"Én komolyan azt hittem, hogy nővel kapcsolatban már nem érhet súlyosabb megrázkódtatás, aztán amikor megláttam Évit abban a fehér kis hálóingben, ismét egészen megrendültem. Nyilván a hálóing tette. Nem nagyon tudok mást elképzelni, hiszen láttam már őt előtte egyszer-kétszer, sőt, ha úgy vesszük, lényegében még ruha nélkül is volt hozzá szerencsém. A hálóingben persze nem volt semmi különös. Illetve, ki tudja, hogy mi a különös egy hálóingben?" Dés Mihály első regényéből, a megvető kiadó gondozásában megjelenő Pesti barokk-ból olvashatsz egy részletet.

Dés Mihály (Budapest, 1950) irodalmár, lapkiadó és író, aki 1986 óta Barcelonában él. Magyarországon műfordító volt, lektor, kritikus és alkalmi filmszínész, a Banánhéjkeringő és A dokumentátor főszereplője. Fordításai között Borges, Carpentier, Cortázar, García Márquez, Vargas Llosa művek szerepelnek. Spanyolországban újságíróként kezdte pályáját, cikkei, esszéi a legfőbb napilapokban és folyóiratokban jelentek meg. 1989 és '92 között a Quimera című irodalmi folyóirat főszerkesztője, 1990 és '93 között az El Observador napilap irodalmi mellékletét irányítja, 1994-ben megalapítja a Lateral-t, mely 2006-os bezárásáig a spanyol nyelvű világ meghatározó kulturális folyóirata, az új spanyol és latin-amerikai írónemzedék platformja lett. 1995 és 2003 között a Barcelonai Központi Egyetem tanára, pályája során több színházi, vers- és novella antológiát válogatott, tanulmányai, előadásai számos kollektív kötetben jelentek meg, spanyolul elbeszéléseket is publikált.

A Pesti barokk az első regénye, melyben rögtön a mítoszok és emlékfutamok nyomába ered. Sem nem ájtatos legendaképzés, sem retrocsalamádé: inkább budapesti házibulik a nyolcvanas évek derekán; szerelmi bonyodalmak, hódítások, megcsalások, barátságmítoszok, világjobbító dumák, politikai viccek és szamizdatok. A regény főhőse, egyben szerzője Koszta János ebben a pesti világban otthonosan mozog, mégsem találja a helyét. Mindenről van egy jó vicce, egy családi anekdotája, egy csavaros sztorija, egy szellemes aforizmája és most készül megírni élete történetét is. Honnan is kezdje? És hová juthat el? Mire megy azzal, hogy okosan látja élete hülyeségeit? A kérdésekre a regényben több válasz is létezik. Barokk voltát a színpompás gazdagság szavatolja: a könyvben több műfaj is találkozik egymással. Családregény-betétek, levelezések, naplók, önéletrajzok, anekdoták, viccek, ügynökjelentések váltakoznak ebben a játékban, mely a fiktív karakterek mellett valódi, hús-vér személyeket is szerepeltet. Akadnak itt vaskos humorú tréfák, ironikus szólamok és irodalmi utalások egyaránt - írja a kötetről a kiadó.

„Egy ember, aki ifjúnak idős, férfinak fiatal. Természetre türelmetlen, modorra kedves, szinte bájgúnár, gyakran hisztis. Főfoglalkozásban könyveket olvas, bőséges szabadidejében társasági életet él, fecseg és magyaráz. Szerelmes fajta, de nem állhatatos sem az üldözésben, sem a megtartásban. Gyakran kapja magát azon, hogy a világ jobbításáról fantáziálgat, pedig erre se oka, se esélye. Ha választani lehetne, a tétlen és eszes, határozatlan és önző Hamlethez szeretne hasonlítani, de a szíve mégis a jóságosan rögeszmés, együgyű fantaszta don Quijotéhoz húzza. Skizofrén lennék, kérdi magától, valahányszor konstatálja, hogy benne bizony elidőz a tigris és a szelíd őz.”

