Új sorozatunkkal Takács Mária jóvoltából a XIX. és XX. század eleji magyar világjáró nőkkel lépjük át a 2012 és 2013 között húzódó látszólagos határt. A tizenegy részen át bemutatott nők könyveikben rögzített utazási élményeikkel egyszerre adnak érzékletes társadalomrajzot, s mutatnak fel a kor megszokásától elkülönböző szerepmintákat, így adva példákat a határok átjárhatóságára. "...Nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne és én Mánusz szigetén vagyok." - Ebben a részben a pápuák között misszionáriusként ténykedő Molnár Mária életét ismerheted meg.

Magyar utazónők: Molnár Mária

1950-ben állított síremléket a pápua új-guineai Manus szigetén működő német evangélikus misszió a II. világháborúban mártírhalált halt társaik emlékének. Mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan a japánok 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Köztük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki 15 évet töltött a pápuák között. (Balázs Dénes: „Molnár Mária halála.” In: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1993/12., 93.o.)

Várpalotán született 1886-ban. Miután elvégezte az elemi iskolát, családja Budapestre költözött, ahol a polgári iskola befejezése után műtősnővérnek tanult. Közben kapcsolatba került a Bethánia Szövetség tagjaival, akiknek hatására megtért, és jelentkezett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. A Bethesda kórházban dolgozott mint műtősnővér. Innen 1908-ban távozott, s az I. Világháború kitöréséig több kórházban segédkezett. A háború alatt a Bethánia Szövetség hadikórházában teljesített szolgálatot. Mikor a háború véget ért, aktívan bekapcsolódott a belmissziói munkába. 1923-ban Győrben gyülekezeti diakonissza lett Czeglédi Sándor lelkipásztor mellett [a fenti fotó ebben az időszakban készült - kép forrása]. 1925-ben a németországi Liebenzellbe ment, hogy megtanuljon németül és tovább képeztesse magát belmissziói szolgálatra. A külmissziós intézetben hallott először a mánuszi misszióról; a német bibliában pedig először olvasott „népek” helyett „pogányokról”. Ezek hatására döntötte el, hogy jelentkezik külmissziói szolgálatra.

(forrás)

Jelentkezéséről ezt írja: „Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne és én Mánusz szigetén vagyok.” (Anne Marie Kool: Az Úr csodásan működik, II/181. o.)

Az orvosi vizsgálat először trópusi szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította (Molnár Mária 42 éves, a korhatár pedig 30 év), az itthoni Magyar Leányegyesületek Missziói Bizottsága pedig inkább Törökországba küldte volna, de ő kitartott elhatározása mellett. Hazatért Győrbe, s itthon végül megszerezte a kedvező orvosi véleményt. 1924. augusztus 14-én a Kálvin téri református templomban, az ő számára rendezett kibocsátó istentiszteleten Ravasz László püspök elismerte a Duna-melléki Egyházkerület Misszionáriusának, így a Magyar Missziós Szövetség küldötteként indulhatott el Pápua Új-Guineába.

(forrás)

Hogy összegyűjtse a pénzt az utazásra, körutakon tartott előadást a külmissziói munkáról. Az eltartási költségeket a Magyar Misszió azzal a feltétellel vállalta, hogy a Liebenzelli Missziói társulat alkalmazza őt Mánuszon. 1927 decemberében indult el német társával, Tina Göbellel Liebenzellből. Toulonból hajóztak ki, s Port Saidot és Ceylont érintve érkeztek meg január végén Sydneybe. Egy hónapi várakozás után már a missziós telephely központi szigetén, Mánuszon vannak. Könyvében – Hét év a kannibálok földjén – így emlékezik: „Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk, homlokzatán ezzel a felírással: «Gott segne Ende.» – «Isten hozott.»-tal fogadtak bennünket új otthonunkban. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szíven, hogy ezek a feketék az én apám, anyám fitestvéreim és nőtestvéreim.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 22. o.)

Először Lugos, majd Pitilu szigetén látta el misszionáriusi teendőit; itt kapta a pápuáktól a „Misziz Doktor” nevet. Pitilun teljesen egyedül dolgozott 300 pápua között. Rendszeresen meglátogatta a főszigeten, Mánuszon lévő központot és a többi szigetet: Lunost, Lonint és Pak szigetét. Megtanulta a pápuák nyelvét, s lefordított nekik a Bibliából részeket és egyházi énekeket. Pár év alatt „pápuái” felépítettek neki egy moszkitóhálóval teljesen körülvett missziós házat, a Bethania Um Muk-Muk-ot (’Bethania, az öröm háza’). A bennszülötteket megtanította a civilizáció hasznos ismereteire, a gyerekeknek iskolát létesített. Megfigyelte a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait – ezekről levelekben, illetve könyvében számolt be.

Timothy Allen felvétele (forrás)

Eszközeik, használati tárgyaik közül a sárospataki múzeum számára küldött egy pár darabot haza. Pénzügyi támogatást itthonról nem kapott. A Magyar Nemzeti Bank korlátozta a valutakivitelt – ennek hátterében a katolikus egyház állt, amely el akarta lehetetleníteni a református missziói munkát. Ezért nem csak Magyarországról, de Csehszlovákiából és az Egyesült Államokból is igyekeztek csomagot küldeni neki, ám ezeket sokszor féléves késéssel kapta meg.

