„Távozzanak hölgyeim, távozzanak hazájukból, ha lehetséges néhány hétre, néhány hónapra, hogy érezzék, minő öröm az, midőn az ember azt viszontláthatja.” - biztatja kortársait a tudós férje oldalán Ázsia egy részét bejáró, tiszteletbeli magyar Újfalvyné Bourdon Mária. Sorozatunkkal Takács Mária jóvoltából a XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nőkkel lépjük át a 2012 és 2013 között húzódó látszólagos határt. A tizenegy részen át bemutatott nők könyveikben rögzített utazási élményeikkel egyszerre adnak érzékletes társadalomrajzot, s mutatnak fel a kor megszokásától elkülönböző szerepmintákat, így adva példákat a határok átjárhatóságára. A 6. részben Bourdon Mária első utazásának élményeiből kapsz ízelítőt.

Magyar világjárónők: Újfalvyné Bourdon Mária

Bourdon Mária azon kevés feleségek egyike volt, aki férjével együtt járta be a világot, s tudós hitvese lévén tudományos munkában is részt vehetett. A XIX. század második felében csak a legfejlettebb, legpolgárosultabb országokban járhattak a nők egyetemre, s még jó pár évnek kellett eltelni ahhoz, hogy mint tudósok utazhassanak.

Bourdon Mária (Marie Bourdon) francia állampolgár volt, mégis számon tartják a magyar utazónők között. Első útjáról, amely Belső-Ázsiába vezetett, ugyanis a hazai közönség előtt oly nagy sikerű könyvet írt, s a Magyar Földrajzi Társaság oly nagyra becsülte érdemeit, hogy Újfalvyról és róla is mint hazánk „fiairól” beszéltek.

Bourdon Mária Clarice-Virginie-Marie Bourdon néven 1842-ben született Chartres-ban, egy órásmester lányaként. Feltételezhetően az alapfokú oktatáson túl a polgároknak „kijáró” oktatásban részesült – máskülönben a tudós Újfalvy Károly nem figyelt volna fel személyiségére, sőt később tudományos munkáiban sem tudott volna férjének segíteni. (Újfalvy Károly Mezőkövesden született. Németországi és franciaországi tanulmányai után feleségül vette Marie Bourdont, ezzel francia állampolgár lett. A versaillesi líceumban tanított először.)

Már 8 éve házasok voltak, amikor 1875-ben a francia közoktatási minisztérium megbízta férjét, hogy végezzen Oroszország közép-ázsiai részén antropológiai és néprajzi tanulmányokat. Bourdon Mária lelkesen vele tartott, s az úton intellektuális érdeklődését is kielégíthette. Az 1876-77-ben tett 17 hónapi utazás után hazatérve megírta úti élményeit Páristól Samarkandig című könyvében, amelyet magyarra is lefordítottak.

Az Oroszországhoz csatolt kínai Kuldzsa tartományban megismerte Yakub béget, a kasgari emírt, akinek életéről regényes életrajzot írt Egy kalandor király Belső-Ázsiában címmel. Második művével vált végleg népszerűvé.

1880-ban következő útjuk Turkesztánba vezetett, megint a francia közoktatásügyi minisztérium megbízásából. Feladatul ezúttal Turkesztán népeinek, főleg nyelvének tanulmányozását kapták. Újfalvy két tudós segítőjével (egy luxemburgi orvos-botanikussal és egy francia térképész-fényképésszel) nem sokáig bírt együtt dolgozni, nehéz természetét csak felesége volt képes elviselni. A nézeteltérések és a kedvezőtlen téli időjárás miatt még az év végén vissza kellett térniük Párizsba. Rövidebbre sikerült útjuk ellenére megannyi tárgyi anyaggal, jegyzetekkel gazdagították Európa tudását az ismeretlen Keletről.

Egy évvel később, 1881-ben harmadik expedíciójukon az angol fennhatóságú Indiában, Nyugat-Himalájában és Kasmírban végeztek antropológiai kutatásokat. Bombayből Delhin át eljutottak a Himalája lábaihoz: első kutatásaikat itt végezték, s egy magyar orientalista, Leitner Gottlieb Vilmos segítette őket. Az Induson felhajózva, Baltisztánon át, havas és kopár hegyeket „megmászva”, Ladak volt a következő állomásuk. E terület után Kasmír valóságos paradicsomnak tűnt és megnyugvást hozott az addig szívósan minden akadályt leküzdő Bourdon Mária számára. A sok megpróbáltatás után hazatértek Párizsba, s két év múlva megjelent az utazónő francia nyelvű útleírása. Újfalvy, mint minden útja után, feldolgozta a felesége segítségével készített jegyzeteit és az összegyűjtött tárgyi anyagot, s tudományos művet írt belőlük.

