„Ó, Mária, Istennek anyja,
testem a fátylat leveti,
rabságát már nem tűrheti.
Az emberszív természetének
tudója, Te ne értenél meg?
Tudod, testem mint sanyargattam,
a rózsafüzért morzsolgattam,
böjtöltem is, de mindhiába,
megtör a szerelem igája,
ki kell hát lépnem a világba!
Irgalmas Krisztusom, te drága,
te, kit keresztre feszítettek,
s latrok között függött a tested,
te, ki Lázárt feltámasztottad,
sírjából a holtat kihoztad, / te látod nagy szükségemet,
és megbocsátod vétkemet! / Kezemet el nem engeded,
bár bűn lápjába süllyedek!”

Egy fiatal apáca szerelmes lesz, megszökik a kolostorból és mély bűnbe esik - két gyermekét csak testét árulva tudja eltartani. Amikor évek múlva, már koldusként visszatér a kolostorhoz gyermekeivel, megérti, hogy csoda történt, Mária éveken át végezte az apáca sekrestyési feladatait, Beatrijs távollétét senki nem vette észre. - ez a L'Harmattan kiadó gondozásában megjelenő olla vogala / minden madár sorozat Beatrijs - Egy apáca története című kötetének váza.
A legenda különféle változatai a középkor óta Európa-szerte ismertek. A tizennegyedik századi flamand Beatrijs-be beleépültek az udvari szerelem elemei, a forrásokból az ismeretlen szerző mesterien kidolgozott, lélektanilag is hiteles történetet formált. A Beatrijs fordítását az ELTE és a KRE néderlandisztika szakos hallgatói készítették elő közös szemináriumokon Daróczi Anikó és Réthelyi Orsolya vezetésével.
A régi németalföldi irodalom értékes darabjaiból szemelgető olla vogala / minden madár sorozat címe az egyik első fennmaradt holland nyelvű írásos emlékből származik, amelyben mintha egyik népdalunkat hallanánk: "Hebban olla vogala nestas hagunnan hinase hic enda thu wat unbidan we nu" - "Minden madár fészket rak már, csak te és én nem, hát mire várunk?"
A Beatrijs-t az Írók Boltjában az Akárki / Elckerlijc irodalmi estek sorában március 21-én délután négy órától mutatják be. Bevezetőt mond Réthelyi Orsolya, aztán Nádasdy Ádám, Seláf Levente, Rakovszky Zsuzsa és Daróczi Anikó beszélgetnek Gera Judit moderátori közreműködésével. (A beszélgetés szerkesztett változata később megjelenik az Élet és Irodalomban.)
E cikkben Beatrijs történetéből olvashatsz részleteket, holnapi bejegyzésünkben pedig az Akárki / Elckerlijc estsorozat egészéről tájékozódhatsz Réthelyi Orsolyával készült interjúnkban.

BEATRIJS - Egy apáca története

Fordította Rakovszky Zsuzsa és Daróczi Anikó
A kísérő tanulmányokat és a jegyzeteket írta Daróczi Anikó és Réthelyi Orsolya
RÉSZLETEK

(...)

Végighallgatni sem bírnátok,
ha elsorolnám, mennyi átok,
de mennyi áldás is fakad,*
hol a szerelem szárnyra kap.
Csoda-e, hogy szegény apáca
próbálta bár, le mégse rázta
igáját? – ne feddjük ezért!
Hisz a Gonosz folyvást kísért*
bennünket, sosem nyugoszik,
éjjel-nappal fondorkodik,
a véneknek sem irgalmaz,
s hányféle rút cselt alkalmaz!
Unszol a test bűneire,
hogy csaknem elpusztult bele*
szegény lány – Istent ostromolta,
kérvén, hogy könyörüljön rajta,
s így szólt: „Már el nem viselem,
úgy megsebzett a szerelem!
De aki olvas a szívekben,
Ő tudja jól, mint gyötör engem,
hogy majd elvesztem az eszem!*
Új életet kell kezdenem!
Leteszem az apácafátylat!”
S hogy mit tett? Mindjárt meghalljátok!

