tért magához, beragadt, folyton vissza akarta fordítani őket az autópályára, egy férfihang szenvtelenül ismételte ugyanazt a két mondatod, Újratervezés; Fordulj vissza a… de nem volt hová vissza, végül ki kellett kapcsolni. Róza jobb kezét szorongatta apád, simogatva, biztatóan, az ujjai remegtek, a tenyere nedvesedett. Szólni képtelen volt, nincs mit. Amiről lett volna, arról nem lehetett.
– Beszélj hozzám, különben elalszom – ismételte a nő. Apádra nézett, pillantás, nem ideges. Szomorú. Nem szomorú, ijesztő. Élőhalott. – Különben elalszom – ismételte. Nyomaték.
Nem aludt el. Egyáltalán nem aludt. Hatodik napja mentek, és nem, soha, egyetlen éjszaka se. Bolt előtti parkolókban, ebéd utáni pakolászás közben kiájult félórákra, de egyébként egyszer sem, Pécs, Dombóvár, Kecskemét, tovább, ezer kilométer, ezerötszáz, a kezét erősebben szorította apád, mit mondjon, mit mondhatna? És az erősödő sejtés közben. Napról napra, közelített a félelemhez. Hogy nem lesz vége, nincs érkezés, egy fára csavarodnak majd fel, úgy záródik, úgy múlik el. De nem.
Néma csendben autóztak.
Már fent a Bükkben jártak, kanyargó szerpentinek, fölöttük összeboruló lombsátor, a reflektor alagutat világított meg. Ott hűvösebb volt, a kanyaroknál meg-megcsúszott az autó fara a lecsapódott párán. Róza gyomorból korrigált mindenhol, rezzenéstelenül, mintha nem történt volna semmi. Aztán az erdő megnyílt egy helyen, balra kiálló, az út fordult jobbra, de előttünk széles völgy, és látták is, mert túl rajta, a messzi hegyek gerince fölött szakadt a sötét, a ritkás felhők között a szürke-kék, az alja már bíbor volt, gyönyörű, apád mutatta, hogy ne tovább, ezt meg kell nézni. Leparkolás, gyorsan ki a meredély szélére, ölnyi gerendákból a korlát, nekitámaszkodtak, csüggtek a látványon a nyirkos szélben. Pirkadt. Elmondhatatlan. Az a nyirkos kisodorta Róza szeméből a haját, megborzongott, apád átölelte. A póló átizzadt a hátán, tapadt, akkor apád felé fordult, visszaölelt, fonta rá a két karját, nézett közben ki a fejéből, nem sírt, jaj, ami abban a tekintetben, a remegő szembogarakban volt, azt nem kívánja apád senkinek. Húzta közelebb, még közelebb, erővel, nyitotta a száját, már nem látta apád, csókolta Róza, egyre hevesebben, a mellei apád mellkasához nyomódtak, a bimbók feszesek, szúrtak. Szinte. Kapkodott, követelt. Elszaladt volna apád.
Átfordult végül, átfordította Róza, vitte magával apádat. A derekát markolta meg erősebben, az ajkát megharapta, a bal kezét fel a póló alá, belenyalt a fülébe, még egy csók, a szoknyáját felhúzta, nem érezte a súlyát, ahogy feltette a korlátra. A korlát nyökögött, nyikorgott, Róza pörgött mindig feljebb, a csípőjét rángatta, a sarkai apád hátában, mutatta az ütemet. Gaspolva vette a levegőt.
− Szeress… szeress… ugye, nagyon szeretsz? − lihegte. Az íze fémes volt, édes. Sós. Nem indultak rögtön. Üldögéltek a korláton, nézték a völgyet, hallgatták. Egyre több madár ébredt, telt az idő, a hangok összefolytak, zsongott, rikácsolt már a Bükk, és mire a narancssárga kipillantott a szemközti magas mögül – nagyon hideg lett.
– Nem voltál ott – mondta Róza.