Molnár Mária 15 évet élt a Pápua Új-Guineához tartozó szigeteken. Ez idő alatt csak egyszer jött haza, három hónapra. Beszámolt missziói tevékenységéről, földrajzi és néprajzi jellegű ismertető előadásokat tartott a pápuákról és a szigetekről. Nevét, a síremléken kívül, ma a Manus szigetén működő iskola leánykollégiuma viseli.

Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén

Molnár Mária a név szerint is ismert magyar utazók sorában Fenichel Sámuel és Bíró Lajos után harmadikként járt Pápua Új Guineán. Míg elődei tudósként léptek az európaiak számára alig ismert földdarabra, ő egyházi kötelékekben utazott. Megismerésvágyánál fontosabb volt megváltoztatni akarása: egy civilizálatlan, természeti népet keresztény hitre megtéríteni, s hagyományaik, mindennapi szokásaik részévé tenni az európai szokásokat.

Hét év a kannibálok földjén című könyvében saját élményein keresztül, de tárgyszerűen adja közre a pápuák életét, családi és törzsi viszonyaikat. Műve ezért inkább útleírás, mint útirajz – szemben Kunst Irénével [róla lásd sorozatunk előző részét], akivel sikerült néhány levelet váltania. Amilyen nagy türelemre és megértésre volt szüksége a bennszülöttekkel való érintkezésben, olyan nyitottsággal írt róluk. Jövendő „bárányai” hamar megkedvelték, amikor látták, hogy nem csak beleszólni akar életükbe, hanem segíteni is tud rajtuk, ápolja a betegeket: „… mindenkinek nevet adtak, engem »Miszisz Doktornak« hívtak. A hetedik faluban is tudták hamarosan, hogy itt van egy »Miszisz Doktor« és messziről eljöttek a falunkba.” Mikor fehérként (idegenként) egyedül maradt Pitilu szigetén, nem akarták házában magára hagyni és „vagy 10-en akartak nálam aludni, hogy vigyázzanak reám. [...] A férfiak is kérdezték, hogy nem félek-e mert akkor ők a verandán alusznak és vigyáznak reám. Nem félek – mondtam – mert Jézus odaáll az ajtóba és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja és nem engedi be. Nagyon meglepte a férfiakat, amit mondtam. Jézus marad? Akkor én megyek, - mondta a törzsfőnök és elment.”

Alexander Rose felvétele (forrás)

Hosszú misszionáriusi munkája során nemcsak a térítés érdekelte; kiváló megfigyelőnek bizonyult a pápuák társadalmának tanulmányozásakor, s mindezekről apró részletességgel, néha szarkasztikusan írt. „A disznóölés itt nem olyan egyszerű művelet, mint Magyarországon. A disznót négy lábánál fogva felkötik egy rúdra. Azután két férfi a vállára emelve végighordozza a szigeten. Közben tülkölnek, dobolnak, ujjongva kiáltoznak, hogy mindenki tudja, és lássa, hogy disznóölés lesz. Néhány évvel ezelőtt még emberekkel tettek így, mint most a disznóval.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 53. o.)

E nép szokásain kívül talán a legtöbbet életmódjukról írt. Az emberek mindennapjaikat családi, törzsi kötelékben élték, ezeknek szabályai vonatkoztak rájuk. Az európai misszionáriusnő a maguk valóságában írja le ezeket: a férfi-nő viszonyt a családban és a törzsben, s a gyerekek életét: „Már a gyermekeken is meglátszik az, hogy az asszonyoknak kell mindenféle munkát végezniök. A kislányok sokkal többet dolgoznak, mint a fiúk. A 6-8 éves leánykáknak már vizet kell hordaniok, fát szedniök az erdőben, sőt azt össze is kell vágniok.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 55. o.) Különös figyelmet fordít az archaikus társadalomban élő nők helyzetére, viselkedésére. Ezzel nem csak „története” tárgyát színesíti, az apácák által nevelt, fejlett szociális érzékenységgel bíró nőről is képet kapunk: „A nők elrejtőznek, ha idegen férfiak közelednek a falujuk felé. A misszionáriusokat sem hallgathatják tehát, csak a férfiak és a fiúgyermekek, meg esetleg néhány idősebb harcias asszony. Így egészen természetes, hogy nő viheti el legkönnyebben az evangéliumot a nőkhöz.” Egészen belefeledkezik, és élvezi a helyzetet, mikor mint fehér nő (misszionáriusi szerepköre ezúttal mit sem számít) megy el ezen kirekesztett pápua nők csoportjához: „Az asszonyok és lányok körülfogtak és hol a kezem szorongatták, hol hátba verdestek, így fejezték ki örömüket a felett, hogy testvéreimnek neveztem őket, hogy én is csak olyan nő vagyok mint ők. Mindenütt le kellett bontanom a hajamat és engednem, hogy végig tapogassák, mert ők még ilyent soha nem láttak. Fehér nő még nem volt náluk, ők pedig nem jártak sem a missziói állomáson, sem Lorungoban. Én voltam az első »fehér csoda«.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 87. o.)

Alexander Rose felvétele (forrás)

Könyvét valószínűleg feljegyzései (naplója) alapján írta meg. Írását fotókkal is illusztrálta: ezeket saját maga készítette az itthonról magával vitt, kisméretű Leica fényképezőgéppel. Hét év után sem bánta meg, hogy jelentkezett misszionáriusnak, s a sok viszontagság, a bizonytalanság megszokása, sőt megszeretése után ezt írta: „Mégis nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide és itt is otthonom van. Azelőtt sohasem éreztem magam sehol annyira otthon, mint itt.” (Molnár Mária: Hét év a kannibálok földjén, 56. o.)