***

Az ifjúnak, aki iránt*
annyira gyötörte a vágy,
levelet írt, és kérve kérte,
amint lehet, jöjjön el érte,
hogy boldogságát nála lelje.
Indult a küldönc, ment sietve,*
hogy a levelet általadja.
S amint az ifjú elolvassa,
nagy öröm tölti el szívét,
nem késlekedik semmiképp!
Alig számláltak tucat évet,*
kínja a szerelem sebének*
gyötörte már őt és a lányt.
Így aztán tüstént lóra szállt,
s a kolostorhoz vágtatott,
a lányt hogy megtalálja ott.
És ha másként nem, legalább
láthassa az ablakon át,
s beszéljen véle valahára.
S az nem is váratott magára.
Hogy megtudja, a kedvese*
szerelmét viszonozza-e,
a kis ablakhoz odalépett,
s a sűrű vasrácson kinézett.
Ott epedtek, egymásra vágyva,
Kinn a fiú, és benn a lányka.

Sokáig, némán álltak ott,
szívük hevesen dobogott,
nagy szerelmesen sóhajtoztak,
hol pirultak, hol sápadoztak,*
s így szólt a lány: „Ó, jaj nekem!
Úgy szenvedek, én kedvesem!
Úgy vágyom pár kedves szavad,
hogy enyhítse fájdalmamat,
vigaszomat tőled remélem,
mert szívemet átdöfte mélyen
Ámor nyila, s kínoz kegyetlen,
hogyha te nem rántod ki menten,
boldog nem leszek sohasem.”

S felelt az ifjú hevesen:
„Barátném, jól tudod, mi régen
ott él már mindkettőnk szívében
a szerelem, s hiába vártunk,
alkalmat eddig nem találtunk
egy csókra, ölelésre sem.
Jaj, Vénusz átkozott legyen!*
Mért táplálta belénk e lelket
és testet emésztő szerelmet,
ha engedi, hogy két ilyen
virágszál semmivé legyen?
Ha hallgatnál szavamra, és
levetnéd rended köntösét,
s megadnál időt és helyet,
hogy innét elvihesselek,
legott mennék, s hoznék neked
szép bundát, prémbéléseset,
drága gyapjúból varrt ruhát,
köpönyeget és rokolyát.
Mert nem hagylak én soha cserben,
jóban-rosszban, búban-örömben
mindig együtt leszek veled.
Fogadd el hát hűségemet!”

S felelt a lány: „Én kedvesem!
Elfogadom én szívesen!
Elindulunk a nagyvilágba,
s nem lesz a klastromban apáca,
ki sejti, utunk merre vitt!
Mához nyolc napra várj meg itt!
A klastromkertben éjszaka,
ott várj reám, a rózsafa
tövében, és én itt hagyok
apácafátylat, klastromot,
s onnantól fogva mint arád
követlek a világon át.
Ha ágyhoz nem szegez bajom,
itt leszek – s itt légy, akarom!”
Egymásnak fogadalmat tettek,
s utána mindjárt búcsút vettek.
Az ifjú indult már, oda,
hol felnyergelve várt lova.