Apád dobolni kezdett a korláton, ujjal, ingerülten.
– Kórház, az első napon. Nem egy hét múlva, az elsőn. Mondtam is. Én kértem – kiabálta. – Nem, nem kértem, könyörögtem, hogy menjünk a sürgősségire, könyörögtem neked!
Elcsuklott a kiabálás.
Valami feszítette apádat, a hangerő se segített rajta. Nem lehetett kioldani.
– Nem voltál ott – mondta Róza. Csendes volt, nyugodt. Leugrott a korlátról, megigazította a szoknyáját, az autóhoz sétált, beült, apád csak szemmel követte. A motor harákolt néhányat, mielőtt beugrott. Apád állt a korlátnál, Róza a volán mögött, a szélvédőn át nézték egymást. Arra gondolt apád, hogy nincsen Isten. Nem hallotta, amit mond a másik, leolvasta a szájáról: Menjünk már!
Le voltak tekerve az ablakok, beömlött a nyírek fanyar szaga, az átmosó menetszél. Az erősödő napsugár néhol már áttörte a lombokat, zöldesen vetített, a kidőlt fák helyén éles sárga, mint a futófények előző éjjel. Szentlászló fölött nagyon szar volt az út. Felfagyva, töredezve, gödrökkel, tábla mutatta, hogy télire le is szokták zárni ezt a szakaszt. Nyugtalanító hangja volt a gumiknak a ragacsos morzsalékon, a világosabb részeken már száraz, de ott se jobb, apád vakarózott, csúszkáltak. Róza meredt előre, az arca egyforma besimult, aztán a jobb első ráfutott egy leszakadt ágra, az megdobta a kasznit, a fékbe kellett taposni.
– Nem megyünk Miskolcig – mondta apád. Róza fogta a kormányt, nem szólt, álltak félig keresztben az úton.
A GPS-től szálláshelyeket kért apád. Valami panzió előttük, néhány kilométer, a nevét se jelezte a gép, csak egy zöld pötty a képernyőn. Apád mutatta, hogy induljanak, és csak egy kézzel festett tábla volt a lekötőnél, alig vették észre, Rókaluknak olvasta apád, befordultak, szólt a kütyü is, hogy mindjárt megérkezés. Rókalak Vendégház. Minden csomagot apád vitt, ne cipekedjen Róza, a lépcsőn így is megszédült. Úgy ugrott mellé apád, nyakában, kezében a sok holmi. Recepciós nem volt, egy gondnok került elő, a kazánházból vagy honnan, hátulról, ráírva, hogy alkoholista, holdvilágképpel figyelt, nézte az óráját. Apád mondta neki, hogy szoba, kettőjüknek, majd reggel kitölti a papírokat, most aludnának.
− Hát reggel van − felelte a gondnok. Bólogatott. Apád meg intett, hogy majd, ha felkeltek. A kulcson béna kuglibáb lógott, a padlónak a folyosón bitumenszaga volt. A szobában is. Se fürdés, se evés, vetkőzött apád, vetkőztette Rózát. Aki magától nem csinált semmit. Állt a bútorlapos szekrény előtt, háttal, nyúlt át apád, húzta le az izzadt pólót, kapcsolta a melltartót.
– Menjünk haza, szépen kérlek! – mondta apád.
Róza feltette a két tenyerét a szekrényre. Homorított, ringatta a csípőjét. Nagyon fáradtak voltak. Döfködött a nő, erővel, még jobban homorított, és gusztusos volt, és telt, és a bugyija becsúszva, bevágott hátul.
Ami azután történt, az gyors volt, és örömtelen
Álltak a szoba közepén, alig kaptak levegőt.
– Menjünk haza, szépen kérlek! – mondta.
– Tapolcára – válaszolta Róza.
Apád ingatta a fejét, hogy ne, elég lesz már.
– Megbaszol a barlangfürdőben. A határhegyen, a cseppkőbarlangban, a Sajó hídján. Aztán tovább.