Dés Mihály: Pesti barokk 

I. Epifánia, vagy amit akartok

„Selyemálom”
Hunyady Sándor

Én komolyan azt hittem, hogy nővel kapcsolatban már nem érhet súlyosabb megrázkódtatás, aztán amikor megláttam Évit abban a fehér kis hálóingben, ismét egészen megrendültem.
Nyilván a hálóing tette. Nem nagyon tudok mást elképzelni, hiszen láttam már őt előtte egyszer-kétszer, sőt, ha úgy vesszük, lényegében még ruha nélkül is volt hozzá szerencsém.
A hálóingben persze nem volt semmi különös. Illetve, ki tudja, hogy mi a különös egy hálóingben? Egyszerű, sima, hófehér baby-doll volt, halványkék fodros szegéllyel; kedves kis női vacak, rafinált nyersselyem semmiség. Még a Kati hagyta nálam vagy jó fél évvel azelőtt. Rajta se állt rosszul, de az Évin olyan volt, mintha egyenesen neki készült volna. Mintha lenge hálóing-létének egyetlen értelme az lett volna, hogy egyszer majd ő vegye föl. Hát fölvette. A hálóing betöltötte küldetését.
Nem nagyon magyarázkodtam. Végtére magától is rájöhetett, hogy nem én szoktam bakfis méretű pendelyben hálni.
– A nagymamámé – mondtam biztatólag – Él-hal az ilyen göncökért.
– Ah-ha – nyugtázta kérdő hangsúllyal. Hihetetlenül vékony hangon, vontatottan beszélt és közben ugyanolyan besorolhatatlanul somolygott, mint amikor pár perccel előtte Anna elnyűtt, de romjaiban is pofás papucsát – életem leghosszabb kapcsolatának talán egyetlen tárgyi emlékét – odaadtam neki, hogy mégse mezítláb menjen ki a fürdőszobába. Fogkefét is fölajánlottam, de fogkeféje, az volt.
Nem akartam én odaadni neki a Kati hálóingét, dehogy akartam. Azt se tudtam, hogy nálam van. Egyébként is, eredetileg trikót kért. Fürödni indult, és megkérdezte, hogy nincs-e egy tiszta trikóm, amit fölvehetne éjszakára. Az Anna papucsa akkor már rajta volt. Szolgálatkészen turkálni kezdtem a szekrényben, de nem találtam semmit. Mármint semmi tisztát. Van viszont egy trükköm arra az esetre, ha elfogyna a tiszta holmi: előveszem az ellenkező évszak cuccait. Ennek az a hátulütője, hogy nyár derekán időnként flanelingekben és gyapjúzoknikban jelenik meg az ember, télvíz idején pedig előfordul, hogy rövid ujjút takar a zakó vagy a pulóver, de végül is használható, praktikus módszer, nekem legalábbis bevált. Mivel az adott mosási ciklusban még nem jutottam el a nyári holmikig, meginvitáltam Évit az előszobába. Kivonultunk, fölálltam egy székre és elkezdtem a kutakodást. Találtam egy kőkeményre merevedett, csehszlovák-jellegű keresztcsíkos frottírtrikót.
Nem igazán lelkesedett érte. Tovább kotorásztam. Rövidujjúk, kitágult pulóverek, foltnak tartogatott farmerromok, építkezés, költözés és háború esetére félretett családi nadrágok. Egy fölgöngyölíthetetlen eredetű, minimó harmincéves, viszont gyári vasalású, fényes-fekete klottgatya. Az apám egyik botrányosan bő, buggyos fürdőnadrágja, talán éppen az, amelyikben valamikor réges-régen Annát megismertem. Lám, már egy előszobaszekrényt sem lehet büntetlenül kinyitni. De egyet se törődtem vele, folytattam a keresgélést, mintha mi sem történt volna. Találtam egy különös, régimódi viharkabátot, olyat, amilyet legföljebb egy békebeli gátőr viselhetett.
A hálóing a viharkabát és egy szakadozott fürdőköpeny között volt. Őszintén megörültem a viszontlátásnak. Ráadásul ki volt mosva-vasalva… A mosás még csak hagyján; de a vasalás?!
Életemben nem vasaltam, és igazán remélem, hogy már nem is fogok. Elméletileg persze a Nagyi keze közé is kerülhetett volna, de ahhoz meg túlságosan makulátlannak látszott. Különben is, hogy rakta volna föl ide, ahová még a madár is csak székre állva jár? Az se nagyon valószínű, hogy a Kati hagyta volna nekem itt ilyen éjrekészen. Ahhoz túl sebesen távozott az életemből. Igaz, végtére is egy kis vasalásra mindig lehet időt szakítani; csak akarni kell. De vajon akarta-e? Nem firtattam.
Beértem azzal, hogy rátaláltam és hogy fölkínálhattam Évikének.
Nem volt egyértelmű, hogy örül-e neki vagy sem. Például eléggé bizalmatlanul nézett. Jó, mosolygott is hozzá, de én nem tudom hová tenni ezeket az alulfejlett mosolyokat.
– Tiszta – mondtam nyájasan, mint egy cukrosbácsi. Ő csak nézett és bazsalygott tovább. – A nagymamámé – tettem hozzá biztatólag. – Él-hal az ilyen göncökért.
Akkor mondta azt a hihetetlenül vékonyka és elnyújtott ahá-t. Leszálltam a székről, hozzáillesztettem a hálóinget és láttam, hogy jó. Ő is láthatta, mert odafordult az előszobatükör elé. Vágott egy grimaszt, amit megint csak nem tudtam hogyan értelmezni, azután rám nézett azzal a fura, merev, de – nem kertelek – mégiscsak megható mosolyával, és aztán lassan, de olyan lassan, mintha a Clint Eastwoodhoz járt volna különórára, bevonult a hálóinggel a fürdőszobába.