Bourdon Máriát méltán tartja a francia és a magyar földrajztudomány is kutató- és felfedezőnőnek. Férjének minden útján segített begyűjteni az anyagot, illetve jegyzeteket készített. Lelkesültsége az ismeretlen tájak és emberek iránt útjaik során kitartássá változott: hóval, hideggel dacolva, a sivatagban a homokvihart is átvészelve véghezviszi azt, amibe belevágott. Kevés korabeli nő csinálta volna végig ugyanezt. Bourdon Mária az utolsó divatnak megfelelő ruhatárából pár darabot magával vitt az útra. Az ezekhez illő, bár ilyen utazáshoz nem igazán praktikus kellékek, mint a kesztyű vagy a fátyolos kalap csak arra voltak jók, hogy elbűvöljék az ázsiai orosz helytartókat, s így oda is engedélyt tudott szerezni, ahová Újfalvy amúgy nem juthatott volna el.

Mr. Prasanta kumar Das (Kolkata, India):
Ladak épületegyüttese Indiában
kép forrása

A Francia és a Magyar Földrajzi Társaságban (1886-ban) is tapsvihar és fotóriporterek hada fogadta. A múlt század második felében tudós társaságokban nőként felolvasást tartani elég nagy kuriózum volt. A franciák érdemei elismeréseként az Akadémia Tisztje címet adományozták neki.

Harmadik útjukon Újfalvy szembetegséget kapott, hazatérve már alig látott, az összefoglaló tudományos munkát felesége írta meg. (Ennek címe: A fehér lumok koponyatorzulásai.) Utolsó éveikben Firenzében laktak. Újfalvy betegsége miatt korán megöregedve élte napjait; 1904. január 31-én halt meg, 61 évesen. Bourdon Mária ugyanazon év augusztusában egy szerencsétlen baleset áldozata lett: ágya olvasás közben kigyulladt, s ő nem tudott a tűzből kimenekülni. 62 évesen fejezte be életét.


Újfalvyné Bourdon Mária: Páristól Samarkandig

Bourdon Mária könyve ismeretterjesztő útleírás. Naplójába írt feljegyzéseiből, illetve az egyes népek szinte tudományos igényességű leírásánál a férjének készített jegyzeteiből írta meg.

1876-77-ben utaztak Közép-Ázsiába. Hazatérve megírta művét franciául, s illusztrációkat, grafikákat is mellékelt hozzá. Könyvét 1885-ben fordították le magyarra; mindkét országban nagy sikert aratott.

„A nők nem bírták felfogni, hogyan határozhattam el magamat arra, hogy férjemet kövessem. Azt mondták, hogy valóságos őrültség, ha nő ily kalandos utra adja magát. És ha biztos volna ez az ut! Ön nem fog, mondták, visszatérni! Ne menjen el! Csakugyan, ugy fogadtak midőn visszatértem, mintha feltámadtam volna.” (Újfalvyné Bourdon Mária: Páristól Samarkandig, 40. o.) Ezek a sorok nagyon jól kifejezik, hogyan gondolkodtak a XIX. század második felében a nők lehetséges szerepeiről.

A világjárónő Ázsiában kiszakadt ugyan a francia társadalomból és az európai kultúrkörből, azonban annak szokásai szerint ítélt, annak értékeihez viszonyított. Szamarkandból Taskentbe hol kocsin, hol lóháton utaztak. Egy alkalommal Bourdon Máriának egy kanca jutott, s ennek apropójából fejti ki véleményét a keleti nők helyzetéről: „A muzulmánok tisztességtelen dolognak tartanák kanczán lovagolni, melyet egyedül a tenyésztés czéljaira tartanak fel. E nagy tisztelet, melyet az állatok iránt tanusítanak, talán lassanként át fog terjedni a nőkre is, mert csakugyan feltűnő, hogy ezen emberek oly kegyetlenek a nők iránt, a kik az állatok iránt oly gyengédek tudnak lenni.” (338. o.)

A magyar származású utazónőkkel összehasonlítva ő ír legtöbbet az idegen népek asszonyainak helyzetéről, őt érinti ez a kérdés legérzékenyebben. Nemének egyik előnye, hogy bejuthat a muzulmán vallású ázsiai elöljárók háremeibe. Mindezt nem csak kíváncsiságból, hanem Újfalvy kedvéért is teszi, ugyanis a háremek zárt világában csak ő készíthet antropológiai feljegyzéseket a nők külsejéről, vonásairól, öltözködésükről valamint szokásaikról is. Az orenburgi mollah háremében tapasztaltakat így összegzi: „A szállodába érve kedves barátnőm (Orenburg kormányzójának felesége) és én szomoru megjegyzéseket tettünk e szegény nők sorsára vonatkozólag, kik e vidéken ugy élnek, mint az állatok. Nem tanitják őket semmire, sohasem mennek ki az utczára s legfőbb azt a kis udvart ismerik, mely a házhoz tartozik. A szó szoros értelmében be vannak zárva e három szobából álló lakásba, s ott semmi más foglalatosságuk nincs, minthogy önmagukat csinosítják férjeik számára. […] az egyház ép ugy el van zárva előlük, mint a társadalmi élet; az ég ép ugy, mint a föld visszautasítani látszik őket.”