A mondatok hegyesek voltak, a hang inkább könyörgő.
Apád ingatta a fejét.
– Mért nem mentél kórházba? – kérdezte apád.
Róza szembe fordul vele.
– Nem voltál. Háromszáz kilométerre voltál, onnan az okoskodás. Nem voltál ott.
Ütött apád mellkasát dühösen, erőtlenül.
– Átázott a szivacs reggelre! – mondta Róza – Érted?! Nem a lepedő! A szivacs, átázott, ilyen vastag – a pici kezével mutatta az araszt.
– Igen, tudom – mondta apád.
– Annyira szemét vagy, lelketlen szemét, minden elázott.
Róza lerogyott a földre, a szájában buborékok.
– A vödörbe mártogattam bele.
Zokogott.
Feküdtek az ágyon, fogta apád kezét. Egy idő után úgy csinált, mintha aludna, de apád ismerte, hallotta, hogy nem. Aztán apádnál elszakadt a film. Amikor kinyitotta a szemét, még mindig fogta. Apád érezte a tónust Róza izmaiban, érezte, hogy nem alszik. Elkezdtek mocorogni, Róza kiment a tusolóba. A fürdő ajtaját nézte apád valameddig, a saját szuszogását hallgatta. Lerúgta a takarót. Döntés. Egy perc alatt ébredt a gép, új jószág, gyors, csendes, térerő is volt, a menetrendoldal kékje világított. Gőzfelhőt hozott magával később, be a szobába, a laptop akkor már a táskában volt.
Délután kettő lett, mire magukhoz tértek. A Rókalak parkolója. Szinte üres. A kocsi minden ajtaja nyitva volt, Róza a kesztyűtartót takarította, apád derékig a csomagtérben. A bőrönd meg a nagy sporttáska csak egyféle elrendezésben nem billeg, nem kótog a kátyúknál, és azt az egyet apádnak nem sikerült megjegyeznie. Berakta, kivette, fordítva, újra, elölről. Egy gömbölyű busz érkezett, valami nagyon modern, hatalmas, sokáig manőverezett, mire megtalálta a helyét hátul, ahol a fenyves kezdődik. Zajos gyerkőcök futottak szét belőle, kisiskolás fiúk-lányok, apád ösztönösen kibújt a pótkerék mellől, figyelte a gyereket. Száz bolha, alufóliás szendvicsek, chipses zacskók, kergetőztek, telefonáltak. Az egyik a busz gyomrában birkózott épp, erőlködve a többi csomag közül a sajátot, húzta két kézzel, görnyedt, nagyobb volt a pakk, mint ő maga, aztán kicsúszott, a kislány fenékre huppant, és apád meglátta az arcát. Hasonlított. A szája. Teljesen olyan. Aztán arra gondolt apád, hogy most mindenbe belelátná, nem bámult tovább, értelmetlen. Koppanást hallott, gurult is valami, behajolt a kocsiba. A termosz még oda-vissza ringott a lábtérben, Róza elnyúlva, a kormány mögött, de átlógott a másik ülésre, a szeme csukva. Biztos nyomta a hasát a sebváltó, az ujjai lógtak a kesztyűtartó előtt. Nézte apád, milyen gyönyörű. Szerette. Nagyon. Meghalt a kisbabájuk, a féltestvéred, mielőtt világra jött volna. Nem lehet visszacsinálni, se elfelejteni – a világ összes dugása nem lenne elég hozzá. Elmondhatatlan. A telefonra pillantott apád, a gondnok kocsijára, megint a telefonra. Tudta, hogy négykor indul egy vonat Miskolcról. Róza szemhéja mozogni kezdett, biztos álmodott. Nem volt magánál. Nem volt apáddal. Élete a szellemeké. De aztán mégse.
***
Forrás:
Szabó Tibor Benjámin: Kamufelhő – Hűtlen apák könyve
Scolar Kiadó. 2012. 140 oldal.