Többet most róla nem beszélek,
szép kedveséhez visszatérek.
Égő szerelemmel szívében
zsolozsmára harangoz éppen.
Immár éjfélre jár az óra,
s a kolostor minden lakója,
az apácák ifja-öregje
a zsolozsmát már bevégezte,
s most mind ágyukban alszanak,
a szentélyben csak ő marad.
És akkor letérdepelve,
míg szíve félelemmel telve,*
ilyen imát rebeg az ajka:
„Ó, Mária, Istennek anyja,
testem a fátylat leveti,*
rabságát már nem tűrheti.
Az emberszív természetének
tudója, Te ne értenél meg?
Tudod, testem mint sanyargattam,
a rózsafüzért morzsolgattam,
böjtöltem is, de mindhiába,
megtör a szerelem igája,

ki kell hát lépnem a világba!
Irgalmas Krisztusom, te drága,
te, kit keresztre feszítettek,
s latrok között függött a tested,
te, ki Lázárt feltámasztottad,
sírjából a holtat kihoztad,
te látod nagy szükségemet,
és megbocsátod vétkemet!
Kezemet el nem engeded,
bár bűn lápjába süllyedek!”

Ekkor a szentélyből kilépett,
s a Szent Szűz szobrához letérdelt,
Máriához fohászkodott,
nagy bátran így kiáltozott:*
„Te tudod, mennyit imádkoztam,
fájdalmas szókkal panaszkodtam
éjjel-nappal, de mindhiába!
Nem maradok többé apáca!
Apácaruhám le kell vetnem,
mert különben eszemet vesztem!”
A köntöst hát le is vetette,
s a Szent Szűz oltárára tette,
sarujából kilépett nyomban.
S aztán mit tett? Mindjárt elmondom!
A sekrestyének kulcsát fogta,
és a szoborra akasztotta.
S hogy miért oda tette éppen,
majd azt is mindjárt elbeszélem.
Úgy volt szokás: minden apáca
Mária szobra előtt megállva
reggel, a szentélybe menet
egy Üdvözlégyet elrebeg.
S a kulcsot így a reggeli
zsolozsma előtt meglelik.

***

Aztán – mit volt mit tenni mást?
Egy szál ingben indult tovább.
Hogy hol a rejtekajtó, tudta,
óvatosan ki is nyitotta,*
s bár szíve félelemmel telve,
vigyázva kiosont a kertbe,
halkan, ne hallja senki se,
oda, hol várta kedvese.
Az mindjárt észrevette őt:
„Kedves, ki itt áll szemed előtt,
jó barátod – nincs mitől félned!”
Hogy kedvese elébe lépett,
elszégyellte a lány magát,*
hogy mezítláb s egy ingben állt
ott, nem volt még kendője sem.
S az ifjú így szólt: „Kedvesem,
jobban esnék szép testedet
díszes ruhába rejtened?
Hogy meg ne neheztelj nagyon,
most mindjárt oda is adom!”

A rózsabokorhoz vezette,
s amit hozott, elébe tette,
mire csak szüksége lehet,
s két ruhát: kéket, vereset.*
A lány a kéket választotta,
s mintha csak ráöntötték volna!
Ifja kedvesen ránevet,
s szól: „Jobban illik ám neked
ez az égszínkék, mint a zárda*
szürke, komor rendi ruhája!”
Majd lábára finom harisnyát
húzott, s csinos kordováncsizmát –
ez is ezerszer jobban áll
a kolostori sarunál.
Majd átadta a fejfedőt,
fehér selyemből keszkenőt,
a lány fel is kötötte gyorsan.
Az ifjú megcsókolta nyomban
gyöngéden szép menyasszonyát,
s ahogy a lány előtte állt,
úgy tűnt neki, hogy látja ott*
ragyogni a kelő Napot.
Aztán a lovához sietve
a lányt fölkapta a nyeregbe,
s vágtattak, hogy még pirkadat
előtt jó messze jussanak,
mielőtt nyomukba erednek.
S amikor pirkadni kezdett,
a lány így szólt: „Isten, világ
vigasza, te vigyázz reánk!
Látom, most kel a nap. Ha nem
szököm el veled, kedvesem,
épp most mennék a hajnali
zsolozsmához fölkelteni,
mint mindig, a nővéreket.
Miért is szöktem el veled?
Magába nyel most a világ,
mely csupa álság, árulás,
olyan, mint a hamis kufár,
ki rezet aranyként kínál.”*