Lala DAYAL (India, 1844–1905):
Courtesan (or woman in a zenana) c.1885
kép forrása

Még maga sem sejtette, amikor elindult, hogy férje vizsgálataihoz milyen „áldozatokat” fog hozni. Arra valószínűleg felkészült, hogy férje eredményeit lejegyezze, de arra már nem, hogy az aprólékos „cserépgyűjtögetésben” is részt vegyen. Először még saját magának is furcsa, hogy ilyet megtesz („ugy látszik, hogy a régészet iránti hajlam ragályos”), az első hetek után azonban már természetes neki, hozzátartozik az utazás hétköznapjaihoz. „A koponya-gyűjtemény valóban jelentékeny volt; haminczkét példány fedte kicsiny ágyainkat az itt lakó nemzetiségektől. Nagy gonddal csomagoltam őket be, tudva azt, hogy Ujfalvy minő kényes ezekre. Minő különbség ma és azon első nap között, midőn kezemet irtózva kaptam vissza az első érintésnél és remegve végeztem a csomagolást! Mennyi ellenszenvet és utálatot győz le a megszokás és az utazás!” (576. o.)

Az ilyen jellegű mindennapi apró részletektől lett az útleírás más, mint az addig megszokottak, ismeretterjesztő pedig azoktól a soroktól, melyeket – talán egy az egyben – átemel férjének készített feljegyzéseiből. Az üzbégek leírása is olyan aprólékos, hogy a mellékelt illusztrációtól függetlenül még a gyengébb képzelőerővel rendelkező olvasó is maga előtt láthatja őket: „Az üszbég örököse a közép-ázsiai uralkodó törzsnek; ő a fajok keresztezésének szülöttje, és mindamellett típusa annyira karakterisztikus, hogy meg lehet ismerni az első látásra. Termete középszerű és általában sovány; bőre sötétbarna, haja fekete, szakálla ritkán nő; szeme fekete, szögletei egy kissé felfele emelkednek. Orra széles, rövid és vastag, ajkai duzzadtak és felvettek; fogai, épúgy mint a kirgizeké vakítóan fehérek…” (424. o.) Leírja még életkörülményeiket, hogy hol laknak, miben laknak, a berendezést stb.

Ezeken a tájakon nekik is hasonló viszonyok között kellett elszállásolni magukat, de Bourdon Mária ehhez is tudott alkalmazkodni. Orenburgban az egyetlen szálloda szobájának berendezését látva (ágyuk egy bőrrel betakart fapriccs volt) bizony honvágy fogta el: „Elképzelhetni, mily fájdalommal gondoltam arra, hogy ebben a hidegben és ily fáradtan, hogyan fogok pihenni. Hol maradtatok függönyök, vánkosok, puha lábmelegítők s mindazok az apró és kényelmes dolgok, melyeket a civilizált utazó nem nélkülözhet! Az orenburgi szálloda e második emelete már eléggé mutatta, hogy barbár világba jutunk.” (68. o.) Később, Ferganah felé utazva már az ennél szélsőségesebb helyzetek is egészen familiárissá váltak számára: „Mielőtt lefeküdtünk, körültekintettem. A legsajátságossabb éjjeli tanyánk volt. Egy tágas udvart magas fal köritett be. Az udvar egyik sarkában egy orosz tiszt feküdt szőnyegeken feleségével és gyermekeivel. Alig födte be őket egy vászon-ernyő. Mi, kik a tarantaszban ágynemün aludtuk, valóságos szibaritáknak tekinthettük magunkat. Soha életemben nem képzeltem volna, hogy így fogok tölteni számos éjszakákat. A starosta és neje az ajtó előtt feküdtek ágyakon. Az udvarban a jensikek henteregtek kasmáikban. A többi utazók szintén tarantaszokban aludtak. És körülöttünk épületes egyvelegben lovak, tevék, ürük, kutyák, kakasok és tyukok tanyáztak!” (356. o.)

Az embereknek és életkörülményeiknek a leírásával tulajdonképpen fel is vázolta annak a népnek a társadalmát, ahol utaztak. Sem az ilyen viszontagságok, sem a kirgiziai árviz vagy az egymástól külön töltött idő nem szegte kedvét. „A mi engem illet, én már edzett voltam … mindenféle nélkülözés, baj, kellemetlenség kétszerte felélesztette bennem a vágyat utazásunk végcélja után.” (160. o.)

Keleti kalandjait nem bánta meg, s ahogy az évek múlva kiderült, még kettőre is vállalkozott szintén férje oldalán. Könyvét így zárja le: „Távozzanak hölgyeim, távozzanak hazájukból, ha lehetséges néhány hétre, néhány hónapra, hogy érezzék, minő öröm az, midőn az ember azt viszontláthatja.” (637. o.)

(Képek forrása: Yakub beg; Leitner Gottlieb Vilmos)